A suttogás joga a háború zajában
Mindegy hogyan, csak élni
Egy darab, amelynek szerzője a múlt század harmincas éveiben Szibériában töltötte a büntetését, az ötvenesekben azonban magas állami kitüntetést kapott. Egy darab, amelyik alapvetően az egyén értékét semmibe vevő (szovjet) hatalomról – no meg az általa létrehozott diszfunkcionális társadalomról – mond kritikát, de a kárpátaljai magyarság jelenlegi túlélési esélyeiről is van közölnivalója. Az öngyilkos, a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciója a társadalom embertelen hozzáállására, a kisember lehetőségeinek szűkösségére hívja fel a figyelmet, miközben abszurdan kacagtat is.
Nyikolaj Erdman (1900–1970) nevét csak az utóbbi évtizedekben ismerhette meg a szélesebb közönség. Második, egyben utolsó darabját, az 1928-ban befejezett Az öngyilkost ugyanis betiltotta a szovjet cenzúra, és a szerzőt 1933-ban Szibériába deportálták.
Miután lejárt a büntetése, a filmgyártásban helyezkedett el. Forgatókönyvíróként nagyobb elismerés jutott neki, mint színpadi szerzőként: az 1950-es Bátor emberekért például megkapta a magas állami kitüntetést, a Sztálin-díjat.
Az öngyilkost a halála utáni évtizedben, 1982-ben mutatták be a Szovjetunióban, de a cenzúra ezúttal is betiltotta a művet. A fekete komédia így csak a nyolcvanas évek vége felé, a peresztrojka meghirdetése után szerepelhetett a posztszovjet, majd az orosz színházak repertoárjában – ezt követően viszont az egyik leggyakrabban játszott darabbá vált.
Magyarországi ősbemutatóját 1988-ban tartották, a kaposvári Csiky Gergely Színházban, Ascher Tamás rendezésében. A mű azóta több hazai teátrum műsorán is felbukkant, legfrissebb változata – a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciójaként – a Nemzetiben látható.
A darab cselekménye néhány mondatban összefoglalható: egy munkanélküli kisember, Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov egy éjjel összekülönbözik a nejével azon, hogy van-e még virsli a konyhában. A vita után sértetten bezárkózik a mellékhelyiségbe, és a felesége, Marija megijed: csak nem arra készül, hogy eldobja magától az életet?
A feltételezés ténnyé szilárdulva elterjed a környéken, és Podszekalnyikov meglepetten konstatálja, hogy sorra keresik fel a különféle társadalmi rétegek képviselői: értelmiségiek, művészek, iparosok, sőt, még romantikus kapcsolatra vágyó hölgyek is! Valamennyi látogatója azon van, hogy megnyerje magának, és tette után világgá kürtölhesse: Szemjon Szemjonovics értük adta az életét, őket képviselve halt meg!
Podszekalnyikov kezdetben csakugyan hajlik rá, hogy feláldozza magát – ahogy mondja, az emberiségért –, ám végül ráébred: nem érez rá ellenállhatatlan késztetést. „Mindegy, hogyan, csak élni… Ha egy csirkének levágják a fejét, levágott fejjel szaladgál az udvaron. Mint a csirke. Nem bánom. Levágott fejjel, csak éljek. […] Nem akarok meghalni: sem magamért, sem ezekért itt, sem az osztályért, sem az emberiségért, sem a feleségemért!”, indokolja döntését, amivel persze alaposan felbosszantja az összegyűlteket.
Az öngyilkos tehát savként maró szatíra, amely – az élethez való ragaszkodáson túl – semmiféle értéket nem láttat és nem ismer el, és miközben nevettet, minden abszurditásával együtt is találó képet fest a kisember és a körülötte élők, végső soron az egyén és a társadalom lehetetlen viszonyáról.
Erdman szemüvegén keresztül nézve a hatalom inkompetens és közönyös, mit sem sejt polgárai élethelyzetéről: igényeikre süket, problémáikra vak. A társadalmi csoportokat kizárólag saját pozícióik megerősítése, saját státusuk biztosításának vágya vezeti, azok megszerzése végett viszont nem haboznak puszta eszközként használni az egyszerű embert.
És ami a középpontban álló alakot, Podszekalnyikovot illeti: nem álmodik élhetőbb viszonyokról, rendezettebb körülményekről, ahogy a mindennapokban biztos fogódzót nyújtó, nagy igazságokról sem. Csupán a kisember igazságának kimondásáig jut el, odáig sem éppen könnyen.
A Nemzeti Színház és a beregszászi magyar színház közös produkciójának díszlete mindvégig egy sátor függönyökkel díszített belseje – mintha a néző egy utazó társulat egyik fellépésének befogadója lenne.
Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezése arra törekszik, hogy ne csak a múlt század Szovjetuniójának valóságát érzékeltesse, de hiteles tanúk – a beregszászi társulat tagjai – közreműködésével Kárpátalja mindennapjainak különféle jellemzőire is kitérjen. Amikor például Podszekalnyikov egymás felé fordít egy angol nyelvű műsort sugárzó televíziót és egy orosz nyelvű adást közvetítő rádiót, mondván, beszélgessenek, az például egyértelmű utalás a nyugat és a kelet közé szorult kis szereplőre, Kárpátaljára.
A legemlékezetesebb megállapítás azonban a főszereplő záró monológjában hangzik el, amelyben a munka nélküli kisember arról beszél, hogy még adott körülmények között is ragaszkodnak a suttogás jogához, annak ellenére, hogy a háború zajában gyakorlatilag senki sem figyel a halkan kimondott szavakra.
Az öngyilkos a kárpátaljai magyarság túlélési hajlandóságára, esélyire is kitekint. Az előadás nyilvánvalóvá teszi, hogy a bemutatott közegre milyen erős befolyást gyakoroltak a nyugatról érkezett tömegkultúra ilyen-olyan hatásai: a Herkules és a Xena: A harcos hercegnő című új-zélandi–amerikai tévésorozatok nyitányainak szövegéből származó részletek éppen úgy elhangzanak ebben a verzióban, mint a Scatman nevű amerikai zenész és énekes dadogó-halandzsázó számaira tett utalások.
És ha már a slágereknél tartunk: a Vámosi János-féle Megáll az idő kétszer is felcsendül, míg egy zenei mixben például az Opus Live is Life-ja, a Hip Hop Boyz A hegyekbe fönnje és a Rammstein Ohne dichje alkot meglehetősen heterogén elegyet.
Sőtér István önnön jelentéktelenségének mindvégig tudatában lévő – többnyire csendes és visszafogott, ám a végére magát megmakacsoló, a meggyőződéséért kiálló – alakként ábrázolja Podszekalnyikovot. A feleségét, Mariját alakító Polyák Anita a megnyilatkozásait kiegészítő nonverbális közlésekkel, az arckifejezéseivel és a testbeszédével sokat tesz azért, hogy egyedivé formálja az Erdman által tipikusnak megalkotott figurát.
Sera Dani igencsak meggyőző, vagyis kimondottan irritáló a másokat a saját céljai érdekében feláldozni szándékozó, ezért gátlástalanul manipuláló értelmiségi szerepében. Ferenci Attila karaktere – a hol botcsinálta menedzserként, hol buliszerviz-szolgáltatást nyújtó ceremóniamesterként feltűnő, kissé közönséges, ám dinamikus Szása bácsiként – az előadás motorja, és hatásosan ellenpontozza a főszereplő enerváltságát, passzivitását.
Aki tehát egy komor színeket használó, alapvetően keserű hangvételű darabra vágyik, amelyet ezzel együtt áthat a hol harsány, hol visszafogottabb humor, és plusz jelentéstartalommal ruház fel a beregszászi magyar színház társulatának munkája, bizonyára jó választásnak találja majd Az öngyilkost. És ha e darab megtekintése után meghallja a nevét, bizonyára nem a szerző állami kitüntetése, hanem szibériai száműzetése jut majd eszébe.
