Örök csúcson A nyomorultak

A Victor Hugo nagyregényéből készült, Claude-Michel Schönberg zeneszerző, valamint Alain Boublil szövegíró nevével fémjelzett A nyomorultak című musical 1980-ban debütált Franciaországban, de öt év múltán elkészült az angol nyelvű változata is, így Londont és New Yorkot is meghódította, a világ többi színpadáról nem is beszélve. A Madách Színház például 1999-ben tűzte műsorára, amelyen azóta is szerepel.

A történet központi alakja Jean Valjean, a kenyérlopásért elítélt fegyenc, akit az 1815-ben Toulonban játszódó nyitányban éppen elbocsátanak a büntetőtelepről. A fegyőrök parancsnoka, a törvény betartásának megszállottja, Javert figyelmezteti: csupán feltételesen bocsátották szabadlábra, úgyhogy nagyon vigyázzon, mit tesz, mert könnyen visszakerülhet a gályapadra. Jean Valjean ezután – egy keresztényi hozzáállást tanúsító püspök nagylelkű gesztusának hatására – elhatározza, hogy új életet kezd, és igyekszik jobb emberré válni. Darabokra tépi hát az elbocsátásakor kapott azonosító okmányt, és eltűnik a bűnüldözés tekintete elől.

Nyolc évvel később már a Montreuil nevű kisváros polgármestere, valamint az egyik helyi gyár tulajdonosa, tehát munkaadó is. Egy napon azonban új rendőrfelügyelő érkezik a településre: Javert, aki egykettőre felismeri a város első emberében a 24601-es számú fegyencet, aki megszegte a feltételes szabadlábra helyezés szabályait.

Jean Valjean azonban nem hajlandó azonnal börtönbe vonulni, hiszen ígéretet tett egy, a gyárából elbocsátott – előbb munkanélkülivé, utóbb prostituálttá vált, végül halálos betegségbe esett – fiatalasszonynak, Fantine-nak, hogy gondoskodik a gyerekéről, Cosette-ről. Javert ellenkezését – mi több, magát a felügyelőt – legyűrve felkeresi a fogadót, melynek tulajdonosai, a Thénardier házaspár gyakorlatilag rabszolgasorban tartják a kislányt. Egy jelentősebb összegért megkapja tőlük a gyermekről való gondoskodás feladatát, majd eltűnik vele az éjszakában.

Az 1832-es esztendő már Párizsban találja őket. Cosette gyönyörű, fiatal teremtéssé serdült, és beleszeret egy Marius nevű diákba. Választottja azonban csatlakozik a fővárosban készülődő köztársaságpárti felkeléshez, amely szervezői reményei szerint megdönti majd a királyságot. Jean Valjean megkeresi a fiatalembert a barikádon, és megpróbálja rábeszélni, hogy térjen haza, mielőtt a katonaság rohamot indít. Csakhogy a torlasz védői között álruhában Javert is ott van, várva, hogy lecsaphasson a lázadókra…

A musical alapjául szolgáló, 1862-ben megjelent nagyregény egyfelől morális kérdéseket boncolgat: eleve jó vagy eleve rossz az ember? Az erény útjára térhet-e az, aki korábban lopott, rabolt, és ha igen, mi kell hozzá? Szilárd elhatározás vagy valami több: égi támogatás, vagyis segítő isteni kegyelem?

De Hugo a XIX. századi francia társadalmat is megvizsgálta művében, hasonló kérdésekre keresve a választ: mi kell ahhoz, hogy emberségesebb, erkölcsösebb, igazságosabb – vagyis ellentétektől és egyenlőtlenségektől kevésbé terhelt – legyen e konglomerátum?

És a musical szerzői megőrizték a nagyregény kettős fókuszát, így alkotásuk egyszerre romantikus kalandtörténet, a bűnbocsánatra való törekvés személyiségformáló hatásáról szóló példázat, valamint több generáció sorsát bemutató, színes társadalmi tabló – és emlékezetes slágereket felvonultató zenés darab is, persze.

A Madách Színházban látható, legújabb változat egyik kellemes meglepetése, hogy egy mellékszerepben a hazai ősbemutató (Szegedi Szabadtéri Játékok, 1987) főszereplője, Vikidál Gyula is színre lép benne: a valóban a lélek pásztoraként viselkedő püspököt alakítja.

A Jean Valjeant megformáló Pesák Ádám nem annyira a fiatal fegyenc dühének és vadságának bemutatására helyezi a hangsúlyt, inkább a felnőtt, majd idős férfi vezeklésének, bűnei égi bocsánatának elnyeréséért folytatott küzdelmének nehézségeit érzékelteti.

A Javert-t alakító Posta Victor végig erőteljes, magabiztos alakítást nyújt a törvény betűjéhez ragaszkodó, a maga igazában – és erkölcsi felsőbbrendűségében – csaknem végig biztos rendőrfelügyelő szerepében: a Jean Valjean kézre kerítésére tett fogadalmát tartalmazó Csillagok komor, ugyanakkor emelkedett hangulatú dal lett az előadásában. Egy másik – a végzetének bekövetkeztét megelőző – szám hallatán a néző nem tud nem arra gondolni: olyan figura távozik a színről, akinek megvannak a maga erényei (például: hivatástudat, határozottság, kitartás), ám képtelen a belátásra, a változásra, és végső soron e rigorózusság következtében kell elbuknia.

A Thénardier házaspár felnőtt lányát, Eponine-t játszó Arany Tímea olyannyira szeretetéhessé formálja az általa életre keltett karaktert, hogy a Senkim már hallatán a befogadó komolyan átérzi csalódása súlyát: a lány ebben a dalban vet számot azzal, hogy a Marius iránt érzett szerelme nem teljesedhet be, és ezzel az az esélye is szertefoszlott, hogy addigi környezetét hátrahagyva tisztességesebb, tisztább életet élhessen.

És ha már a Thénardier-ék: övék a musical egyik legnépszerűbb dala, A ház ura. Ebben fenntartás nélkül beismerik, hogy pénzéhes tolvajok, piti bűnözők – de annyi (ön)iróniával teszik, hogy nehéz volna elvitatni tőlük: igencsak szórakoztatóak is. A házaspár tagjait megformáló énekesek mindent meg is tesznek e benyomás elmélyítéséért – és a Madame Thénardier-t alakító Kecskés Tímea végül el is lopja a show-t a férjét alakító Szemenyei Jánostól.

A ház ura már csak azért is említést érdemel, mert a musical nemcsak a szólóban, duettben, tercettben vagy még összetettebb felállásban előadott dalokkal hat, de az erőteljes, lendületes vagy éppen emelkedett kórusaival, kórusbetéteivel is, amelyekre további példákat is lehet említeni: A nap vége például a kenyérharc kíméletlenségére és a munkások kiszolgáltatottságára világít rá. Az Eskü a barikádokon (Vér és gyász) a forradalmi hevület és a bajtársiasság dala, a felvonást záró Egy nap még pedig bravúros zenei csoportkép.

A leghatásosabb, legemlékezetesebb szám azonban a Hallod-e a nép dalát?, amely a remény lelkesítő himnusza: „Tán csak szívünk dobban úgy, / ahogy a dob dübörgi szét, / azt, hogy egy új világ jön majd, / s hogy a holnap szép!”, hangzik el benne.

A nyomorultak harmadik bemutatója tehát változatlanul igazolja, hogy e darab a musicalek egyik legjobbja. És – mintegy mellékesen – arra a kérdésre is meggyőző válasszal szolgál, hogy lehet-e a XIX. irodalmi műveket olyan zenés darabbá formálni, amely a XXI. században is érdekli a közönséget, és a bemutatója óta eltelt évtizedek múltán is képes megtölteni a nézőteret.