Fotó: Szalmás Péter/MOB/Team Hungary
Hirdetés

Az olimpia nem sétagalopp, sem a versenyzőknek, sem a sportot/sportolókat szerető embereknek. Az idegek pattanásig feszülnek, az atmoszféra mindenkire hatást gyakorol, az érzelmek hullámzanak, kicsapódnak. Ilyenkor szinte együtt lélegzünk a versenyzővel, ropognak az ujjak, jár a lábunk, minden porcikánk megfeszül, és koncentrálunk a következő lépésre. Még akkor is, ha egy helyben ülünk. A végjátékhoz közeledve az izgalom egyre fokozódik, néha elviselhetetlenül, idegőrlően lassan múlnak a másodpercek, amíg megjelenik a végeredmény, a kezek a magasba lendülnek.

A víváshoz tökéletesre kell fejleszteni a kötélidegrendszert. Kiélezett küzdelemben a másodperc tört része alatt fordul a helyzet, egy pillanatra sem lehet elveszíteni a fókuszt, sem versenyzőnek, sem a sportszerető embereknek. Szerencsére férfi párbajtőrözőink úgy döntöttek, kicsit engednek a szorításon és két rendkívül magabiztos – mondhatnánk nyugodt, de az már tényleg nagy túlzás lenne – mérkőzés után jutottak be a döntőbe. Mind a négy arcról teljesen más érzelmet lehetett a nap folyamán leolvasni. Siklósi Gergely a mérhetetlen nyugodtság, Koch Máté ezer fokon ég, nem véletlen nevezték a csapat kemencéjének. Andrásfi Tibor a higgadt mértékletesség, hogy mi dúlhat belül, abból nem sokat mutat. Nagy Dávid a háttérben meghúzódó „szál”. Legalábbis ezt figyeltük meg az egésznapos csapatverseny során a Grand Palais-ban. Amikor pástra lépnek, mindegyikük saját vérmérséklete és személyisége érvényesül.

Koch Máté két év alatt minden világeseményen nyert, az Európa-bajnokságon csapatban, tavaly egyéni világbajnok lett, és most olimpiai bajnok, szintén csapattal. Aranyéremmel a nyakában dőlt a szó belőle, mi pedig örömmel és meghatódva hallgattuk.

– Egész nap végig fókuszált voltam, és azt mondta Gergő is, hogy minden asszóban annak kell maradni. Nagyon ment a vívás, laza voltam, nem voltam görcsös, mint az egyéniben. Meg tudtam végre mutatni a magyaroknak, hogy igen is itt a helyem az olimpián, és nem véletlen jutottam ki, és ki tudtam tenni mindent a pástra, mert egyéniben nem sikerült. Akkor nagyon görcsös voltam, izgultam, de most le tudtam ezt magamról venni, bátran indítottam el a támadásokat, és szinte egy asszó híján az összeset megnyertem – ez azért ritkán fordul elő párbajtőrben. Nagyon boldog vagyok, hogy nekünk szólt a Himnusz az olimpián 52 év után.

Fotó: Szalmás Péter/MOB/Team Hungary

A csapatsikerhez sok összetevő szükséges, de az egyik az egységesség és az egymásért való küzdés. Koch Máté ehhez még egy fontos tényezőt kiemelt.

Korábban írtuk

– Nagyon jó barátok vagyunk, gyerekkorunk óta együtt nőttünk fel, együtt mentünk végig minden korosztályon, szinte mindig egy csapatban voltunk. Nagyon ismerjük egymást. Nem nehéz azokért küzdeni, akiket szeretünk. A TF-en van egy mondás, az egyéni sikert felülmúlja a csapatsiker. Én jobban szeretek csapatban nyerni, mert sokkal jobb együtt ünnepelni, együtt állni fel a dobogóra, és a vívás lehet egyéni sportág, de csapatban sokkal nagyobb élmény nyerni. Büszke vagyok arra, hogy részese lehettem a magyar válogatottnak.

Itt egy gondolat erejéig kitérnénk arra, hogy a lelátón nem messze tőlünk, az ezüstérmes férfi kardcsapat tagjai szurkoltak végig a párbajtőrözőknek, majd a győztes találat után már a pást közelében várták, hogy összekapaszkodva, együtt örülhessenek a bajnokokkal. Az utolsó pillanatok feszültségét valószínűleg ők is nehezen élték meg, bár hozzászoktak pályafutásuk során, azért Koch Máté elárulta, a befejező Siklósi Gergőn kívül senki nem volt nyugodt, sem a páston, sem mellette a lelátón, de a képernyők előtt sem.

– Nehéz azért, nem először vívunk egy tusra. Gergő mindig azt mondja, nyugodt az egy tusokban, mi azért nem annyira. De nagyon bíztam benne, hogy ő fogja adni, és a sors azt akarta, hogy Magyarország nyerje az olimpiát! Elcsuklik a hangom, annyira nehéz ezt még így megemészteni, feldolgozni, hogy két éven belül sikerült Európa-, világ- és olimpiai bajnoknak lennem. Örülök, hogy tudtam bizonyítani a magyaroknak és magamnak.

Fotó: MTI/Illyés Tibor
.

Amikor Siklósi Gergő megérkezett és hallotta az utolsó mondatokat, már mosolygott. Ezért azt kérdeztük tőle, hogy a győztes találat előtt, az utolsó percben, másodpercekben azért megemelkedett a pulzusa vagy maradt nyugalmi állapotban? Nevetve ellenőrizte az óráját, ami válószínűleg nem mutatott nagy kilengéseket.

– Nyugodt voltam, tudtam, hogy egy tus lesz, tudtam, hogy így fog eldőlni, ilyen körülmények között, és erre készültem már, amikor felálltam a pástra. Magamban ismételtem, amikor két perchez értünk vagy egy perchez: tudom, hogy egy tus lesz, tudom, hogy egy tus lesz, és abba az egy tusba mindent beleadtam. Nem tudom, milyen idegeim vannak, de örülök, hogy ilyen kedvesek velem.

Jobb lett volna, ha előtte velünk is közli Gergő, hogy mire számítsunk, megkímélhetett volna két-három idegösszeomlástól.

– Izgalmassá tettük csak nektek, nem akartunk 45-30-ra nyerni (a választ össznépi nagy nevetés követte). Az, hogy egy tussal nyertünk, az azért hab a tortán cseresznyével, mindennel. Azt mondtam a srácoknak az asszó előtt: ez a mi napunk, a mi momentumunk. Amikor az egy tust beszúrtuk, az pedig a mi közös nagy pillanatunk lett.
Siklósi Gergely pulzusa akkor mozdulhatott el a nyugalmi helyzetéről, amikor aranyéremmel a nyakában a helyi biztonsági erőkkel kevésbé törődve felmászott és átküzdötte magát a lelátó előtti kordonon, hogy megcsókolja kedvesét és megölelje a hozzátartozóit.

Andrásfi Tibor az egyéni versenyében az elődöntőben és a bronzmérkőzésen is hosszabbításban esett találattal kapott ki, a csapatverseny alatt sok minden lepergett előtte az utolsó egy percben.

– Amikor 36 másodperc volt hátra, akkor éreztem, ez megint egy tus lesz. Fohászkodtam az égiekhez, becsuktam a szemem, letérdeltem, de szerencsére a javunkra dőlt el ez most. A japán edző utána mondta, hogy örül, hogy nekem is összejött az érem, mert egy tus oda, egy tus ide sikerült, majd döntsük el négy év múlva a következő olimpiai döntőben a harmadik egytusos meccset. Nem lehetek most csalódott az egyéni miatt sem, mert ez most mindenért kárpótol.

Nagy Dávid úgy lett beugró, hogy egy hete vár az olimpián arra, hogy pástra léphessen, és ez a pillanat pont a döntőben adatott meg számára. Lelkileg és szellemileg jó állapotban szállt be, de nála sem a nyugodtság volt jellemző.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Nagyon sokáig vártam arra, hogy végre pástra léphessek. Itt vagyok lassan egy hete, itt szurkoltam a többieknek, melegítettem velük a meccseik előtt. A terem már ismerős volt, de a pástokra mostanáig nem mentem fel. Egészen más volt onnan a „völgyből” nézni azt a két lelátót, ami onnan lentről az égig ért. Szívesen vívtam volna többet is, de nem az a nap volt, nem kellett megbontani az egységet, mivel a srácok darálták az ellenfeleket. Annak örülök, hogy nemcsak formalitás volt, hogy vívtam, és ezért felállhattam a dobogóra, hanem úgy érzem, hogy azért fontos szerepem volt nekem is a döntőben, és értékes pontokat tudtam szerezni a csapatnak. Gergőnek a végére két tussal sikerült odaadni, akkor volt egy olyan érzésem, hogy hosszabbítás és egy tus lesz, mert egész évben ezt játszotta velünk. Odaadtuk neki 1-2 tus előnnyel, ha szoros volt a mérkőzés és majdnem kivétel nélkül egy tusra hagyta a végén. De azokat nagyon magabiztosan hozta egész évben. Izgultam, de volt bennem nyugalom is. Azzal nyugtattam magam, hogy nem most kezdtem, nem ez az első vívóversenyem.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

Alig ért véget a döntő és vették át a megérdemelt és megharcolt aranyérmet, Koch Máté még felelevenítette, mire gondolt a dobogón állva a Himnuszt hallgatva, de történelmi pillanat után már a jövőbe és a következő olimpiára tekintett.

– Végigzongoráztam a dobogón az elmúlt három évet, a kvalifikációt, amikor Tokió után bekerültünk a csapatba és 11. helyről sikerült felvívni magunkat a világ élmezőnyébe, világranglista-vezetők is voltunk. Egyszer volt olyan időszak, amikor két-három hónapig első voltam egyéniben és csapatban is – azért ez is ritka. Az fogott el, hogy megéljem a pillanatot, mert azért vívásban soha nem lehet tudni, mikor lesz megint érem, ott mindig bizonyítani kell. Én a tavalyi világbajnoki győzelmem után sem álltam le, mentem tovább és csináltam azt a munkát, amit addig. A mostani olimpia után sem lesz ez másként, mert lásd Japán, ő nyerte az előző olimpiát és most is döntőben vívott. És mi szeretnénk megvédeni a címünket.

Mind a négy fiú kihangsúlyozta, a csapatunk nem csak négy főből áll, hanem a két edzővel, Boczkó Gáborral és Dancsházy-Nagy Tamással együtt teljes, az olimpiai aranyérmet is együtt nyerték meg. Egy tökéletes aranynap végére Koch Máté mondatát idéznénk, mert amikor elhangzott az alábbi kijelentés, az érzelmeket, és a könnyeket nehéz volt visszafogni:

Köszönöm szépen Magyarországnak! Azoknak az embereknek, akik bíztak bennem, és nézték a képernyők előtt végig az utunkat. Büszke vagyok, hogy a magyar címert tudom magamon viselni!”