Megérte? Ez a leggyakoribb kérdés, amit a legtöbb publicista és elemző megfogalmaz az arab tavasznak nevezett felkeléssorozat ötödik évfordulója kapcsán.

2011-ben az arab világ és a Nyugat bizakodva tekintett a jövőbe. Az utcákra vonuló, okostelefonjaikat lengető fiatalok a demokrácia és egy szebb jövő képét vetítették előre. Öt évvel később azonban minden rosszabb, mint volt. Egyedüli sikernek talán Tunézia tekinthető, Egyiptomban azonban egy, a korábbinál is elnyomóbb diktátor van hatalmon. Bah­reinben vérbe fojtották a tüntetéseket, Szíria, Líbia és Jemen pedig háborúba süllyedtek, és gyakorlatilag darabjaikra hullottak. Közben a régi államok romjain felemelkedett a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet, amely immár nemcsak a Közel-Keleten, de Európában is véres merényleteket jegyez. Ráadásul Európát nem csupán a terrorveszély, de az apadni nem akaró menekültáradat is veszélyezteti, ami bizonyos szempontból immáron az unió létjogosultságát is megkérdőjelezi. Nem csoda, hogy mind Európában, mind az arab világban egyre többen tekintenek nosztalgiával a 2011 előtti időkre, amikor az emberek elnyomásban és diktatúrában éltek ugyan, de legalább biztonság volt, és nem volt mi elől Európába menekülni. A kérdésre tehát könnyű lenne rávágni: nem érte meg.

Elkerülhetetlen volt

Mindezzel együtt, az arab tavasznak a „megérte-e” irányból való megközelítése messzemenően elhibázott. Leginkább azért, mert egyenesen következik belőle a laikus publicisták és a sokszor még náluk is laikusabb elemzők második kérdése, hogy „kinek állt érdekében?” Ez a megközelítés azonban ha lehet, még az előzőnél is félrevezetőbb, hiszen a bonyolult közel-keleti eseményeket olcsó krimivé egyszerűsítve próbálja azt a látszatot kelteni, hogy az arab tavasznak nevezett felkeléssorozat valójában külső erők munkájának eredménye. Ez azonban nem teljesen igaz. Noha a szíriai, jemeni, líbiai konfliktusok katalizálásához, majd eszkalálódásához nyilvánvalóan hozzájárultak különböző közép- és nagyhatalmak – köztük a régióban még mindig erős Egyesült Államok –, a történtek megértéséhez ennél mélyebbre kell ásni.

Tény, hogy a 2011-es események megfelelő menedzselése mellett megelőzhetőek lettek volna a mai szíriai, líbiai vagy éppen jemeni állapotok. Ezzel együtt a felkeléssorozat elkerülhetetlen volt. Az egyébként kis lélekszámú és olajban gazdag Líbia talán az egyetlen, ahol kizárólag a NATO külső beavatkozásának következtében bukott meg a regnáló diktátor, és süllyedt káoszba az ország. Ellenben az arab tavasz többi országa, Egyiptom, Tunézia, Szíria és Jemen eltérő súlyozással ugyan, de mind olyan gazdasági és társadalmi problémákkal küzdöttek, amelyek előrevetítették a vihart. A népesség drámaian növekedett, a diszfunkcionális oktatás és gazdaság nem tudta orvosolni a fiatalok körében egyre növekvő munkanélküliséget, a klímaváltozás miatt fellépő vízhiány mezőgazdasági hanyatlást hozott, az egyre szélesebb társadalmi csoportok leszakadása pedig ketyegő bombává változtatták a kívülről békésnek és stabilnak tűnő rendszereket. A helyzetet tovább rontotta a globalizáció és az információs technológia, melyeknek köszönhetően a hagyományos struktúrák meglazultak és azokon túlmutató identitások jöhettek létre. Mindezek orvoslására olyan hosszú távú programok kellettek volna, amilyenekre a regnáló rezsimeknek egyszerűen nem volt kapacitásuk. De ha lett is volna, a patrónus-kliens rendszerekre épülő arab politikai kultúra aligha tette volna lehetővé a hosszú távú tervezést. Ezt bizonyítja az is, hogy a tehetős Öböl-országok sem hoznak hatékony reformokat, hanem a problémákat jegelve, gyakorlatilag szimplán megvásárolják a kisebbségek nyugalmát.

Kisiklott forradalmak

A 2011 előtti arab rezsimek felett eljárt az idő. Tudni kell, hogy az arab világban szinte mindenhol nagy a hatalmi távolság a mindenkori uralkodói elit és az uralt nép között. Ebből következik, hogy a hatalmon lévők nem, vagy csak alig vannak tisztában az emberek gondjaival, megélhetési nehézségeivel. A mindenkori rezsimek saját klienseiből verbuvált erőszakszervekkel és titkosszolgálatokkal tartják fenn a rendet, ami mellett a körön kívülieknek legfeljebb csak annyit csöpögtetnek, hogy azoknak ne érje meg lázadni. Az ilyen kultúrákban a reformoknak nevezett intézkedések nem a köz, hanem az uralkodó elit klientúrájának javát szolgálják. Éppen ezért amikor betelik a pohár, időről-időre lázadások, forradalmak robbannak ki. Ez történt 2011-ben is. Mubarak, Ben Ali, Abdullah Szaleh, és – sokáig úgy tűnt – Aszad rezsimjének is egyszerűen lejárt a szavatossága.

A 2011-ben Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában, Jemenben, Bahreinben és Szíriában utcára vonulók – ha nem is feltétlenül demokráciát, de – az elnyomás mérséklését és levegőt követeltek. A sokszor valóban alulról szerveződő tüntetések azonban csak katalizátornak voltak elegendőek. A fenti társadalmakból ugyanis hiányoztak azok a politikai vagy civil struktúrák, amelyek lehetővé tették volna a demokratikusabb rendszerek kialakulását a fennálló állami keretek között.

Bármilyen erőskezűek, elnyomók voltak a fenti közel-keleti rezsimek, annyira sehol sem bizonyultak erősnek, hogy átfúrják azokat a törzsi, nemzetségi, etnikai, felekezeti struktúrákat, amelyek az emberek alapvető identitását és lojalitását meghatározzák. A különféle nemzetépítő törekvések Líbiától kiindulva Szírián és Irakon át egészen Jemenig és Bahreinig mindenütt kizárólag a hatalmat birtokló törzs vagy felekezet hatalmának legitimálását szolgálták az egykori gyarmatosítók által megrajzolt határok között. Ezzel együtt, a nyugati politikai pártrendszert szegről-végről adaptáló rezsimek igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy politikai riválisaikat ellehetetlenítésék. Nem csoda, hogy sem Kadhafi Líbiájában, sem Mubarak Egyiptomában, sem pedig Abdullah Szaleh Jemenében vagy Aszad Szíriájában nem volt tényleges ellenzékként működő párt, vagy civil társadalom, mely élére állhatott volna a változásoknak. Kivételt egyedül az alapvetően kis lélekszámú, frankofon Tunézia képezett, ahol összességében sikeres volt az átmenet. A többi országban azonban a stabilitás megingásával csak a hagyományos struktúrák, a törzs, a nemzetség és a felekezet, valamint ezeknek sajátos kombinációi bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy mobilizálni tudják az embereket és arculatot adjanak a mozgalmaknak.

Líbiában Kadhafi informális „törzs­szövetségének” felbomlásával az ország hozzávetőlegesen a törzsi határok mentén szakadt keleti, nyugati és déli részekre. Jemenben szintén hasonló folyamat zajlott le, kiegészítve egy szunnita-zajdita síita szembenállással. Bahreinben a síita többség nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy megrendítse a szaúdiak által is támogatott szunnita kisebbség hatalmát, így a forradalom hamvába halt. Szíriában az országot irányító, Irán által is támogatott alavita hatalom sikerrel mobilizálta a kisebbségeket, és a kliens szunniták egy részét megtartva, sikeresen vette fel a harcot a szintén felekezeti alapon mobilizálódó szunnita többséggel.

Sajátos helyzet volt Egyiptomé, ahol a struktúrájában a XIII. századig visszanyúló szúfi rendek örökségét továbbvivő, lokálisan szerveződő, karizmatikus sejkek és tanítványaik informális hálójaként működő Muszlim Testvérek volt az egyetlen politikai erő, amelyik túlélte a mubaraki elnyomást. A forradalmat követően így ők ragadták meg a hatalmat. Egy évvel később azonban alulmaradtak az ország másik szervezett erejével, a 19. század óta királycsinálóként működő hadsereggel és annak erős emberével, Abdul-Fattah al-Sziszivel szemben.

Új időszámítás

Öt évvel a télbe forduló arab tavasz után a közel-keleti és észak-afrikai társadalmakban általánossá vált az apátia és a demokrácia ideájából való kiábrándultság. Az állapotokat mutatja az is, hogy az arab tavasz egyetlen sikeres országából, Tunéziából csatlakoztak a legtöbben az Iszlám Államhoz. A mesterséges arab nemzetállamok bukása (Egyiptom kivétel) immár tény. Líbiában és Jemenben mára kilátástalannak látszik az országok törzsi és felekezeti határokon átívelő újraegyesítése. A Szíria és Irak határait 1916-ban megrajzoló Sykes-Picot egyezmény ugyancsak megbukott. A helyzetet tovább nehezíti a térség két középhatalma, Irán és Szaúd-Arábia, amelyek a felekezeti ellentéteket kihasználva, azokra ráerősítve támogatják a Jemenben, Szíriában és Irakban harcolókat. Közben az Iszlám Állam ősi közösségeket űzött el lakóhelyeikről.

Öt évvel az arab tavasz után Oroszország minden korábbinál nagyobb befolyást szerez a Közel-Keleten, melyről szép lassan kiszorulnak a hagyományos játékosok, Európa és az Egyesült Államok. Öt évvel az arab tavasz után Törökország neo-oszmán politikája is elbukott. Recep Tayyip Erdogan elnök, aki az etnikai hovatartozást háttérbe szorítva, vallási alapon próbálta integrálni hazája kurdjait, most politikájának újragondolására kényszerül, és nem kizárt, hogy részlegesen visszatér a nacionalista, kemalista hagyományokhoz, ezzel biztosítva politikai túlélését.

Öt évvel az arab tavasz után az Európai Unió repedezik. Az Európára zúduló migránsáradat bebizonyította, hogy a közösség nem képes egységesen fellépni baj esetén. A nemzetek közti szolidaritás hanyatlik, a nacionalizmusok újraéledése pedig hosszú távon formálja át az öreg kontinens arculatát. A migránskrízis azt is bebizonyította, hogy Európa nem számíthat oly mértékben az Egyesült Államokra, mint régen, mely fél évszázadon át biztonságának záloga volt. Hogy megérte-e? Hogy hasznos volt-e az arab tavasz a térség és a világ számára? Aligha. Azonban elkerülhetetlen volt. És most mindannyiunknak szembe kell nézni a következményekkel.

Sayfo Omar