Démon segít a bajban

Kevés olyan kiállításon jártunk, ahol egy hatalmas démon fogadna az ajtóban. Nem ruhatáros, nem is teremőr, csak egy démon. Ezt írhatja a névjegyére is. 3D nyomtatóval fröccsönthették, mégis félelmetes teremtmény. Pazuzu egy asszír démon. Spirituális menekült. Nem baj, hogy ideiglenesen befogadtuk a magyar szellemtérbe, mert őshazája mai területén valószínű, hogy beverné a képét az Iszlám Állam valamely kérlelhetetlen műbírálója. Sumerföld és Asszíria szellemlényei, tárgyi örökségének egy része Európában találtak menedékre, sőt az európaiak is tárták fel őket a XIX. és a XX. század elején – ez a gyarmatosítás paradoxona. Európában kiválóan karbantartott múzeumi gyűjteményekben tárolják e felbecsülhetetlen értékű ókori emlékeket, láthatók és kutathatók, gyarapítják az emberi civilizáció kezdetéről való tudásunkat; ám ha a Közel-Keleten maradtak volna, akkor valószínű, hogy nagy részük elpusztul az utóbbi évtizedek kíméletlen háborúi során. Tehát mégsem fekete-fehér ügy a gyarmatosítás? Mindenképpen megvitatandó kérdés.

Időzzünk még el Pazuzunál. Arca kissé emlékeztet a középkori vízköpők torz pofájára és a jellegzetes kínai sárkányokéra is. Ősi ábrázolás. Vicsorít, nagymacskaféléhez hasonló feje van, de széles állkapcsa, éles fogai. Arcizmait az ember elemi félelme szőhette – ez a tudományos, lábjegyzetelt magyarázat. Csakhogy számolni kell a transzcendens lehetőséggel is. Lehet, hogy nem az emberi félelem alkotta ezeket a démonokat, hanem csak megérezte és észrevette a létezésüket? Az elvarázstalanodott világban elveszíthettük az érzékszervünket, amellyel a civilizáció hajnalán e láthatatlan világot pásztáztuk? Carl Gustav Jung Föld és lélek című könyvében azt írja a tudattalanról, hogy úgy kell elképzelni, mint egy sötétben úszó tájat, a tudatunk meg az elemlámpa fénycsóvája, amely egy-egy kis szeletét megvilágítja. Mi mocoroghat az emberiség kollektív tudattalanjának sötétjében? Az istenek és démonok birodalmában ez nem földhözragadt kérdés. A kiállításnak is ez a hívószava.

Pazuzu több ezer év elteltével is felébreszt bennünk egyfajta elemi félelmet, undort, viszolygást – mit szólhattak hozzá azok, akik több ezer éve látták, és vajon megrémülnek-e tőle a TikTok vizuális szőnyegbombázásán felnőtt nemzedékek? Az idősebbek bizonyára igen. Pazuzu alakja ismerős lehet az 1973-as Ördögűző című filmből, amely a démoni megszállottságot a mezopotámiai szellemi örökség révén mutatta be – a kiállítás legutolsó részében láthatjuk, hogyan hatott a mezopotámiai művészet a kortárs popkultúrára. Ám aki emlékszik a filmre, tudhatja, hogy Pazuzu ágyékán látszik az ágaskodó fallosza, és több eredeti ábrázolásáén is (bár vannak olyan változatok, amelyeken alig, talán ilyet választhattak a kurátorok). Nem is akarunk a démonok genderéről beszélgetni, de érdemes megjegyezni, hogy hím-, illetve nőneműként képzelték el őket, nem nemtelenként. Minden esetre a sumerek és asszírok nem voltak prűd emberek, különben nem maradt volna fenn az a közmondásuk, miszerint „ne egyél zsírosat, nem szarsz véreset!” (Rákos Sándor fordítása – a szerk; Gilgames – Agyagtáblák üzenete.)

A démon mellett a babiloni Istár-kapu egyszerű másolata fogad, valóságos nagyságában, hogy éreztesse az eredeti méreteit. Ezen kell jelképesen átmennünk, hogy belépjünk a kiállítás területére. A lapis lazuli kék, nemes és az ég színében pompázik, a kiállítás minden látványeleme hasonló színű, és okkal – e drága kőzetet a Kr. e VII. évezred óta bányásszák a mai Afganisztán területén, Tutanhamon halotti maszkja is ezzel van kirakva, de porrá törve ezzel színezték az értékes mozaikokat is.

Az eredeti kaput különben a berlini Pergamon Múzeumban őrzik, ám így, megidézve is lenyűgöző. Amint átléptük a küszöböt, a kiállítás egyik legértékesebb tárgyát láthatjuk: a babiloni oroszlánt. Eredetileg az Istár-kapuból nyílt egy felvonulási út egészen a főtemplomig – az utat csempéből kirakott domborművek díszítették, az oroszlán pedig Assúr királyának volt a jelképe. Természetessége lenyűgöző, nincs benne semmi elnagyoltság, méltóságosan lépked, modern oroszlánábrázolásnak látszik, pedig II. Nabukodonozor idejéből való (Kr. e 604–562) – akkor foglalta el Jeruzsálemet, tehát a Biblia egyik szereplője is; persze a magyarok csaknem pertuk vele, nekik csak „ne bolondozzon az úr”. Az oroszlános domborművet a Bécsi Szépművészeti Múzeumból hozták, és előtte egy hatalmas makett érzékelteti a palotakomplexum méreteit, amely a Versailles-i kastéllyal vetekedett. Mindezt Robert Koldewey német régész tárta fel a múlt század elején, 28 méter föld alatt.

Oldalt a falakon pedig térképeket és szöveges magyarázatokat olvashatunk, amelyek felelevenítik, illetve kiegészítik az ókori Mezopotámiáról való ismereteinket. Még mielőtt tovaballagnánk, nem árt tudni, hogy ez az első hazánkban megrendezett nagyszabású kiállítás a témában. A tárlat a legértékesebb európai közgyűjtemények – többek között a Vorderasiatisches Museum, Berlin; a Bibliothéque nationale de France és a Musée du Louvre, Párizs; a Ny Carlsberg Glyptotek, Koppenhága és a Staatliche Kunstsammlungen, Drezda – összesen több mint 150 kölcsönzött műtárgyán keresztül mutatja be az európai kultúra eredetének, a civilizáció bölcsőjének letűnt világát.

Hogy ez utóbbi mennyire nem közhelyes állítás, Simo Parpola finn asszirológus nagyon jól összefoglalta A nyugati kultúra mezopotámiai lelke című esszéjében, olyannyira, hogy érdemes is idézni belőle: „A mezopotámiai matematikában ismerték a nulla és a pi fogalmát, a reciprokokat, a hatványokat, a négyzetet és a köbszámokat, valamint a logaritmusokat, számsorokat, síkgeometriát és polinomokat is, ezer évvel Püthagorász előtt. Mezopotámiában legkésőbb a Kr. e. XIII. században már létezett egy kifinomult zeneelmélet, amely kottaírást használt és ismerte a »püthagoraszi« hangskálát. A Kr. E, második évezredben már léteztek az ezópusi mesék és a »hippokratészi« orvosi receptek prototípusai. Sulgi sumer király gerelyt hajított és diszkoszt vetett, birkózott és versenyzett a vallási ünnepeken már ezer évvel az olimpiai játékok előtt, a platóni ideák tanai is innen gyökereznek… Sok, kultúránkban közismert mondás, mint például a »királylány és a fél királyság« nem Görögországból, hanem az ókori Mezopotámiából származik.”

Simo Parpola szerint a kereszténység gyökereit nem az ókori görög vagy a zoroasztriánus, esetleg zsidó vallásban kell keresnünk, mert a kereszténység lényeges tanai, gondolatai és szimbólumai az asszírok vallásból származnak, amely Krisztus korában még létezett. Sőt, Parpola megkockáztatja, hogy az ősi mezopotámiai vallás valójában egyistenhit volt, mert a politeista felszín alatt egy olyan gondolkodási hierarchikus minta rejtőzik, amely az összes istent egyetlen mindenható isten, Asszúr, a mintát adó sumereknél Anu puszta attribútumává teszi, aki meghaladta az emberi felfogóképességet. Úgy véli, hogy ebből a szempontból a sumer és a belőle fakadó asszír vallás ugyanolyan monoteista volt, mint a kereszténység és a judaizmus az angyalok és arkangyalok sokaságával vagy a szentekével. A sumer (és asszír) tehát az európai kultúra legalsó alapja, a kereszténység pedig több szálon fűződik hozzá, mint egyéb vallásokhoz. A keresztény áldást osztó kézmozdulat is megtalálható mezopotámiai domborműveken…

A kiállítás ezek után bevezet a sumer és asszír vallás világába, bemutatja az isteneket és a képzelt keveréklényeket; hogyan keletkeztek, milyen földrajzi és környezeti okok vezethettek akár a vízözön mítoszához és a többi. Adad viharisten kősztéléje (Kr. e VIII. század) azért lehengerlő látvány, mert az isten egy bika tetején áll, és villámnyalábokat tart a kezében – a villám és a bika pedig Zeuszt juttatja eszünkbe, és ez nem holmi analógiás elmejáték, mert valóban innen ered az ógörög mitológia egyik főistenének alakja. Az a furcsa érzés kerít hatalmába minket a kiállításon, hogy végül is minden ismerős, minden elemet köthetünk valamihez a saját kultúránkból.

A kiállítás egyik legizgalmasabb része a démonokról és a démonok elleni küzdelemről szóló rész, ezen található a „pokolplakett”, amelyen a démoni alvilágba űzik Lamastut, az ókori Mezopotámia egyik legrettegettebb démonát. Oroszlánfejű, szamárfülű, keselyűlábú, nőtestű szörnyként ábrázolták, aki a kezében kígyókat tart, és duzzadt emlőiből kutyakölykök, malacok szopnak. Ő volt a gyermekbetegségek démona, szülő és szoptatós nők voltak a kedvenc prédái. E Kr. e VII. századi bronzplakett a párizsi Louvre-ból érkezett, láthatjuk rajta a világ különböző szféráit: a legfelső szint a koronként változó főisten (Anu, Adad, Marduk, Istár, Samas, Szín, Nuszku) szimbólumait ábrázolja, a másodikon hét vadállatfejes démon vonul fel, a harmadikban egy betegágyjelenet látható, egy halandó – a tárgy tulajdonosa – jelenik meg mágikus-gyógyító szertartást végző ráolvasó papok és a démoni erők támadásától védelmező, lesújtó lények mellett. A negyedik szinten Pazuzu elűzi Lamastut, tehát az egyik démont fel lehetett bujtani a másik elűzésére – persze ha megvolt hozzá a mágikus erő.

Az istenvilágban is ismerünk hasonlót. Marduk győzte le a sárkányszerű lényt, a mususszut, aki ezután őt szolgálta – e sárkány eredeti, babiloni domborművét is láthatjuk a tárlaton. A plakettet hátulról Pazuzu mancsaival tartja, felénk fordítva. Mi ez, ha nem a világtörténelem első „ördögűzése”, sőt, a keresztény ördögűzések, a démonok és „angyalok” küzdelmének eredete?

Az Istenek és démonok királysága Niederreiter Zoltán asszirólugus elképesztő kutatómunkáját dicséri. A kutató 5500 újasszír, újbabiloni és óperzsa kori pecséthenger képét és leírását gyűjtötte össze, tíz éven át járta a világ múzeumait, böngészte a publikációkat és az aukciós katalógusokat, elemezte a tárgyakat. E kis henger formájú, egy-másfél centiméter átmérőjű tárgyak átlagosan másfél-négy centiméter hosszúak, mint egy kisgyermek kisujja. A kisujjnyi méretű, ám díszesen faragott és feliratozott darabokból álló forráscsoportból feltárul a mezopotámiai istenek és képzetek világa. A kiállításon bemutatnak pecséthengereket is, valamint – sokszor védő amulettként használt – agyaglenyomataikat. A tárlat Roboz Erika művészettörténész szakértelmét és ízlését is dicséri, hiszen ami megvalósult, Európa-szerte páratlan: tartalma, látványvilága, a kiállított tárgyak értéke és a külleme is az évtized egyik legérdekesebb kiállításáva teszi. Érdemes megnézni.

Az Istenek és démonok királysága – Mezopotámia Kr. e. 1000–500 című tárlat a Szépművészeti Múzeumban 2025. február 2-ig látogatható.