Mennek folyamatosan az állami hirdetések például a migránsügy kapcsán, hogy meg kell védeni a kultúránkat. Egyetértek, de akkor tudnunk kell, mit védünk meg – véli Kaszás Géza. A színész Kassai Lajosról készült dokumentumfilmje, A lovasíjász talán segíthet választ kapni néhány vitás őstörténeti kérdésre is.


– A filmben Kassai Lajos azt mondja, két dolog miatt keresik fel a tanítványai: vagy azért, hogy választ találjanak az élet nagy kérdéseire, vagy azért, hogy elmeneküljenek azok elől. Ön mely szándékból forgatta le a filmet?

– Elsősorban az volt a feladatom, hogy úgy adjam át a filmet, a néző ingert érezzen utána, és maga is elkezdje keresni a válaszokat. Teljesen mindegy, hogy lovasíjászatról, kovácsolásról vagy éppen orvoslásról beszélünk, a lényeg, hogy miközben a hivatásunk vagy a hobbink során a tökéletességre törekszünk, megtaláljuk a válaszokat az élet egyéb kérdéseire is. Az első szerelmem például zenei szakközépiskolába járt: zongorázás közben nagyon fontos a billentés, hogy ne görcsöljön be a csukló egy futam közben, ezért gyakran előfordult, hogy egyetlen hangot fél napon keresztül nyomogatott. Nagyon kellemetlen volt mindezt hallgatni, és megkérdeztem tőle, mazochizmusból csinálja-e. Mire elmondta, hogy az első fél óra után megnyílik számára a világ, és ettől az egy mozdulattól elkezdi látni az eget és a földet, hihetetlen gondolatai támadnak, új csatornák nyílnak meg benne. Nem a monotonitástól, hanem a koncentráltságtól és az átszellemüléstől. Ez számomra a film egyik üzenete is: bármit csinálunk, ha azt a legnagyobb elkötelezettséggel tesszük, akkor megismerjük a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek felmerülnek bennünk az életünk során. A megismerésért jöttünk erre a világra, fontos, hogy felmerüljenek kérdések, és érdekeljenek is rá a válaszok. A megismerés és a tapasztalatgyűjtés a feladatunk. Mindannyian teljesen másként éljük meg az életünket, noha lényegében minden megegyezés kérdése, hogy mit nevezünk széknek, plakátnak és így tovább: ezek a közös pontok egy megegyezésen alapuló mátrixot alkotnak, amelyek szerint értelmezzük az életet. Azonban nem lehet csupán fizikai síkon megfogni mindent, ha tudati dimenzióban értelmezzük a dolgokat, egészen más gondolkodás alakul ki bennünk. El kell fogadni a törvényszerűségeket: az urbánus ember utálja az esőt, és bemenekül előle az első kapualjba, míg a vidékiek számára az életet jelenti. Nem tehetik meg a városiak, hogy elszakadnak ettől a felismeréstől, mert felelőtlenek leszünk, majd tönkretesszük a környezetet körülöttünk.


– Előbb a hasonló gondolatok fogalmazódtak meg önben, vagy a forgatás során jutott az említett felfedezésekre?

– Színész vagyok, ezért a világból érkező ingereket a színművészet eszközrendszerén keresztül fogadom be. Mindig is foglalkoztattak a fent említett kérdések, a film készítése során azonban felpörgött bennem a válaszadás mechanizmusa, és a forgatás közben jutottam ezekre a felismerésekre. Kassai Lajost már régóta nagyon érdekes embernek gondoltam, a ló, az íj nagyon regényes, romantikus filmes képeket szül a fejemben. Gyerekkoromban Komjáthy István Mondák könyvéből olvastak fel nekem a szüleim, a fantáziámat ezek a történetek határozták meg. Az iskolában aztán később persze megtanították, hogy a benne leírt mesék nem igazak, de ezek alapján mégis egy külön világ nyílt meg bennem, továbbgondoltam a sztorikat, átéltem az ezzel kapcsolatos játékokat a barátaimmal. Nem száraz tudáshoz jutottam tehát, hanem hitetetlen erős élményt kaptam. Másként élem meg emiatt az egyszerű pillanatokat is. Ma minden úgy van kitalálva, hogy ne kelljen átélni a pillanatot, otthon nézünk filmet, nem megyünk el a moziba, mert ott ülnek mellettünk, és esetleg meglátják, ha megkönnyezünk egy jelenetet. Mindent egymagunk akarunk csinálni, pedig ha nem merülünk el az életben, akkor elszúrjuk az egészet, és bánni fogjuk, amikor a végén tükröt tartanak elénk.


– Az okostelefonok és a táblagépek térnyerésével mégis az egyre kényelmesebb és ezáltal bezárkózottabb világ felé tartunk. Nem késő vagy reménytelen mindezen változtatni?

– Soha nem szabad feladni a változásban való hitet, és azt, hogy egy ember képes hatni a másikra. Szükség van jó példákra. Kassai Lajos minderre tökéletes, hiszen a gyerekek érzik a belőle sugárzó elszántságot és eltökéltséget. Sok ilyen ember van, csak nem tudunk róluk, ezért fel kell mutatni őket. És ugyanígy saját magunkat és a saját gondolatainkat is vállalnunk kell nyilvánosság előtt, mert lehet nem egyet érteni a másikkal, de ha a saját gondolataidat és személyiségedet adod át, akkor nem lehet elmenni melletted. Ha pedig vélemény­ütközés van, akkor abból már lehet valami, elindulhat egy párbeszéd. A lovasíjász szerintem nagyon tiszta, világos, egyszerű szavakkal fogalmaz meg gondolatokat szavakban, képekben, zenei aláfestéssel. Ha egy gyerek beül rá, lehetséges, hogy unni fogja a sok szemrágógumi után, de ha egy mondat benne ragad, már megérte elkészíteni. Velem is megesett, hogy egy teljesen elfeledettnek hitt pillanat az életemben tíz évvel később villámcsapásként ért, mert valaki belém ültetett egy gondolatot, ami jókor, jó időben előjött. Sokszor a természet közelében élő emberekre azt mondják degradálóan, hogy egyszerűek. Azonban az egyszerűség számomra azt jelenti, hogy nagyon tiszta az egész, nincsen felesleges duma vagy sallang. Az élet rövid, tömör, de fontos gondolatok és mondatok összessége. Mi pedig egy dumaözönben élünk, az összes médiumból ömlik a szó, szinte már felüdülés este hírcsatornát nézni, mert annak legalább megvan a maga egyszerű és pontos nyelvezete, a szabályozott, hangsúlyozott közlésrendszere. Ezt nevezem magyar beszédnek. Az egyszerűségre kell törekedni táplálkozásban, életvitelben és gondolatközlésben is. Egy egyszerű mondatnak sokszor több értelme van, mint egy hosszú szónoklatnak, mert az a mondat el lett mondva, világos és megfontolásra érdemes lehet.


– Korábban említette, hogy egy megegyezéseken alapuló világban élünk. Az is megegyezés kérdése, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a finnugor és nem a hun eredetünket fogadja el…

– Nem vagyok ítész ebben a témakörben, felnőttem egy közegben, ami meghatározta a gondolkodásmódomat. Csak annyit tudok, hogy van az Akadémia, ami egy hihetetlen módon erősödő, nagyon régóta fennálló állásfoglalásról nem hajlandó tudomást venni. Remélem, hogy a filmben feltett kérdések, ha mást nem, de legalább a felszínen valamiféle vitát fognak kialakítani: hogy döntsük el végre, finnugor vagy hun-magyar kérdésről van-e szó. Nagyon fontosnak tartottam, hogy se Kassai Lajos, se Obrusánszky Borbála ne hangoztassa a véleményét a filmben, hanem kérdezzünk meg erről kínai professzorokat, mondják el ők, ne mi legyünk a próféták. És ők elmondják, amit tudnak, amit a nyelvben, a leletekben, a gesztusokban, a zsigereikben éreznek. Ez egy megkerülhetetlen téma, és az álláspontjuk kikezdhetetlen: meg lehet őket kérdőjelezni, de azt kellő pontossággal és méltósággal tegyük. És akkor már jó irányba haladunk a válasz felé, csak merjünk ütközni. Jelenleg a különböző elméletek párhuzamosan futnak. Hát fordítsuk egymásnak őket.


– Miért nem képes létrejönni ez a párbeszéd?

– Legfőképpen talán azért, mert ha valaki talál ebben a témában valami érdekeset, az legfeljebb egy ötperces hír a televízióban. Viszont ha valaki elmerül ebben a kérdésben az interneten, döbbenetes mennyiségű információt talál. Természetesen nem tudjuk mindegyik szerző hitelességét leellenőrizni, de ha sokat kutakodunk, akkor kialakul egy döbbenetesen erős és meggyőző kép. Például Finnországban genetikai kutatásokat is végeztek ezzel kapcsolatban, miért nem hallunk erről? És amennyiben az Akadémia ennyire biztos az álláspontjában, akkor miért nem támasztják alá még erősebben és minden kétséget kizáróan? Ha lemegyek a boltba, és veszek egy kiflit, azt utána ezerféleképpen tudom bizonyítani. Nem lehet hatalmi szóval fegyelmezni valakit egy állásfoglalás elfogadására. Fel kell tárni a tényeket. Biztos vagyok benne, hogy a vélemények ütköztetésével rendkívül fontos dolgokat tudnánk meg az őstörténetről. Mennek folyamatosan az állami hirdetések például a migránsügy kapcsán, hogy meg kell védeni a kultúránkat. Egyetértek, de akkor tudjuk, hogy mit védünk meg. Mi a helyzet a hunokkal, a szkítákkal, voltak-e egyáltalán. Néztem például a fiammal A Gyűrűk Urát, és hirtelen eszembe jutott, hogy csak az őstörténet általam ismert fejezetei tele vannak hasonló gigantikus hősökkel, akik hasonló csatákban vettek részt és hasonlóképpen vívtak, mint a filmben. Ezek után miért kell nekünk Tolkien? Miért nem a magyar mondavilág hőseit emeljük fel és mutatjuk be példaként? A magyar őstörténet a világ egyik legfontosabbja. Nem azért, mert magyar, hanem mert elképesztő hősökkel, szervezettséggel és tudással voltak felvértezve. Ha a mozikban Nimród királyról vagy a haza megtalálásáról készülnének például filmek, akkor A Gyűrűk Urához hasonló produkciók születnének, csak magyar vonatkozásban, magyar identitással, gondolatokkal, gesztusrendszerrel. Miért nem készülnek?


– Mert A Gyűrűk Urához hasonló filmek ötvenmilliárd forintos költségvetésből készülnek…

– Kell persze pénz, de ott van a Nemzeti Filmalap, illetve meg kell győzni a különböző embereket, hogy érdemes ilyen produkciókat támogatni. Mert már egy ilyen alkotás az elkészítés fázisában is vitákat szülne, és tisztázódhatna általa a fent említett vitás kérdések egy része is.

Német Dániel