Elfúló hangok, könnyek, fájdalom
Szívszorító pillanatok az elveszített negyeddöntő után. A magyar nőivízilabda-válogatott a legjobb arcát mutatta, minden erejét mozgósította az olimpiai címvédő ellen, de legyőzni nem sikerült őket. A csapat a mérkőzés végén együtt ült a medence szélén, és felszínre törtek az érzelmek. Könnyes nyilatkozatok a La Défense Arénából.
Mindent kiadtak magukból, az összes energiájukat mozgósították, de ez mégsem bizonyult elegendőnek. A blokkok, a védelem mindent felőrölt, a kapuban Magyari Alda káprázatos teljesítményt nyújtott és 58 százalékos védési mutatóval zárt. Ahogy megérkezett az újságírói zónába elfehéredett arccal, végtelen szomorúsággal, pár pillanat szünet és egy mély levegő után megszólalt, a mondatok között meg-megállva.
– Próbáltam kiadni magamból mindent, ami bennem van, arra fókuszálni, hogy bármi lesz, győztesként szeretnénk kijönni a medencéből. Ez sikerült, úgy jöttem ki, hogy mindent kiadtam magamból. Ma ki kell sírnom magam és a többieknek is, és utána mind a két mérkőzést meg kell nyernünk.
Arra a felvetésre, hogy a legjobb játékát nyújtotta a válogatott az olimpiai negyeddöntőben, keserűen azt válaszolta, korábban is így kellett volna.
– Ha így tudunk játszani egy mérkőzésen, akkor az előzőkön is így kellett volna, ez esetben nem így állnék itt. De így is talpra tudtunk állni és olyan mérkőzést játszani, ami egy negyeddöntőhöz méltó… Most nagyon fáj. Próbálom feldolgozni, hogy ez megtörtént, és nem csak egy rossz álom. Azt megígérem, ha egyszer így tudtunk játszani, az utolsó két meccsen is így fogunk. Mert úgy mehetünk csak haza innen, hogy kiadunk mindent magunkból, jöjjön szembe velünk bárki, el kell verni és megmutatni, hogy jó vízilabdázók vagyunk. Fájni fog, hogy nem éremért játszunk, de ez már sajnos így történt…
Gólszerzőnk, Leimeter Dóra is küzdött az érzelmeivel és könnyeivel. Még fájóbb a csoportkör alatt elszalasztott lehetőség annak fényében, hogy a negyeddöntőben milyen játékra képesek a mieink. Azt hangsúlyozta, a csalódás ellenére sem engedik el egymás kezét, közös erővel próbálják megnyerni az utolsó találkozókat.
– Azt érzem, ez az igazi arcunk. Nyilván sajnálatos, hogy a második hét elejére „érkezett meg” a csapat és akkor már késő volt, mert ha az ausztrálok vagy a hollandok ellen így tudunk játszani, vagy akár csak fele ilyen jól, már az is elég lett volna a győzelemhez és ahhoz, hogy könnyebb ágra kerüljünk… Csak rajtunk múlott, hogy kiengedtük a kezünkből a lehetőséget. Bár itt nincsenek már könnyű mérkőzések, ezt láttuk az eredményekből, de annak örülök, hogy így össze tudta rántani magát a csapat, ez mindig is nagy erényünk volt, hogy szorult szituációk után össze tudtunk zárni és nem tizenhárom felé megyünk. A szeretet és a küzdeni akarás, amit ma is megmutattunk, fontos lesz az utolsó két mérkőzésre.
Leimeter szerint a csapat ereje, összetartása már a dohai világbajnokságon megmutatkozott, ez kellett ahhoz, hogy idáig eljussanak.
– A dohai vébé végére érkeztünk el oda, hogy egymás szemébe tudunk nézni és mindenki azt mondta: mindent kiadott magából. Ezekért a pillanatokért volt érdemes a felkészülést végigcsinálni és egy-egy rosszabb periódust megélni, mert összekovácsolják a csapatot. Sokat léptünk előre abban, hogy ilyenkor se engedjük el egymás kezét.
A szövetségi kapitány szerint is nagyszerű teljesítményt nyújtott a csapat, de bizonyos, partról érkező döntések ellen nem lehetett mit tenni.
– Amit szerettünk volna, részben megvalósult, legalábbis a védekezésben, bíztunk abban, hogy támadásban kicsit eredményesebbek tudunk lenni. Azt meg gondolhatják, mit gondolok a kettős fórokról… Öt kapott gólnál a második félidőben, labda nélkül ítélnek ellenünk két kettős fórt és abból kapunk két gólt, miközben egy erősen véleményes ötméterest lazán továbbintenek. Azt mondják, az olimpia az álmok versenye, most nekünk nehéz álmodozni… Nem akarom egyértelműen kimondani, de ez mérkőzés éppen lehetett volna másként, és ez nem feltétlenül csak és kizárólag rajtunk múlt.
