Lengyelország és Magyarország történelmi és jelenkori szerepének párhuzamos elemzése európai geopolitikai helyzetük hasonlóságából kézenfekvően adódik. Tény, hogy a magyar törzsek néhány évtizeddel a Kárpát-medencei letelepedésüket követően és alig egy tucatnyi évvel a nyugat-európai hadjárataik abbamaradása után – a Kárpátok koszorújának ölelésében – elkezdtek nemzetté alakulni, saját államiságot létrehozni. Az új magyar állam északi szomszédja a X. század második felében színre lépő Lengyelország lett. Az alakuló lengyel állam a Kárpátok vonulatától a Balti-tengerig, a Visztula vízgyűjtő medencéjétől az Odera vízgyűjtő medencéjéig terjedő területeken található törzseket gyűjtötte egybe, amelyek így egységes nemzetté kezdtek válni.

Mindkét ország majdnem egyszerre vette fel a nyugati rítusú kereszténységet, és csatlakozott az általa képviselt kultúrkörhöz: Lengyelország 966-ban, első uralkodója, I. Mieszko fejedelem országlása idején (aki a később királyokat is adó Piast-uralkodóházhoz tartozott). Magyarországon mindez 972-ben történt meg, amikor az Árpád-házi Géza fejedelem uralkodott. Szintén fontos tényező még e párhuzamos elemzés szempontjából, hogy a két ország történelme egymást gazdagító, egyre hatványozódó kölcsönös szimpátiával gyakran fonódott össze az évszázadok során, ráadásul mindkét oldalról megerősítve ezt a másiknak a nehéz helyzetekben nyújtott segítséggel.

A kereszténység felvételének nyilvánvalóan politikai éle volt, függetlenül attól, hogy az új vallás erkölcsi, illetve kulturális értékeket is képviselt. Mintegy védekezést jelentett a Német-római Császárság agresszív fellépéseivel szemben, amely a hozzá közel eső népek kereszténységre térítése ürügyén a tőle keletre fekvő területek bekebelezésére törekedett újból és újból.

E hódító törekvések az évszázadok során a „Drang nach Osten” elnevezést kapták. Már a korai középkorban ennek áldozatai lettek az Elba és az Odera között lakó nyugati szláv népek, a misnianok és luziczanok, később a wielecek, az obodrzycek és a pomeránok, amelyeket teljesen elnyelt a német birodalom. A cseh állam is függő viszonyba került a Német Császárságtól: hűbéri alárendeltsége már a X. századtól fennállt vele szemben. 1222-ben ugyan teljes jogú tagjává vált a császárságnak, miután I. Přemysl Ottokár örökletes királyi címet szerzett a német császártól, de neki való alávetettsége továbbra is megmaradt. Véleményem szerint ez a hosszan tartó, sok évszázados függő viszony, előbb a császárságtól, később a Habsburgok Ausztriájától – tehát a német ajkú germán országoktól – a cseh nemzet közgondolkodását tekintve a kritikus történelmi helyzetekben társadalompolitikai értelemben átvészelésre törekvő, óvatos hozzáállás kialakulását eredményezte. (Talán az egyetlen kivételt az 1618-as prágai defenestratio jelenti, amelyet osztrák császári megbízottak ellen követtek el, és ez mintegy kiváltó szikrája volt az Európát lángtengerbe borító harmincéves háborúnak).

A lengyel és a magyar nemzetek ezzel szemben államiságuk megszületését követően nem hódoltak be a német birodalomnak, és a vele való ismétlődő küzdelmeik során meg tudták őrizni teljes függetlenségüket a nyugati kereszténység világán belül, miközben annak legjelentősebb országai közé emelkedtek. Ez sajátos befolyást gyakorolt e nemzetek karakterére, ami olyan tulajdonságokban nyilvánult meg, mint például a bátorság megőrzésére vagy a szabadság és a függetlenség értékeire való érzékenység, amelyekért az egyénnek akár az életét is érdemes áldoznia.

A magyarok a XVI. században (a mohácsi csatavesztést követően) vesztették el függetlenségüket, vagyis az Európa közepén való letepedésükhöz képest mintegy 650 évvel később. A lengyelek a XVIII. század vége felé kerültek száz évet meghaladó megszállás alá. Az idegen uralom időszakában mindkét nemzet szüntelenül törekedett elveszített függetlenségének visszaszerzésére. Hány és hány felkelés robbant ki azokban az időkben mindkét országban egyaránt… Mindegyik vereséggel végződött, de mindez nem bénította meg a következő nemzedékeket. A szabadság és a függetlenség a szenvedés és elnyomatás korszakában is a legfontosabb értékek maradtak. Ez jellemezte a XX. évszázadban is e két országot, melynek során kétszer is visszaszerezték a függetlenségüket (az első világháborút követően, illetve az évszázad végéhez közeledve ismét). E kitűnő hagyományt és értékrendet ragyogóan kifejezésre juttatta (különösen Magyarországon) az 1956-os esztendő, továbbá Lengyelországban a „Solidarność” (Szolidaritás) szakszervezeti mozgalom ellenzéki antikommunista küzdelme.

A lengyel és a magyar nemzetek fentebb említett tulajdonságai, amelyek a középkorban alakultak ki, majd megerősödtek a germán nyomás alatt álló a nyugat-európai civilizáció közegében, hasznossá váltak a más kultúrákhoz való viszonyukban is, amikor Magyarország és Lengyelország egyaránt a nyugati kereszténység védőbástyái lettek.

Már a középkori kezdetek óta mindkét országot olyan nemzetek határolták, amelyek a bizánci kereszténységet vették át: Lengyelország szomszédja keleten eleinte a Kijevi Rusz, majd a Moszkvai Nagyfejedelemség volt (utóbbi később az orosz cári birodalommá alakult át), délen pedig a moldvai fejedelemség, amely ebben az időben Magyarországgal is határos volt, Magyarországtól délre pedig Havasalföld és Szerbia terült el. A mi két országunknak köszönhetően a bizánci vallás nem terjedt tovább nyugati irányban.

A XIV. század végén (1385-ben), a lengyel királynő, Anjou Hedvig (Nagy Lajos magyar–lengyel király lánya) házasságot kötött Jagellóval, a litván nagyherceggel, ami révén Lengyelország egyesült Litvániával, és bekövetkezett a litván nemzet római katolikus rítus szerinti kereszténységre térítése. Ebben az időben Litvánia fennhatósága alatt állt az egész Kijevi Rusz is, amelyet Litvánia már korábban megszerzett, miután 1362-ben nagy győzelmet aratott a Krími Kánság – az Arany Horda széteséséből keletkezett egyik utódállam – tatár seregei felett. Végeredményben Lengyelország hatalmas (a korabeli Európa legnagyobb) háromnemzetiségű (lengyel–litván–rusz) országaként lépett be a XV. századba, és ily módon képes volt további sikeres csatározásokat folytatni a tatárok ellenében, és gátat szabni hódító törekvéseiknek. Ugyanakkor a lengyel nemzet önkéntes, baráti egyesülése a litván és a rusz (a későbbi ukrán) nemzettel lehetővé tette ennek a két nemzetnek is – Lengyelországon keresztül – a nyugat-európai kultúrkörbe való bekapcsolódást.

Lengyel huszárok

A XIV. században az oszmán szultán és utódai vezetése alatt egyesített török állam megkezdte a Balkán és a Bizánci Birodalom folyamatos meghódítását. A balkáni nemzetek fölött 1389-ben, a rigómezei csatában aratta végső győzelmet, végül 1453-ban elfoglalta a Bizánci Birodalom és a pravoszláv vallás fővárosát, Konstantinápolyt. Az Oszmán Birodalom így már Nyugat-Európát kezdte fenyegetni, amelynek első erős védelmi vonalát a Magyar Királyság képezte. A magyar állam küzdelmei már Konstantinápoly elestét megelőzően megkezdődtek a török hatalommal, amelyek a XIV. század végétől, a XVI. század második feléig tartottak. A magyarok által több alkalommal aratott győzelmek ellenére a török egyre nagyobb túlerőbe került. A keresztény seregek, amelyek Luxemburgi Zsigmond magyar király által kezdeményezett keresztes hadjáratra gyűltek össze, első nagy vereségüket Nikápolynál szenvedték el 1396-ban. A második meghatározó vereség 1444-ben következett be Várna mellett, ahol a magyar–lengyel seregek a Jagelló-házból származó I. Ulászló lengyel-magyar király vezetése alatt nagy csatát vívtak a szultán seregével. Ennek során a király maga is elesett. Magyarország 1526-ban, a mohácsi csatában szenvedte el a döntő csapást. Ennek során immár a második, a litván–lengyel Jagelló-házból származó magyar király esett el a csatatéren, és a következő években három részre szakított Magyarország elvesztette függetlenségét, amikor Buda is a török birodalom közvetlen birtokába került.

A keresztény világ védelmezésének terhe ezt követően közvetlenül Lengyelországra – pontosabban, ahogy akkoriban hívták az országot, a Két Nemzet Köztársaságára nehezedett. A Lengyelország elleni komolyabb török támadások 1620-tól kezdődően a XVII. századra estek. E támadások megismétlődtek a század második felében, 1671–1672-ben. Az ország területére benyomuló török hadsereg minden ellenállás dacára egészen Lwówig jutott. Az oszmán birodalom így birtokba vehette Ukrajna déli részét. Egy évvel később, 1673-ban kezdetét vette a lengyel válaszcsapás. Ekkor Jan Sobieski – akkor még csak hadvezérként – jelentős győzelmet aratott a török seregek fölött a Dnyeszter menti Chocimnél.

A kiváló hadvezért egy évvel később megválasztották királlyá, a lengyel–litván–rusz állam (a Köztársaság) pedig idővel csatlakozott a törökellenes Szent Ligához. Az Oszmán Birodalom 1683-ban szenvedte el a döntő csapást, amikor a hatalmas török hadsereg Kara Musztafa nagyvezírrel az élén Ausztria ellen fordult, és megkezdte Bécs ostromát. Ez már közvetlen támadást jelentett Nyugat-Európa központi része ellen. A bécsi csatába érkező felmentő seregben a keresztény Európa részéről felvonultak a Habsburg császári seregek, a német fejedelemségek csapatai, illetve III. Sobieski János vezérletével, 30 ezer főt meghaladó létszámmal a lengyel erők. Sobieski az egész keresztény sereg fővezére is lett egyúttal.

A török állások elleni döntő rohamot a néhány ezer fős, huszároknak nevezett lengyel nehézlovasság intézte, szétverve a török hadrendet. A csata a keresztény erők fényes győzelmével és a törökök pánikszerű menekülésével ért véget. Az Oszmán Birodalom hatalma megtört. (A nagyvezír sátra és a török lobogók jelenleg is a Wawelben, a krakkói királyi vár múzeumában találhatók a lengyel hadizsákmány részeként.) Bécset követően a lengyel seregek még ugyanabban az évben részt vettek az északnyugati magyar területek felszabadításában, megverve az oszmán erőket Párkánynál, és felszabadítva a magyar katolikus egyház fővárosát, Esztergomot. Ezt követően a még néhány éven át zajló műveleteket – már Sobieski halála után – az 1699-ben a szerbiai Karlócán megkötött béke zárta le, amelynek értelmében Lengyelország visszanyerte ukrajnai területeit, Magyarország pedig felszabadult a török fennhatóság alól, habár az országrészek, immár egyesülve, az ausztriai Habsburgok uralma alá kerültek.

A következő évszázad végén a belső anarchia miatt erőtlenné vált Köztársaság elveszítette függetlenségét és az őt elfoglaló három hatalmas szomszédja, a cári Oroszország, a Porosz Királyság és az ausztriai Habsburg Birodalom fennhatósága alá került (vagyis többek között annak a Habsburg Birodalomnak a birtokába, amelyet Lengyelország száz évvel korábban megmentett Bécs alatt). Ilyen volt Európa emlékezete, és ilyen módon viszonyult (különösen Ausztria) országainkhoz, amelyek háromszáz éven át kontinensünk védelmezői és védőbástyái voltak az iszlám áradattal szemben. Az is emlékezetes, hogy a litván és az ukrán (a korábbi rusz) nemzet a Köztársáság államiságának elvesztéséig Lengyelországnak köszönhetően mintegy 400 éven át a Nyugat kultúrájával itatódott át. Ez idő alatt a katolikus Litvánia teljesen eggyé vált ezzel a kultúrával, de Ukrajna is, bár lakosságának többsége a pravoszláv vallás mellett maradt, ugyancsak nagy mértékben a Nyugat részévé vált.

Döntő csata

Magyarország és Lengyelország egyaránt az I. világháború befejezését követően nyerte vissza a függetlenségét. Lengyelország 1918. november 11-én kiáltotta ki függetlenségét, ennek ellenére még a következő években is fegyveresen kellett védelmeznie saját határait mind keleten, mind nyugaton. Különösen a cári Oroszország romjain létrejött ateista, kommunista bolsevik állammal vívott háború vált újbóli élet-halál küzdelemmé az éppen csak megszületett Lengyel Köztársaság számára. A kezdeti sikereket követően a lengyel haderőnek meg kellett hátrálnia a fegyverzet és még inkább a lőszer hiánya miatt, amelyet a nyugati országok (Anglia, Franciaország) nem tudtak eljuttatni Közép-Európa (Németország, Dánia, Ausztria) forradalmi munkástömegeinek ellenállása és sztrájkjai miatt, Lengyelország pedig még nem rendelkezett saját hadiiparral.

A szovjet hadsereg 1920 nyarán már a Visztulához és Varsóhoz közeledett, és a hadvezér Mihail Tuhacsevszkij marsall ezekkel a szavakkal biztatta csatára a katonáit: „Előre Lengyelország tetemén át a világforradalomhoz!” Ebben a kilátástalannak tűnő, reménytelen helyzetben Magyarország sietett Lengyelország segítségére. Ez a Magyarország ugyan már függetlenedett a háború után Ausztriától, vagyis látszólag önálló volt, viszont az antant államok bűnösnek tekintették – Ausztriával együtt – a háború kirobbantásáért, és – éppen 1920-ban – a versailles-i Trianon kastélyban aláírt békediktátumban feldarabolták, ezért az antanthatalmak fegyveres ellenőrzése alatt állt. Továbbá ez már csak egy kicsiny, Lengyelországtól és a Kárpátok vonulatától elválasztott állam volt, amely a Kárpát-medence kisebb részét foglalta el, és leválasztották róla saját magyar ajkú lakosságának egyharmad részét.

Magyarország tehát még tragikusabb helyzetben találta magát, mint a mohácsi vész után, annál is inkább, hogy a háború kirobbanásáért megbüntetni egy 1914-ben az osztrák császárságnak alárendelt országot igazságtalan, sőt egyenesen hazug dolog volt, miközben az ára, amit Magyarországnak fizetnie kellett érte, aránytalanul hatalmas lett. És éppen ez a kétségbeeséssel és keserűséggel teli ország, amelyet az 1919-es, Moszkvából irányított proletárdiktatúra legyőzése után Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál kormánya vezetett, helyzete ellenére úgy döntött, hogy segít Lengyelországnak: összeszedette a megmaradt raktárakból a teljes lőszerkészletet, illetve a Csepel-szigeti Weiss Manfréd gyárban kizárólag lengyel szükségletre gyártatott lőszereket.

A hatalmas, fegyverekkel és főként kézifegyver és tüzérségi lőszerrel megrakott vonat 1920 júliusában (tehát alig egy hónappal Trianont követően) indult útnak észak felé a fő antantállamok engedélyével. Mégsem Masaryk és Benes Csehszlovákiáján át közlekedett, amely a lengyel–bolsevik konfliktust illetően a teljes semlegesség álláspontjára helyezkedett és nem engedte át a vonatot, hanem kerülő úton, az akkor már Romániához tartozó Partiumon át.

Lengyelországba, a Varsótól délnyugatra fekvő Skierniewicére július 12-én érkezett meg, amikor a bolsevik hadsereg már a Visztula keleti partján sorakozott fel Varsó ostromára készülődve. A magyar lőszert villámgyorsan szétosztották a lengyel hadseregnek. Végre újból lehetett mivel lőni.

Egy nappal később kibontakozott a hozzávetőleg három napig tartó csata, amely a szovjet hadsereg súlyos vereségével ért véget. A győzelem kiharcolásában fontos szerepet játszott a hadsereg fővezére, Piłsudski marsall és a vezérkari főnök, Tadeusz Rozwadowski által kidolgozott kiváló haditerv. Csakhogy nem segített volna még a legzseniálisabb terv sem a magyar lőszer nélkül: nem lett volna mivel harcolni. Ezért kell hangsúlyozni, hogy Lengyelország és Magyarország közös erőfeszítésének köszönhetően nemcsak a Lengyel Köztársaság menekült meg, hanem ez a két ország a szovjet és a német kommunisták egyesülését is megakadályozta, így a kommunizmus poklát távol tartotta egész Nyugat-Európától. Ezért ezt a csatát a világtörténelem tizennyolcadik olyan csatájának nevezték, amely a világ sorsát befolyásolta.

Jó és rossz példa

A második világháború után az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió nagyhatalmi politikájának, az érintett államok feje fölött kötött egyezségeiknek következtében Lengyelország, Magyarország és a többi közép-kelet-európai ország bekerült a Szovjetunió érdekövezetébe, amely brutális kommunista hatalmat épített ki azokban. A későbbiekben a kommunizmus bukásához bizonyos mértékig a térség minden nemzete hozzájárult, még a Szovjetunió határain belül is, ezenkívül az USA kommunizmus elleni politikája is, viszont a kommunizmus lebontásának legnagyobb terhét mégis a lengyel és a magyar nemzet vállalta magára.

Lengyelországban 1956-ban a Poznańban kirobbant kétnapos júniusi lázongás, októberre Varsóra, majd az egész országra átterjedt és a lengyel római katolikus egyház által is támogatottan szellemi, kulturális szabadságot eredményezett a társadalomnak közös erőfeszítése gyümölcseként, amely az elkövetkező évtizedekben az úgynevezett szocialista tábor összes államára és nemzetére kisugárzott. Emellett pár évenként újabb és újabb társadalmi elégedetlenségi mozgalmak robbantak ki: 1968-ban, 1970-ben, 1976-ban illetve 1980–81-ben.

Ekkor jött létre a kommunista állami kormányzattól független, számbelileg hatalmas „Solidarność” (Szolidarítás) szakszervezet. (10 millió fő csatlakozott hozzá, amely a Falusi Szolidarítással együtt 15 millió főt számlált, az ország hozzávetőleg 38 milliós lakosságszámára vetítve). A kommunista állami vezetésen nem segített az 1981 végén bevezetett rendkívüli állapot sem. A Szolidaritás erőszakkal történő illegalitásba űzését követően a 80-as években spontán módon létrejött egy a kommunizmussal küzdő föld alatti társadalmi állam, amelyet senki nem irányított, viszont a lengyel katolikus egyház támogatott.

Magyarországon ugyanekkor a minden évben egyre növekedő elégedetlenség 1956-ban általános, antikommunista forradalomban, illetve szovjetellenes felkelésben csúcsosodott ki. A felkelést szovjet tankok segítségével vérbe fojtották, és néhány évre úrrá lett a terror, a koncepciós perek és a halálos ítéletek végrehajtásának időszaka. Csak a 60-as évek második felétől kezdtek a kommunista vezetők valamiféle kiegyezésre törekedni a nemzettel, amikor a társadalom az előző hatalmas vérveszteségtől legyengülve, még nem állt készen a következő felkelésre. Az 1968-ban bevezetett és a következő két évtizedben továbbfejlesztett gazdasági reform viszonylagos jólétet eredményezett, különösen a falvakban.

(Folytatjuk)

Konrad Sutarski

(Fordította: Sutarski Szabolcs)