Az életre mosoly a válasza

– Szinte a semmiből, ismeretlenül érkezett Párizsba, és nemcsak teljesítményével, mosolyával is felhívta magára a figyelmet, berobbant a köztudatba. A boldogság a paralimpiai eredményének szólt, vagy egyébként is pozitív személyiség?

– Alapvetően boldog, mosolygós ember vagyok. A balesetem ezt kicsit megváltoztatta, de igyekeztem utána visszatérni önmagamhoz. Nekem alapboldogság, hogy újra sportolhatok, és ráadásul ennyi csodálatos ember között. Hatalmas élményként éltem meg a paralimpiát, és van okom mosolyogni. Azt gondolom, minden paralimpikonnak megvan a saját, emberi története, kicsit talán különlegesebbek is vagyunk ezáltal.

– A balesetét követő második évben paralimpiai ezüstérmes és negyedik helyezett lett. Milyen elképzelésekkel indult el ezen az úton, és a párizsi sikerek után mennyit változtak az eredeti célok?

– Az utolsó, amputációs műtétemet követően egyből eldöntöttük édesapámmal – aki egyben az edzőm is –, hogy elkezdjük a parasportot, azon belül a magasugrást, hiszen korábban tíz évig az volt a fő számom. Szinte mindent kitaláltunk, úgy véltem, jó lesz ez az új élet, amikor rájöttünk, nincs paramagasugrás. Ez fájó felismerésként hatott. Ezután változtattunk, és nyitottunk a távolugrás és a sprintfutás felé. Az elején nem tűztünk ki célokat, hiszen annyira legyengültem, hogy újra kellett tanulnom járni, a jobb kezem is jelentősen sérült a balesetben, nem tudtam használni, a balt pedig elveszítettem… Elkezdtünk edzeni, lesz, ami lesz alapon. Kellett idő, hogy hozzászokjak egyáltalán a futószámokhoz is. A tavalyi világbajnokságon 400 méter síkfutásban és távolugrásban is hetedik lettem, ami önmagában boldogsággal töltött el, de az igazi áttörést megfelelő edzésmunka után az idei év hozta számunkra. Most jutottunk el arra a szintre, hogy célok megfogalmazásáról beszélhettünk, de a paralimpia kapcsán nem gondolkodtunk helyezésekben, hanem egyéni csúcsokban. Abban biztosak voltunk, hogy amikor kell, kihozom magamból a legjobbat.

– Kezdetben mennyire volt terápiás, kapaszkodójellege a sportnak?

– Pár hónapig, ha nem a teljes első évben terápiának számított. Az elején tényleg az egyes mozgásformák elsajátítása volt hangsúlyos, magasugróként teljesen más edzésmunkát végeztem korábban. Életemben nem futottam annyit, mint az elmúlt két évben! A friss seb, varratok miatt még a normális futás sem ment, az is zavart, hogy nem tudok rátámaszkodni. Az első időszak önmagam megtalálásáról, az átállásról, bevezetésről szólt.

– Az előbb említette, hogy szinte meg kellett tanulnia újra járni. Mesélne esetleg arról, hogy a baleset utáni kezdeti időszakban mivel küzdött leginkább?

– Eleinte mentálisan hatalmas kihívást jelentett az új helyzet, mivel esetemben nem úgy történt, hogy felébredtem a balesetet követően és nem volt meg a bal kezem, hanem egy folyamat végén veszítettem el. A kórházban hét műtéten mentem keresztül, az utolsó volt a végleges amputáció. Ebben a folyamatban mindvégig aktívan vettem részt. Az igazat megvallva nagyon szörnyű volt, főleg úgy, hogy világéletemben rendkívül önálló ember voltam, semmiben sem szerettem segítséget kérni. A bal kezem roncsolódott, a jobban eltörtek a csontjaim, hat hétig nem tudtam egyedül enni, mosdóba menni, öltözködni, semmit, ez már önmagában is hatalmas sokként ért. Amikor először mentünk a műtőbe, még úgy gondoltuk, összeteszik a bal karomat csavarokkal, majd kitolnak, és mehetünk is tovább. Akkor és ott vették észre, mennyi izom elhalt. Ahogy haladtunk előre időben, egyre rosszabb és rosszabb lett… Aztán az látszott megoldásnak, hogy a combomból levesznek izomdarabot és beépítik a bal karomba, de közben még több izom halt el, és a folyamatot nem lehetett megállítani. Minden alkalommal, amikor kijöttem a műtőből, reménykedve kérdeztem az eredményt, de mindig a „sajnossal” kezdődő mondat következett, amit nehezen dolgoztam már fel. A végén odáig jutottunk, hogy az egész hátamról leveszik az izomzatot, a combomról a fedő bőrréteget és pár hónap kórházi kezelés után talán megmentik a bal karom, de a végén kiderült, már ez sem segítene…

– És ilyenkor felmerül az emberben, milyen áron menekül meg a keze, lehet, hogy utána ez az egész testére kihat?

– Pontosan, és emellett fennállt a fertőzésveszély, a több hónapos kórházi kezelés, és még úgy sem garantált, hogy beépül az izom, szóval kritikus volt a helyzet. Az utolsó műtétre már úgy mentem be, hogy tudtam, egy karral jövök ki… Ezt nehéz volt feldolgozni. Mivel a baleset és a kórházi kezelés Amerikában történt, a szüleimmel telefonon tartottam a kapcsolatot – az sem volt egyszerű. Ekkor mondta apukám, ne csüggedjek, paraatléta leszek. Azt tudni kell, a mi családunk minden helyzetben a legjobbat próbálja megtalálni. Bár nagyon sírtam, belül éreztem, a sport adhat kapaszkodót. Olyan ember vagyok, aki nem tudta azt elfogadni, hogy ennyi volt az élet, ennyi jutott a jóból. Korábban is a magasugrás adta az életörömöm egy részét; úgy voltam vele, ha más formában, de megmarad. A műtét után, látva a végeredményt, azért nagyon fájt a lelkem, idő kellett a feldolgozásához.

– Korábban itthon egyáltalán nem volt ismert, a közösségimédia-oldalát figyelve egy életvidám, csinos, divatosan öltözködő, hosszú hajú lány képe rajzolódott ki. Nőként hogyan élte meg a teste változását, és hogyan tudta elfogadni az új külsejét?

– Nagyon sokszor kellett magamat fejben helyretennem, hogy mostantól ez van, megyünk tovább, ebből kell kihozni a legjobbat. Mindig hosszú hajam volt, szívesen befontam, készítettem különféle frizurákat, azt már nem tudom megtenni, ezért levágattam, mert így a könnyebb. A cipőmet nagyon nehezen tudom bekötni egyedül, ezért gumisak a cipőim; na, abból milyen dizájnosat lehet találni?! Az életemben a funkcionalitás vette át a szerepet, holott korábban szűk farmereim, gombolós, cipzáras ingeim, ruháim voltak, de már nem oldható meg, hogy egyedül felvegyem őket. Próbálom kitalálni, magamtól mit tudok megvalósítani, de frusztráló, ha nem sikerül. Ha mást kértem meg, és nem az elvárt eredményt kaptam, az is zavart. Meg kellett tanulnom türelmesnek lenni, másokkal és magammal is. Mindenre új kihívásként tekintek. Bár nem volt egyszerű a fél ruhatáramtól megválni, azért találtam jókat. Egyezségeket kötök magammal, az önállóságra törekszem. Ja, és lett egy csomó hajcsatom!

– A beszélgetésünk eddig is nagyon mély témákat érintett, és ha csillog is a szeme, érezni a fájdalmat, mégis, a mosolya annyira magával ragadó. Egy dologról nem beszélt eddig, magáról a balesetről; gondolom, okkal.

– Közlekedési baleset volt, felborultunk. Én voltam az egyetlen, aki ilyen súlyosan megsérült, de erről többet inkább tényleg nem szeretnék beszélni.

– Természetesen megértem. Traumaként megmaradt, bevillannak képek, néha-néha visszatér a gondolataiba, vagy sikerült teljesen kizárni?

– Néha visszatér, bevillan, de próbálom eltolni magamtól, mert nagyon rossz élmény. A baleset évfordulóján volt a paralimpia megnyitóünnepsége. Hatalmas pluszt adott, hogy kijutottam a párizsi paralimpiára, de az a nap akkor is visszahozta az emléket…

– A 2021-es lediplomázásáról szóló posztot követően először a 2023-as paraatlétikai versenyt osztotta meg az ismerőseivel. Háttérben akart maradni? Bevallom, olyan érzés, mintha egy másik lány másik (élet)története kezdődött volna el.

– Azokban az években nem szívesen beszéltem emberekkel. Csomó barátom utólag „számonkért”, miért nem szóltam, segítettek volna, és aggódtak értem. Inkább visszahúzódtam és úgy voltam vele, az életemben olyan jelentős dolog történik, amit egyedül meg tudok élni valahogy, de mindenkinek elmondani nem akarom. Úgy gondoltam, jobban tudom kontrollálni a helyzetet, és „visszatérek”, ha készen állok rá. És valóban, tényleg egy másik lány tért vissza.

– Miben más leginkább ez a lány?

– Előtte is pozitív személyiség voltam, most már tudatosan próbálom mindenben csak a jót meglátni. Nem mondom, hogy egyszerű, de nincs más út. Nem akarok a múlton rágódni, olyan szemmel tekintek a jövőre, mire vagyok képes és mire nem. Nagy álmom volt, hogy lesz egy kecskefarmom, amit a két kezemmel építek fel, ebből is lejjebb kell adnom, mert nem fogok ötven kecskét fél kézzel megfejni, és még a jobb kezemre is vigyáznom kell. Meg kellett tanulnom megváltoztatni az álmaimat, mert sok mindenre képes vagyok, de vannak bizonyos határaim. Szeretném mindenkinek a saját szemléletemet átadni, mindenben megtalálni a jót, mert mindenkinek ez az egy élete van. Alakulhatott volna a balesetem másként is, ott is maradhattam volna, de nem így történt. Ezért akarok felállni, még pozitívabban tekinteni az életre, és a legjobbat kihozni belőle. Azért a farmot sem engedtem el, mindenképp lesz, csak kisebb léptékben.

– Itt álljunk is meg. Nem akartam félbeszakítani, de meg kell kérdeznem: kecskefarm? Nem szokványos életcél egy 27 éves lánytól.

– Mondhatni, állatfarmon nőttem fel. A családunk révén egy kisebb farmot vezettünk, volt sok kecskénk, magunk fejtük, tyúkok a tojás miatt, és a húsforrást a nyulak jelentették. Szerettem őket elnevezni, Riska és Piachu is volt, de apukám óva intett attól, hogy kötődjek hozzájuk, ha utána az asztalra kerülnek. Anyukám készített joghurtot, sajtot, krémsajtot, túrót, szappant. A kertben szinte minden élelmiszert megtermeltünk, ami szerintem nagyon fontos a mai világban. Azt gondolom, a magasugró-karrieremhez is sokat hozzátett, hogy a testem nem azzal foglalkozott, hogy a méreganyagokat szűrje ki, hanem minőségi alapanyagokat kapott. Volt két barikánk is, Mazsola és Tádé. Úgy kezeltük őket, mint más házi kedvencet, azt is mondtuk mindig: van, aki kutyát sétáltat, mi meg a birkáinkat. Sajnos már nincs meg a farmunk, de szeretnék én is egy kisebb gazdaságot felépíteni.

– A farm gondolatától és a jövőből kanyarodjunk vissza az atlétikapályára és a jelenbe. Amerikában folytatódik az élete?

– Az Egyesült Államokban élek a férjemmel, és könyveléssel foglalkozom a munkahelyemen a pénzügyi részlegen, az elmúlt időszakban home office-ban dolgoztam. Párizsban is a munkára figyeltem a két versenyszám közötti napokban. Magasugróként egyetemi ösztöndíjjal jutottam ki Amerikába, az volt a tervem, hogy nemzetközi versenyeken képviselem a a hazámat, de egy sérülés miatt 2021-ben szögre akasztottam a cipőm. Három éve nem is ugrottam, viszont a paralimpia után a magyar atlétikai csapatbajnokságon, a klubomat képviselve rajthoz álltam az épek között. A húgommal együtt indulhattam, most először versenyeztünk együtt. Egy lécet sem vertem le, harmadik lettem! Nem azt mondom, hogy a paralimpiai ezüst szintjére helyezem ezt a sikert, de nagy mosolyt csalt az arcomra, boldoggá tett. A paraatlétikában továbbra is szeretnék apukámmal készülni, de a távedzésnél a személyes hatásosabb. Azt sem tartom kizártnak, hogy hazaköltözöm. Nagyon szeretem Magyarországot, hiányzik a magyar nyelv, a magyar kultúra, a család és a tatabányai atlétika pálya, ami számomra tökéletesen fel van szerelve a felkészüléshez. Bár kint is büszkék rám az eredményeim miatt, mégis magyar színekben, a hazámnak versenyzek. Amikor nemrég mentem vonattal Pestre, egy néni odajött és gratulált; megmondom őszintén, ez nekem nagyon jólesett. Örülök, ha az embereknek példa vagy egy inspiráló sztori vagyok… Ezért is beszélek a helyzetemről, hogy megmutassam mindenkinek, az életből mindenki ki tudja hozni a legjobbat.