Esőember: a nagy sikerű film erőteljes, hatásos adaptációja Győrben
Testvérek tartalmas túrája
Hogyan hat egy szélhámoskodásra hajlamos, szeretetlen, pénzéhes fiatalemberre a felismerés, hogy nem szülei egyedüli gyermeke, ahogy addig gondolta? Mi kell ahhoz, hogy ne fogyatékosként kezelje autista fivérét, hanem emberi lényként? Mi változik még benne az elfogadás folyamata során? Kiderül az Esőember Győrben játszott színpadi változatából, amely nem pusztán egy emlékezetes filmsiker adaptációja, de saját jogán is emlékezetes mű. És hazai előadásai arra is rávilágítanak, hogy nem csupán személyek között lehet érdemben testvéri viszonyról beszélni.
A Babbit fivérek kapcsolatáról szóló Esőember 1988 egyik legsikeresebb amerikai filmje volt: 25 millió dolláros költségvetéséhez képest 355 millió dollár értékben váltottak rá jegyet világszerte, és az Oscar-gálán négy szobrocskát gyűjtött be, köztük a legjobb eredeti forgatókönyvnek, valamint a legjobb férfi főszereplőnek járót. (Ez utóbbit a Raymond Babbitot megformáló Dustin Hoffman vehette át.)
A jogtulajdonosok húsz év elteltével úgy döntöttek, hogy elkészítik a film színpadi változatát. A szövegkönyvet Dan Gordon írta Ronald Bass és Barry Morrow már említett, Oscar-díjas szkriptje alapján. A darab ősbemutatóját 2008-ban tartották a londoni West Enden, és ezt követően a mű a világ számos színpadjára eljutott. A magyar közönség a Győri Nemzeti Színház műsorán láthatja, Pekka Laasonen rendezésében.
(Laasonen a Finnország 8. legnagyobb városának számító Kuopio színházának korábbi igazgatója. Győr és Kuopio között ’78 óta testvérvárosi kapcsolat áll fenn, amely kulturális együttműködésre – és annak részeként például egy-egy vendégrendezésre – is kiterjedhet.)
A darab cselekménye nem sokat változott a filméhez képest: a magát nagymenőnek mutató, ám az anyagi összeomlás szélére került autókereskedő, Charlie Babbit egy telefonhívásból megtudja, hogy elhunyt az édesapja, Sanford. „Aha. És?”, reagál. Ugyanis nem volt jóban az apjával, olyannyira nem, hogy kamaszkora óta távol élt tőle. Ám a gyászhír hallatán Cincinnatiba utazik, hogy részt vegyen a férfi temetésén, és megismerje végrendeletének tartalmát.
Az irat ismertetésekor aztán megtudja: Sanford csupán néhány rózsatövet hagyott rá, valamint a régi autóját, egy 1949-es Buick Roadmastert, amely arra emlékezteti Charlie-t, hogyan romlott meg a viszonyuk. Apja egyebekben úgy határozott: pénzét – összességében több millió dollárt – egy vagyonkezelői alap kapja, melynek kedvezményezettjét a testamentum nem nevezi meg.
Charlie-t azonban nem tartóztatják fel az efféle apróságok: egykettőre kideríti, hogy az alap kezelője egy mentális rendellenességgel élőknek fenntartott intézet igazgatója, a kedvezményezett pedig a létesítmény egyik lakója, az autista Raymond Babbit – vagyis a bátyja, akinek létezéséről addig sejtelme sem volt!
A gátlástalan fiatalember gyorsan átlátja: apja vagyonának azon részéhez, amely – megítélése szerint – őt illeti, csakis a fivérén keresztül vezethet út. Ezért „kiszabadítja” (értsd: elrabolja) Rayt az intézetből. Los Angelesbe repülne vele, hogy ott pert indítson a bátyja feletti felügyeleti jog megszerzéséért, amelynek birtokában hozzájuthatna a pénzhez – csakhogy fivére az autisták makacsságával ragaszkodik hozzá, hogy nem ül fel akármelyik járatra. Charlie így – jobb híján – beülteti testvérét az apjuktól örökölt kabrióba, és a veterán autóval vágnak neki a mintegy 2200 mérföldes útnak.
Az empatikusnak, türelmesnek, toleránsnak nem mondható fivért kezdetben kimondottan ingerli és bőszíti a bátyja viselkedése, aztán szembesül vele, hogy Ray az átlagemberéit messze meghaladó képességekkel rendelkezik: néhány óra alatt bevágja a telefonkönyvet A-tól J-ig, és pontosan fejben tartja, hogy egy kártyapakliból mely lapok vannak már az asztalon, és melyek vannak még az osztónál.
És mert a kisgyerekkorából származó, töredékes emlékei váratlanul kiegészülnek és új mintázattá állnak össze, Charlie-nak rá kell döbbennie: jóval több minden kapcsolja Rayhez, mint korábban gondolta. És e felismerés hatására immár nem úgy tekint a fivérére, mint egy bosszantó idiótára vagy mint pénzhez jutásának elengedhetetlen kellékére, hanem…
Az Esőember tehát egy hosszú utazás története, amely több síkon zajlik. Térben – a Cincinnatitól Las Vegasig, majd Los Angelesig vezető autóutakon és azok mentén –, időben – Raymond és Charlie gyermekkorában, az őket összekötő kötelék kialakulásának idején –, végül, de nem utolsósorban: Charlie bensőjében.
A fiatalember az út végén ugyanis már nem a fogyatékossággal élő testvére ellenében, de helyreállt családi egységük védelmében szeretne fellépni. És nemcsak a fivére iránt érzett érzéseit vállalja fel, de – a lány nagy meglepetésére – a barátnője, Susan iránt érzetteket is.
Mindeközben persze Rayjel is történik egy és más: benyomásokat szerez az intézeten kívüli világban, elsajátítja a tánc alapjait, sőt, még egy tökéletesnek távolról sem mondható, de érdektelennek vagy unalmasnak sem nevezhető randin is részt vesz.
Az Esőember e változatából kimarad az utazás mint fizikai tevékenység bemutatása, de ez tulajdonképpen érthető: színpadon csak körülményesen lehetett volna megjeleníteni a hosszú autózást, a közben folyamatosan módosuló látványt, a gyakran váltakozó külső helyszíneket. Dan Gordon adaptációja tehát eltekint attól, hogy a mozgóképes eredeti nem csupán komikus elemekkel átszőtt dráma, de road movie is: elsősorban a szereplők egymáshoz való viszonyának változására koncentrál, és különféle belső terekbe – jellemzően irodákba és motelszobákba – helyezi a cselekményt.
A győri előadáson a Bátonyi György tervezte rideg, személytelen díszletek statikusságát a háttérben elhelyezett, óriási kivetítőn pergő képsorok líraisága vagy dinamizmusa ellenpontozza. Kolnai Kovács Gergely már-már riasztó közvetlenséggel jeleníti meg a kezdetben kimondottan antipatikus – önelégült, arrogáns, őszintétlen, szeretetlen, pénzsóvár – Charlie-t, hogy a végére már jóval kevésbé tűnjön irritálónak, mint amilyennek a néző az elején megismerte.
A Posonyi Takács László általa megformált Raymond hol suta, hol kimondottan ügyes, hol gyerekes, hol megejtően felnőttes, hol elérhetetlenül távoli, hol közvetlen közelségben lévő. De mindig – még a legképtelenebbnek ható csetlés-botlásai, a legérthetetlenebb kommunikációs helyzet közepette is – megőrzi a tartását, tudatosítva a nézőben, hogy a fogyatékosoknak is van emberi méltóságuk.
Mihályi Orsi egykettőre meggyőzi a nézőt arról, hogy az általa életre keltett Susan sokkal türelmesebb és empatikusabb, mint Charlie – és ennek a már említett randi során is lesz némi szerepe.
A film által híressé tett táncos jelenetek a színpadi változat legemlékezetesebbjei is, nem utolsósorban azért, mert míg egyébként borongós hangulatot keltő skandináv rockos, metálos átvezető zenék kísérik az előadást, Susan és Charlie kettőse alatt a Metallica Nothing Else Mattersének fájdalmasan szép, hegedűre, dobra és basszusra hangszerelt instrumentális verziója szól.
Akinek tehát látta a mozgóképes eredetit, bizonyára úgy találja majd, hogy az Esőember győri előadása nem pusztán egy emlékezetes filmsiker színházi feldolgozása, hanem saját jogán is emlékezetes mű. Akik pedig nem látta, annak itt a remek alkalom, hogy megnézze és összehasonlító vizsgálatot végezzen!
