Az aranyterv végrehajtva – Interjú Kós Huberttel

– A nyílt vízi úszó, Betlehem Dávid a nyaralása alatti sajtóbejelentkezésnél elárulta, hogy az olimpiai bronzérmét a szülei őrzik otthon, és nem is adják ki a kezük közül. Ahogy elkaptam az összenézésüket az édesanyjával, gyanítom, önöknél is hasonló a helyzet.

– Igen, az aranyérmem otthon van, és az is biztos, az Egyesült Államokba nem viszem ki magammal.

– Szüleinek fontos, hogy néha rá nézzenek, vagy önnek is?

– Nekem is fontos, hogy ránézzek, mert olyan gyönyörű érem, benne van az Eiffel-torony egy darabja is. Ilyen szépet nem láttam még, nagyon vigyázok rá! És egyébként is csak egy van a 200 méter hátas olimpiai aranyéremből, Párizsból – furcsa belegondolni, hogy ezt pont én nyertem meg. Tokióban még Milák Kristóf aranyérmét nézegettem… Akkor a 200 méter vegyesem után tudtam, az nem az én olimpiám lesz… Számomra ezért elképesztő még mindig, hogy három év után én is megcsináltam. Hihetetlen érzés!

– Akkor úgy nézegette Milák Kristóf 200 méter pillangón megszerzett aranyérmét, hogy végigfutott ön előtt, legközelebb, Párizsban ön is szerez egyet?

– Pontosan! Hiszen hatalmas célom volt nekem is megnyerni az aranyat és olimpiai bajnokká válni, bár akkor még úgy gondoltuk, a 200 vegyes lesz a fő számom. Időközben jöttünk rá, hogy nagyon nem, helyette a 200 méter hát lesz az.

– Elárulta, hogy hetekkel az olimpia aranyérem megszerzése után „a feldolgozottsági szint” még mindig nem érte el a száz százalékot. Mivel van összehasonlítása a tokiói csalódás és a mostani, párizsi siker között, elmondható, hogy a győzelem értékeléséhez, feldolgozásához, megemésztéséhez szintén több idő szükséges, akár mint egy kudarcéhoz?

– Kijelenthetem, hogy mindenképp így van! Emlékszem arra a napra, amikor Tokióban leúsztam a 200 méter vegyest, és 20. lettem. A szokásos levezetést is kihagytam, helyette kiültem a medence szélére, csak néztem ki a fejemből, és feltettem magamnak a kérdést: mi történt? Azt gondoltam, minimum döntős leszek, de hittem benne, hogy akár érmes is, ehhez képest a középdöntőbe sem jutottam be… Ültem ott a medence szélén, és minden összeomlott körülöttem. Ugyanakkor abból a szempontból fontos tapasztalatot jelentett Tokió, hogy láttam, átélhettem – még ha a Covid miatt nézők nélkül is –, milyen az olimpiai hangulata. A célom utána sem változott meg, a következő három évben bármely világversenyen álltam is a rajtkőre, mindig azt mondogattam magamnak: ez könnyebb lesz, mint egy olimpia. Tokió után egy évvel nyertem meg az Európa-bajnokságot (még 200 méter vegyesen – a szerk.), aztán egy évre rá, Fukuokában a világbajnokságot (akkor már 200 méter háton – a szerk.), és egy évvel ezután következett az olimpia. Ahogy leúsztam a 100 hátat Párizsban, és nem kerültem be a döntőbe – három századon múlt, de tudtam, hogy maximum ötödik lehetek azon a távon, még korai nagyobb eredményt elérni –, utána nagyon vártam, hogy elérkezzen az a nap. A 200 hátig még két nap volt hátra. Nagyon sokat változtam fejben az évek alatt, ezért könnyebb volt feldolgozni, hogy Tokióban nem úsztam olyan jól, és ezért nehezebb feldolgozni, hogy most jól úsztam és megcsináltam.

– Az olimpiai bajnok Gyurta Dániel, aki kiskora óta nyomon követi pályafutását, még Párizsban nyilatkozott honlapunknak, és úgy látja: sok-sok év tapasztalata érett be önnél, hiszen korábban előfordult, hogy az előfutamban és a középfutamban is jól teljesített, de a döntőre valami megváltozott. Mostanra viszont okos versenyzéssel építette fel mindegyik futamát, és nagyon taktikusan úszott a döntőben. Ez a fajta – talán mentális – fejlődési ív kellett ahhoz, hogy elérje az aranyat. Hasonlóan látja, ez is az egyik fontos előrelépés?

– Pontosan, egyetértek, ugyanis edzhet bármennyit az ember, ha fejben összeesik azon a napon, akkor teljesen mindegy, előtte mennyit készült. A legfontosabb volt megértenem és megtanulnom, hogy nem szabad úgy odamenni, ha nem úszom jól, meghalok és vége mindennek. Élvezni kell a versenyt, és nem görcsölni. Ha már kőkeményen végigedzettük az évet, nehogy már egy merő görcs legyen a verseny! Próbáltam ezekre gondolni, hogy megnyugtassam magam, és sikerült is. Úgy mentem ki a döntőre, hogy ezt már milliószor megcsináltam, leúsztam; akkor élvezzük!

– Tényleg élvezte a 200 méter hát olimpiai döntőjét?

– Igen, teljesen. Jó, persze közben jött a fájdalom, amit nehéz élvezni. Olimpiai döntőben úszni nagyon kevés embernek adatik meg a karrierjében, épp ezért különleges. Sokszor gondoltam erre, mennyire ritka, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön, és ha már én itt vagyok, élvezzük. Nyilván az is segített, hogy megvolt az esélyem, hogy megnyerjem. Azt is tudtam, ha nem csinálok valami nagy hibát, akkor meglehet az arany. Azt mondogattam magamban folyamatosan: meg kell csinálni a tervet, és akkor nem lesz baj!

– Ez a mondat lett a mantrája? Nyugtatólag hatott? Mert szépen hangzik az előbb említett „élvezem a versenyt, és nem leszek feszült” elképzelés, de azért láttuk több sportolónál, hogy nagyobb rutinnal a hátuk mögött is megremeg az ember, túl tud feszülni. Ez a mantra kellett, hogy az utolsó pillanatokra is higgadt maradjon, akár a call roomban, ahonnan már a medencetérbe szólítják a versenyre?

– Talán egy nappal a döntő előtt gondolkoztam azon, ha most nem sikerül, négy év múlva jön csak a következő lehetőség… Aznap ráírtam Chase-re (az amerikai Chase Kalisz 400 vegyesen lett olimpiai bajnok Tokióban, és egyetemi csapattársa Kós Hubertnek – a szerk.), hogy ő mit csinál a call roomban a döntő előtt? Azt mondta nekem: „Úgy menj oda, mintha bármilyen másik verseny lenne, ezt már milliószor leúsztad, nem lesz baj, ha megcsinálod a tervet.” Emlékszem, épp végeztem a döntő előtti bemelegítéssel a főmedencében – ilyenkor leúszom, amit kell, átöltözöm és megyek a call roomba –, amikor megláttam Bobot (Bob Bowman, Kós Hubert amerikai edzője – a szerk.), rám nézett és azt mondta: „Okay, let’s go! Last two hundred!” (Gyerünk! Az utolsó kétszáz!) Átfutott az agyamon, amúgy igaza van, mert azon az olimpián már csak a 100 méter pillangó volt hátra, ezért a 200 hát döntője tényleg az utolsó kétszáz méter. Azt válaszoltam: „Let’s have fun!” (Élvezzük!) Bob annyit mondott: „Yes!” A bemelegítésnél Nagy Péter segített, amikor Bob nem volt ott, ő is azt látta rajtam, hogy olyan nyugodtan sétálok a call roomba, hogy meglehet ez a döntő. Egyébként tényleg nyugodtan mentem oda, mert felkészültem és pontosan tudtam, mit kell csinálnom. Emlékszem korábbról Cseh Laci szavaira, nagyon megmaradt bennem, amikor a hazai, 2021-es Európa-bajnokságon meglátta rajtam, mennyire izgulok. Akkor azt mondta tanácsként: „Legalább a többiek ne lássák!” Laci szavai is eszembe jutottak, hogy ne mutassam kifelé senkinek: izgulok. Akkor már nem is izgultam, tudtam, mit kell csinálni, azt mutattam mindenkinek: jó leszek!

– Többször említette, hogy azt kell megcsinálni az olimpiai döntőben, amit ezerszer leúszott már. A nyugodtabb állapothoz és önbizalomhoz kellett ez a biztos tudás, hogy elvégezte a megfeszített munkát, képes rá, tényleg számtalan 200 hátat úszott. Ezért tudott ilyen szinten hinni „a tervben”?

– Igen, egyértelműen. Egész évben úgy feküdtem le aludni, hogy lejátszottam magamban, hogyan fogom leúszni az olimpián a 200 hátat. Tényleg annyiszor lejátszottam már fejben is, hogy tudtam, mit kell csinálnom a vízben, tudtam, hogy az utolsó 50 méter lesz a kulcs és az lesz a fontos, hogy ott bírjam végig. És tudtam, ha azt megcsinálom, amit minden este alvás előtt lefuttattam a fejemben, akkor meglesz az arany. Meg is lett.

– Amikor először a nyakába akasztották az aranyérmet és ránézett, emlékezett arra, hogy három éve Milák Kristóf aranyérmét nézegetve mit fogadott meg magának? A saját medált a kézben tartva azt érezte, amit várt, ahogyan elképzelte a pillanatot?

– Igen is meg nem is! Eszembe jutott a tokiói pillanat is… Arra emlékszem, amikor először adták a nyakamba, akkor rájöttem, mennyire nehéz! Soha nem volt ilyen nehéz érem a nyakamban. Nagyon jó érzés volt, hogy láttam ott a családomat, láttam, ahogy a magyar zászlót előkészítették, rátették felhúzás előtt az oszlopra. Gondoltam magamban: végre jön a Himnusz! Olimpián hallani a magyar himnuszt – a legjobb érzés a világon. Nekem sikerült 21 évesen meghallgatnom úgy, hogy én vagyok a dobogó legfelső fokán.

– Azt az euforikus érzést kapta, amit várt?

– Talán inkább a medencében, amikor becsaptam a célba. Emlékszem, amikor Gyurta Dani győzelmét néztem a 2012-es londoni olimpián, csak üvöltöztem a tévé előtt, és boldogságot éreztem a győzelme miatt. Amikor én megnyertem az aranyérmet a párizsi olimpián, nem boldogság fogott el, hanem azt éreztem, lejött rólam az összes teher abban a pillanatban. Arra gondoltam, ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam életemben! Nem maga az úszás, hanem az a fajta felkészülés, hogy úgy tudj odamenni egy olimpiára, hogy nem azon gondolkozol, ha nem sikerül, mi lesz négy év múlva… Az egész 50 százalékát az a mentális felkészülés adta, hogy úgy menjek oda, úgy álljak a döntőre, hogy meg tudom nyerni. Mert a fizikális része akkor történik meg, ha előbb az agyadat erre állítod rá. Jöttem ki a medencéből, és tényleg azt gondoltam, ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam, és nagyon örültem, hogy vége. Éreztem, ahogy lement rólam a teher. A boldogságot inkább már a dobogón éreztem.

– Megadatott, hogy a helyszínről tudósíthattam végig az olimpiát. A záróünnepséggel befejeződtek ugyan a játékok, de napokig még azzal álmodtam, hogy jön a következő versenyszám, ahova menni kell. Önök még intenzívebben élték át az olimpiát, vannak esetleg visszatérő álmai akár a döntőről?

– Azt hiszem, azért nincs, mert az olimpia óta nem alszom annyit, hogy legyenek álmaim, abba a három-négy órába, amiket azóta tolok, lehet, hogy nem fér bele. Talán később, ha jobban feldolgoztam. Egész évben arról álmodoztam, milyen lesz majd, ha megnyerem az olimpiát, én állok a dobogó legfelső fokán, most talán majd arról fogok álmodni egyszer, milyen volt megnyerni, és lehet, hogy arról is, milyen lesz az idei decemberi rövid pályás világbajnokságon Budapesten…

– Nem is lepődtem meg, hogy gondolatban már a pár hónap múlva esedékes világeseményre gondol. Szerintem az egyetlen olimpiai bajnokunk, aki nyaralás nélkül kezdte meg alig két-három hét után az újabb felkészülést… A többiek nyaralós posztjait nézve nem hiányzik egy kis kikapcsolódás?

– Hiányzik, meg nagyjából két éve nem voltam nyaralni. Tavaly azért nem, mert akkor az volt a cél, hogy olimpiát nyerjek, és mentem vissza egyből Amerikába. Most meg azért nem, mert rövid pályás világbajnokság lesz Budapesten, és ezért nem akarok megállni. Lehet, hogy majd a jövő évi szingapúri világbajnokságot követően…

– Tologatja ezeket a pihenőket, az a gyanúm, hogy 30 éves korában is arról beszélgetünk majd, hogy majd jövőre…

– Előfordulhat… De nekem most fontos, hogy ne álljak meg, ha leállok, sokkal nehezebb utána visszamenni a munkába. Nyilván eljön majd a pillanat, amikor kicsit én is pihenni akarok.

– Azért kell visszautaznia Amerikába alig két hét után, mert kezdődik az egyetem, vagy azért, mert edzője, Bob Bowman nem hisz a vakációban?

– Mindkettő! Bobnak most fontosabb, hogy jól ússzunk az egyetemi csapatban, mert most mentünk át egy új egyetemre. Ráadásul én vagyok az egyetlen úszója, akit ő hozott át a másik egyetemről, ezért is fog rám sokkal jobban figyelni ebben az évben, meg talán azért is, mert olimpiát nyertem… Hozni kell az eredményeket megint, nem áll meg a menet azért, mert győztem, nem jelent semmit, főleg hogy van mellettem olyan, Léon Marchand, aki meg négyet nyert…

– Megmondom őszintén, nem irigylem. Nyaralás nélkül nekivágni egy új felkészülésnek, ráadásul ahogy mondja, Bob Bowmant fűti az új bizonyítási vágy. Kemény hónapjai lesznek…

– Ebben én is biztos vagyok…