Az arany két oldala: Viviana és Luana

Az olimpia első hetében magával ragadta az embert a Grand Palais hangulata. A vívóversenyek patinás helyszíne, a hazai közönség szurkolása, a páston zajló végletekig kiélezett, idegölő küzdelmek. Egyedülálló atmoszféra és élmény. A felejthetetlen pillanatokról a magyar sportolók gondoskodtak. Drámák és örömök, sportolói nagyságok.

A Grand Palais nem köszönt el, a második héten érkeztek a tekvondósok. Az atmoszféra nem változott, ahogy a magyar esélyek is megmaradtak, csak a közönség cserélődött ki. Az olimpiai remények azonban gyorsan elszálltak. A tokiói játékokon ötödik Salim Omar Gergely kilencedik lett, Józsa Levente, súlycsoportja egyik kiválósága és titkos éremesélyesünk az olimpiai újoncok küzdelmében maradt alul. Elérkeztünk a múlt pénteki versenynaphoz az olimpián, amikor négy magyar aranyéremnél tartottunk, de többen kissé bátortalanul, egymás közötti beszélgetésekben megemlítették Márton Viviana nevét is, mint aki módosíthat az addigi felálláson. A visszafogottság annak tudható be, hogy a 18 éves lány első olimpiáján szerepelt, és eddig ikertestvére, Luana hozta az eredményeket, tavaly például történelmet írt azzal, hogy első magyarként világbajnok lett tekvondóban. Egy olyan sportágban, amit a magyar sportszerető közönség is kevésbé ismer.

A 18 éves Viviana olyat tett a Grand Palais-ban, amire legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. Egy nap leforgása alatt, reggel fél tíztől este tízig elverte a világot. Előbb lesimázta az elefántcsontpartit, majd a negyeddöntőben lényegesen keményebb ellenfél következett az amerikai Teachout személyében, de ő sem állíthatta meg a fiatal magyar lányt. A négy között a világbajnok belga Chaari jöhetett – itt azért kicsit felszisszent az ember az ellenfél mérlegét látva –, de Viviana azért érkezett, hogy borítsa az esélyeket. A leküzdhetetlennek tűnő akadályt is átugrotta, és bejutott a fináléba. Megdöbbenéssel vegyes csodálkozással néztük, ahogy első olimpiáján szereplő, februárban 18. életévét betöltő versenyző nem foglalkozott az olimpia terhével, az esélyekkel, azzal, hogy neki előzetesen milyen lapokat osztottak. A korát meghazudtoló érettséggel, koncentrációval, de kellő lazasággal a szemünk láttára írt sporttörténelmet, és tette mindezt a világ legnagyobb természetességével. Merthogy a döntőben a harmadik helyen kiemelt – az eredménylistáját hosszan lehetne sorolni, de felesleges – 22 éves szerb Perišić is hiába próbálkozott. Augusztus 10., szombat Márton Viviana napja volt, aki a magyar tekvondó első olimpiai bajnoka – és a hetedik legfiatalabb magyar olimpiai bajnok. Jöhetett a tánc, a határtalan öröm és az aranyérmes búcsú a magyar sikerhelyszíntől, a Grand Palais-tól.

Az ünneplés nem ért véget, másnap Trocaderón, a Bajnokok Parkjában lépett színpadra Márton Viviana az olimpiai érmeseknek járó ünnepségen. A párizsi olimpia újítása a sportolók számára talán a legnagyobb pozitívum. Végigvonulni éremmel a nyakukban a tomboló és őket éltető közönség között a kifutón – háttérben, szemben, nézőpont kérdése – az Eiffel-toronnyal. A legtöbb profilkép is az itt készült képekre változott. Márton Viviana a kajakosokkal együtt szerepelt a programban. A szurkolók éltették, tapsolták, kattogtak a fényképezőgépek, készültek a látványos beállítások.

A Trocadéro szomszédságában vártuk az újdonsült bajnokra, merthogy négy másik kollégával együtt megkaptuk a lehetőséget exkluzív interjú készítésére. Miután a tömeg folyamatosan hömpölygött, egy közeli étterem teraszát foglaltuk le, hogy kényelmes körülmények között beszélhessünk a fáradt aranyérmessel. Először Luana érkezett, aki szabadkozott kicsit, hogy alig tud megszólalni, mert a nagy szurkolásban teljesen elment a hangja. Ennek ellenére ha erőlködve is, de boldogan osztotta meg velünk élményeit. Mutatta büszkén videón, ahogy ikerhúga vonul a kifutón. Megjegyezte, ezt is jól csinálta. A világbajnok Luana számtalan küzdelmet megélt már, most már átérzi, milyen idegölő kívülről nézni.

– Amikor néztem Vivit, nem tudtam leülni, egész végig mozogtam, ugráltam, nagyon izgultam, szerintem soha nem izgultam ennyire életemben!

Azért azt jegyezzük meg, milyen lelkierő van ebben a lányban, aki világbajnokként nem indulhatott a párizsi olimpián. Az áprilisi kvalifikációs versenyen egy nappal testvére küzdelme – és kijutása – előtt a sajátját elvesztette, és ezzel gyerekkori álma nem valósulhatott meg a franciáknál. A kesergést már aznap lezárta, a saját céljait, vágyait félretette, onnantól csak Vivianára koncentrált, őt segítette és a felkészülés alatt, ha kellett, „bokszzsákként” funkcionált, ha kellett, mentális támogatást nyújtott.

– Minden edzésen százszázalékosan segítettem neki, most ő edzett többet, rajta volt a fókusz, rá kellett figyelnem, és minden jó lett.

Amikor áprilisban, a kvalifikációs torna után beszéltünk az ikrekkel, még nem fogalmaztak meg eredményt Vivianánál, kifejezetten óvatosak voltak azzal kapcsolatban, mire lehet képes. Luanánál rá is kérdeztünk: pár hónappal az olimpia előtt még ők sem gondolkodtak esélyekben?

– A kvalifikáció előtt még nem sokat mérkőzött felnőttszinten, de már látszott, hogy a kvalifikáció alatt is sokat fejlődik. Az olimpiai felkészülésnél egy hónap alatt láttam rajta a látványos fejlődést. Kaptunk segítséget, más sportolókkal is készült, talán akkor vettem észre, készen áll. Amikor megtudtuk a sorsolást, arra is nagyon felkészültünk, átgondoltam az ellenfeleket és tudtam, hogy Vivi jobb, mint ők, bíztam benne, tudtam, hogy meg tudja csinálni.

Amíg ikertestvére nem érkezett meg, Luana újabb titkokat árult el. Bár a két lányt egy perc választja el egymástól, Luana sokkal érettebbnek, rutinosabbnak tűnik, tisztában volt azzal, hogy nemcsak fizikailag kell a topon lenni, hanem az olimpia másról is szól, mentálisan késznek kell állni rá, ezért erre is tréningezte Vivit.

– Soha nem volt nagyon izgulós, inkább nyugodt, de ettől még mindennap, minden edzésen mentális taktikákat is kell gyakorolni. Minden edzésen tanítottam, mondtam neki, mire figyeljen. Előbb észrevettem a fontos dolgokat taktikában, de akár mentális területen is, régebben Vivi nem látta meg ezeket, most már ebben is fejlődött. Néztünk sportolókról szóló filmeket, ezeket nagyon szeretjük, sokat lehet belőlük tanulni.

Azért Párizsban az is láthattuk, a rutinos sportolóknak és az első olimpiásoknak is megremeg a kezük, nem bírják el a terhet, a nyomást és nem jön ki belőlük a csúcsteljesítmény. Vivianára nem hatottak a külső körülmények, és ikertestvére, Luana is megadta neki a sikeres, de nehezebben megvalósítható útravalót.

– Mindig azt mondtam a Vivinek: ha feszült vagy az olimpián, veszíteni fogsz, nem kapod meg, amire vágysz. Egész végig erre edzettünk és készültünk gyerekkorunk óta, ha már itt vagyunk, élveznünk kell! Úgy kell meccselni és úgy kell gondolni az olimpiára, mint bármelyik versenyre. A tekvondómezőny ugyanaz, mint máshol, csak az atmoszféra más. Ez sokat segített neki.

Közben közeledett Viviana az étterem felé. A tévés kollégák kedvéért elővette aranyérmét, és nyugodtam mondhatjuk, megállt az élet az étterem mellett, az amúgy is forgalmas Trocadéro szomszédságában. Családok lassítottak, párok rohantak oda az aranyérmeshez, kérdezgették, ki ő, milyen sportágban nyert. A hátunk mögött, mellettünk, körülöttünk lévő asztaltársaságok figyelmét is felkeltette. Büszke magyarokként mondtuk, a mi fiatal bajnokunk, aki előző nap lett aranyérmes tekvadóban. A pincérek is gyorsabban kiérkeztek, mint a rendelés felvételénél, előkerültek a telefonok, szelfik készültek. Viviana ezt az akadálypályát is leküzdötte, tapsvihar mellett megérkezett az asztalhoz – legalább ízelítőt kapott, mi vár rá a jövőben. Az aranyat azért gondosan eltette a nadrágja zsebébe jobb a nyugalom alapon, és végre leült mellénk. Meg is jegyeztük, milyen erősen szorítja az érmet, mennyire vigyáz rá.

– Velem aludt! Nem veszi el ezt tőlem senki – mondta, mire Luana cinkosan odakacsintott, majd megjegyezte, „nem kell, szerzek magamnak is”.

A lányok elárulták, otthon van egy faluk, ahol a legfontosabb medálok lógnak, a kiemelkedő helyet eddig Luana világbajnoki aranya foglalta el. Vivi büszke mosollyal mondta: „Végre én is kitehetem az enyémet”! Majd kicsattant a boldogságtól – érhetően –, feldobódva, csillogó szemekkel mesélt az előző este élményeiről.

– Nagyon jó volt, nagyon örültünk. A család, az egész csapat amikor kimentem a stadionból, ott várt minket, nagyon boldogok vagyunk.

Megkapta a bajnoknak járó vágyott hamburgert is, bár Luana elárulta, azt Vivi fiztette, mert mint kiderült, náluk a győztes fizet. Kicsit próbáltunk visszatekinteni az előző napra, a gondolataira a verseny közben, mennyire magabiztosan menetelt a döntőig.

– Egész nap úgy gondoltam, a jelenben maradok, nem gondolkozom a jövőn, a következő ellenfélen. Élveztem minden pillanatot. Azt tudtam, hogy ez az olimpia nagyon kemény, és itt vannak a legjobbak a világon. Nekem ez az első olimpián, de semmi veszítenivalóm nem volt. Lépésről lépésre mentem, és bíztam magamban, ha jól csinálom a dolgokat, akkor meg tudom nyeri.

Receptre lehetne felírni Márton Vivianát a sportolóknak, amilyen hozzáállással lehozta ezt az olimpiát. Ez a jó értelemben vett lazaság és vagányság a személyiségéből fakad, amit a mérkőzések közben is láthattunk. Azt mondja, egy pillanatra sem bizonytalanodott el, nem volt benne félelem, tudta, mit akar, és azt véghez is vitte.

– Fontos ott lenni fejben, ha jönnek a nehezebb pillanatok, az nyer, aki jelen van, nem adja fel és folyamatosan koncentrál. Sokat javultam ebben. Mindig vannak feszült pillanatok, normális, ha izgulsz, de én inkább koncentráltam tovább, amikor kellett és folytattam.

A beszélgetés alatt a két lány egymással szemben ült, Luana figyelt minden mondatot, helyeselt, olykor komolyan bólogatott vagy nevetett, esetleg közbeszólt. Őket figyelve így a versenyen kívül, egy étterem teraszán ülve megérti az ember, mi adta az igazi erőt erre az olimpiára. Az ikrek között mindig különleges a kapcsolat, de Luanára és Vivianára ez hatványozottan igaz, kettős erejük vezetett ehhez a sikerhez.

– Nagyon fontos szerepe volt Luanának, egész végig motivált engem, minden verseny előtt meg után mondta, hogy koncentráljak, mire figyeljek, mire vigyázzak és legyek nagyon erős. Edzésen nagyon sokat kapott tőlem, de azért vigyáztam rá (Luana fájdalmas arccal bólogatott). Na, majd visszaadja a következő években!

Kós Hubert olimpiai bajnok úszónk azt a taktikát választotta, hogy még az öt karikára sem nézett fel, amikor bevonult a La Défense Arénába. Miután ezt elmesélte, több magyar sportoló is követte a példáját. Viviana viszont nemcsak nézte, minden jelenetet elképzelt, még a dobogót is. A versenynapra még azt a ruhát is bekészítette, amiben szerepelni kell a ceremónián.

– Engem nagyon motivált, minden este alvás előtt arra gondoltam, hogyan nyerem meg az érmet és hogyan teszik a nyakamba. Minden olyan volt, ahogy elképzeltem, úgy is pózoltam.

Viviana azt is határozottan elmondta, a képzeletében is a magyar himnuszt hallotta, ez nem kérdés számukra, mivel magyarok, a szüleik is azok. A spanyol szálak persze erősek, mert életük felét Tenerifén töltötték, de nem kérdéses a magyarságuk, nem is örülnek neki, ha ezt bárki firtatja.

Márton Viviana nagyon fiatalon, 18 évesen elérte a legnagyobb célt, amit egy sportoló kitűzhet maga elé. A lányok nevetve megnyugtattak minket, ezentúl is lesz még motivációjuk.

– Folytatni a munkát, elérni a legnagyobb eredményeket, amiket lehet, ennyi ez a cél.

A jövőről elárulták, Los Angelesben az a terv, hogy Luana fizeti a győztesnek járó hamburgerezést. Bár egy kis szünet, egymásra tekintés és egyetértő mosoly után azt mondák: legyen inkább felesben!

A Márton ikrek egyik vágya volt egy közös kép Milák Kristóffal. Sikerült is összehozni, bár az úszózseni akkor még nem igazán ismerte a lányokat. Amikor közöltük Luanával és Vivianával, hogy Kristóf a helyszínen szurkolta ki az aranyérmét, el sem akarták hinni. Többször visszakérdeztek: tényleg? Az interjú végén elárulták, korukból adódóan a tokiói volt az első olimpia, amit néztek és ami megmaradt bennük. Szilágyi Áron vívása hatással volt rájuk, azóta is figyelik a pályafutását. Kicsit lekonyult szájjal mesélték a történetet, mert apró szívfájdalom, hogy bármennyire szerettek volna, nem találkoztak a kardozóval Párizsban. Azzal nyugtattuk őket, hogy Magyarországon biztos lesz alkalom a találkozásra.

Ezt a két történetet azért meséltük el, mert ez is a sport, a klasszisok, legendák ereje. Egymás sikeréből táplálkoznak, merítenek erőt és motivációt. Két 18 éves tekvondós egy Milák-szelfiből és Szilágyi Áron harmadik olimpiai aranyérméből. A lányok hangsúlyozták, reménykednek abban, hogy a sikereikkel hatással lesznek nagyon sok kislány és kisfiú életére, és miattuk a tekvondót választják.