„Másfél évszázados adósságot törlesztünk”

– A Városligeti fasor impozáns épületében, a magyar fotográfia egyik jelentős személyiségének, Klösz Györgynek egykori villájában talált otthonra a magyar fotóművészet: az épület felújítása után 2025-ben Nemzeti Fotóművészeti Múzeumként nyitja majd meg kapuit a látogatók előtt. A Szépművészeti Múzeum új tagintézményeként nemzeti közgyűjteményi státust is kapnak. Megnyugtatóan rendeződik a magyar fotóművészet helyzete?

– A gyűjtemény muzeológiai besorolása, az új múzeumi épület múltja, nagyszabású terei mind ezt jelzik. Közel másfél évszázados adósságot törlesztünk: Veress Ferenc, a nemzetközi hírű fotográfus 1881-ben a Budapesti Hírlap hasábjain tette közzé nyílt levelét, amelyben egy budapesti „mindennemű fényképészeti művekből rendezett országos és állandó kiállítás” létrejöttét szorgalmazza. A fővárosi elhelyezés kapcsán sok ötlet merült fel az eltelt évtizedek alatt, így például az 1957-ben az újonnan alakult Magyar Fotóművészek Szövetsége szerette volna elérni, hogy egyre gyarapodó fotógyűjteménye a Magyar Nemzeti Galériáé legyen, ám a korabeli művészettörténeti szcéna mereven elutasította a kezdeményezést. Úgy érveltek, hogy a fotóművészet nem tartozik a képzőművészetek körébe. A gyűjtemény több évtizedes hányattatása után a 90-es évek elején Kecskemétre került: a város az egykori ortodox zsinagóga épületét adta át az akkor alakuló múzeum számára, ami 300 négyzetméteren működik azóta is.

– Ez a gyűjtemény kerül át a Városliget intézményi struktúrájába tagozódó új fotóművészeti múzeumba. A költözés kapcsán az a kritika is felmerült, hogy kár a kulturális szempontból igencsak elkényeztetett fővárost gyarapítani a gyűjteménnyel, és megfosztani az alföldi várost jelentős múzeumától…

– A Magyar Fotográfiai Múzeum épülete Kecskeméten továbbra is megmarad, és pontosan úgy szolgálja majd a fotográfia ügyét, mint eddig. A kecskeméti intézményben 140 négyzetméternyi kiállítótér állrendelkezésünkre, a múzeumi gyűjtemény pedig több mint hétszázezer műtárgyból áll, ami azt jelenti, hogy ha évente hetven tárlatot rendeznénk, akkor is csak százötven év alatt tudnánk a közönség elé tárni az anyagot, a gyűjtemény bővítéséről pedig még egy szó sem esett. Könnyen belátható tehát, hogy a kecskeméti helyszín, valamint az ott rendelkezésre álló négyzetméterszám a gyűjtemény nagyságához és jelentőségéhez mérve túlságosan szerénynek bizonyul. Ha a múzeumi struktúrában egy intézmény egyedül áll bizonytalan költségvetéssel, jóval nehezebb feladat számára látogatószámot növelni, sőt, egyáltalán működni. A Szépművészeti Múzeum tagintézményeként kiszámíthatóbbak lesznek a forrásaink, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a fotográfia ügye csak nyerhet azzal, hogy a Városliget múzeumi negyedéhez csatlakozik, hiszen az itt működő intézmények képviselte kulturális értékek szinergikusan adódnak össze. A Nemzeti Fotóművészeti Múzeum oda fog tartozni, ahová a magyar fotóművészek mindig is gondolták: a Szépművészeti Múzeum intézményi keretei között a legnagyobb és legfontosabb nemzeti képzőművészeti gyűjtemény része lesz.

– Hogyan áll össze ez a hétszázezer tételt számláló gyűjtemény?

– Egyik legfontosabb egységét a hazánkból elszármazott fotográfusok, André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassaï, Martin Munkácsi, illetve Robert Capa fotográfiái adják, mellettük a múltban és a jelenben Magyarországon alkotó művészek tárgyait, dokumentumait is őrizzük, ezek mind kutathatók. A pozitív kópiák és a negatívok mellett persze ott van a fototechnikai tárgyak, a fényképezőgépek több mint 600 darabot számláló kollekciója is. A fotográfia „technikai sport”: ha végignézzük a fényképezés 1839-től a digitalizációig tartó majd kétszáz éves történetét, láthatjuk, hogy a nyersanyagok, a kamerák nagymértékben meghatározták, ahogyan a fotográfiai alkotások létrejöttek. Ez a nemzetközi szempontból is rendkívül értékes gyűjtemény a kecskeméti épület – beázás vagy tűzveszély szempontjából – nem igazán biztonságos raktárából az Országos Múzeumi Restaurátori és Raktározási Központba kerül, és innen szolgálja majd ki a kecskeméti és a fővárosi intézményt.

– Milyen irányban tervezik folytatni a gyűjtemény gyarapítását?

– A világhírű magyarok műtárgyegyüttesét mindenképpen fejlesztjük majd: a már említett öt világhírű alkotótól körülbelül száz-száz műtárgyunk van, kivéve Robert Capát, akinek nagyobb számban maradtak ránk munkái. Folytatjuk majd a XIX. századi műtárgyak szerzeményezését is, ám ezen a téren nehezebb a dolgunk, mivel ebből az időszakból meglehetősen ritkán bukkannak fel értékes műtárgyak. A két világháború közti magyar modernizmust és általában a magyar fotográfiai korszakot a gyűjteményünk jól lefedi, ennek ellenére a hazai neoavantgárd és a kortársak köre tovább bővíthető, hiszen ezek ugyancsak kiemelt figyelmet érdemlő területei a fotográfiának.

– A beszélgetés elején említette, hogy az ötvenes-hatvanas évek művészettörténészei meglehetősen elutasítóak voltak a fotográfiai gyűjteménnyel kapcsolatban, ma azonban már a legtöbb nagy múzeum kínálatában megjelenik a fotóművészet. Mi változott?

– Tény, hogy ma a fotókiállítások hozzák a legtöbb látogatót a kortárs múzeumoknak, a művészettel foglalkozó múzeumok éves látogatószámának sokszor a harmadát vagy a felét is az adott évben megrendezett, fotó tematikájú tárlatok teszik ki. Amikor 1991-ben megnyílt a kecskeméti fotómúzeum, Budapesten még nem volt fotóművészettel foglalkozó magángaléria, nagy ritkán lehetett látni egy-egy kamarakiállítást a Galériában vagy a Műcsarnokban. 2008-ban Baán László vállalta el, hogy a Szépművészetiben a világhírig menetelő magyar származású fotóművészek munkáiból rendezzen nagyszabású kiállítást, ami több mint hetvenezer látogatót vonzott. Ez volt az egyik átütő siker. Ma már szinte minden múzeum, érzékelve a látogatói igényeket, rendez fotográfiai témájú tárlatot, hiszen a fotó a képzőművészet más ágaival ellentétben könnyebben befogadható műfaj. Ma a mindent elárasztó vizuális ingerek, a képdömping korát éljük, amikor az átlagember is alkotóvá válhat. És ez egyáltalán nem rossz, hiszen szembesülhet azzal, hogy egy-egy felvételt elkészíteni nem is olyan egyszerű feladat.

– Kertész, Moholy-Nagy, Brassaï, Munkácsi, Capa: a XX. század fotóművészetére komoly hatást gyakorló, Magyarországról elszármazott művészek neve a mai napig jól cseng a nemzetközi művészeti életben. Segíthet a hírnevük abban, hogy akár a kevéssé ismert alkotókat is megismertessük a világgal?

– A világ nagy múzeumaiban dolgozó kurátorok Nyugat-Európától Ázsiáig nagyon komolyan érdeklődnek a felsorolt alkotók iránt. A külföldi intézményekben rendezett tárlatokat a magam részéről amolyan trójai falónak tekintem: ha egy jelentős külföldi múzeumba el tudjuk vinni a már nemzetközi reputációval bíró művész munkáit, akkor a tárlat másik részét célszerű a kevéssé ismert, ám hasonló kvalitásokat felmutató alkotók munkáira építeni. E logikát követte a 2011-ben Londonban, a Royal Academy of Artsban rendezett Eyewitness című tárlat, ahol Kertész, Moholy-Nagy, Brassaï, Capa mellett a hazánkban alkotó, azonban nemzetközi szinten kevéssé ismert művészek, azaz a két világháború közötti időszak, a neoavantgárd és a kortárs művészet is bemutatkozott. Nemrég Szöulban tárgyaltam az ottani fotóművészeti múzeum vezetőivel, őket elsősorban Moholy-Nagy munkái érdeklik. Ha létrejön ez a tárlat, egy későbbi kiállítás témájaként akár a magyar neoavantgárd fotóművészet alkotóit vagy akár egész életművek bemutatását is fel lehet majd ajánlani nekik.

– 2025-ben nyílik meg a Nemzeti Fotóművészeti Múzeum. Milyen kiállításokkal, tervekkel készülnek?

– Jelenleg még a tervezés rendkívül inspiráló fázisában vagyunk, most dől el, mi mindent alakítunk át az épületen. Most még a villa teljes rekonstrukciója zajlik. Megkerülhetetlen szempont, hogy a világ szemében Magyarország André Kertész, Moholy-Nagy, Brassaï, Martin Munkácsi, Robert Capa országa, így a külföldi látogatók elsősorban az ő műveikre, munkásságukra kíváncsiak. Az állandó tárlatunkon tehát az említett művészek mindenképpen szerepelni fognak, miközben igyekszünk majd bemutatni azokat is, akik művészetüket tekintve a nagyjainkkal közel azonos színvonalon alkottak – egészen a kortársakig bezárólag.