Siker és ami mögötte van – drámai interjú Koch Mátéval

– Legutóbb két hónapja találkoztunk a párizsi olimpián a Grand Palais-ban. A csapatversenyük napja életre szóló emlék valószínűleg minden magyar embernek. Elevenen él bennem, ahogyan a döntőig vezető úton, a meccsek közben megjelent az újságírók előtt. Ezer fokon égve, szinte szétfeszült az energiától. Siklósi Gergő meg is jegyezte: Koch Máté a csapat kemencéje, a tűz őrzője. Hogyan tudta ilyen állapotba hozni magát az egyéni csalódása után?

– Nagyon örülök, hogy ez látszott kívülről, és annak még inkább, hogy így gondolkodtak rólam a többiek. Hasonlóan gondolok magamra is. A csapatnak szüksége van egy olyan habitusú emberre, mint én. Kevés ilyen vívó van most Magyarországon, aki ennyire és ilyen fokon él-hal a páston, minden lehetőségével azon van, hogy a csapat javára váljon, hogy előnyt kovácsoljanak belőle. Kívülről tényleg ez az energia jöhetett át, mert a pást mellett is végig aktívan buzdítottam a srácokat. Belül teljesen más játszódott le bennem. Örültem, hogy sok tust szúrtam, nem voltam pontatlan, mint az egyéniben, bátran el tudtam indulni a támadásokkal, a védéseim is pontosak voltak. Mégis nagyon lassúnak éreztem a három perceket, és csak arra vártam, pörögjenek le és nyerjem meg. Egy pillanatát sem élveztem az asszóknak, sem az egyéniben, sem a csapatban. Nem élveztem a vívást az olimpián.

– Ezzel a mondattal most meglepett, mert a csapatverseny alatt lehengerlő vívást mutatott be. Mi munkált akkor legbelül?

– A döntőre azért változott kicsit az érzés, mert tudtam, üres kézzel már nem megyünk haza, bár nagy a különbség egy ezüst- és egy aranyérem között. A csapattal számtalan szép helyezést és győzelmet értünk el, rutinosak vagyunk a döntőben vívásokban – ezért voltam talán nyugodtabb. A finálé mindig egy külön meccs, a pódiumvívással, sötéttel, a közönséggel, azzal az atmoszférával. A személyiségemből fakadóan szeretem magam megmutatni a pódiumon. A kazahok és a franciák ellen sokkal idegesebb és feszültebb voltam, ott küzdöttem az elemekkel, az akaraterővel, azok az asszók inkább szóltak a munkáról. Japán ellen lazábban vívtam, láthatta a közönség is, kimutattam a padra, jelezve, mennyire érzem magamban az erőt.

– Az olimpiai címvédő japánok elleni fináléban számított, hogy előtte a házigazda, világranglista-vezető franciák ellen hibátlanul és veretlenül hozta le az asszóit, ez jelentette a nyugodtabb állapotot, a magabiztosságot?

– Egyáltalán nem! Bekúszott a fejembe a gondolat, hogy a döntőben cserélünk, vagyis valamelyikünk helyére érkezik Nagy Dávid. Egész nap ettől tartottam. Egyértelmű volt, hogy nem a befejező emberünk, Siklósi Gergő, hanem Andrásfi Tibor vagy én lehetünk a cserék. Nem akartam, hogy én legyek, végig a páston akartam maradni, a kínjaim ellenére nem éreztem volna megváltásként, ha helyettem más áll be. Megnéztük az első kört, Tibi kikapott, én nyertem, ezzel eldőlt, hogy végigvihetem a döntőt. A megnyugvást inkább ez adta, nem a korábbi sikerek, mert annak ellenére, hogy jól vívtam, még mindig uralkodott rajtam a gondolat, hogy ez bármelyik pillanatban változhat, átfordulhat, mint az egyéninél. Végig bennem volt az a félelem, hogy bármikor jöhet egy megingás, 8-0-ra kikapok és minden elszáll. Érdekes, a franciák ellen nagy különbséggel vezettünk, mégis magamban azért könyörögtem, amíg páston voltam, hogy legyen már vége! Mindkét szemem bekönnyezett, szörnyen szenvedtem.

– Várjon, a franciák ellen hibátlanul vívott! Mégis ennyire szenvedett?

– A franciák egyértelműen rám készültek, mert engem mindig megvertek egyéniben, úgy gondolták, számukra én leszek a gyenge láncszem a magyar csapatban. Ismernek, érzik a vívásom. Szerencsére nem jött be a számításuk, egyszer sem tudtak megverni, még döntetlent sem hoztak rajtam. Ez óriási elégtételt jelentett, mégis könyörögtem a végéért, nem élveztem, csak be akartam fejezni.

– Figyelem a pályafutását, nekem soha nem az jött le, hogy olyan mentalitásban állna a pástra, hogy „ezt éljem túl” vagy „legyen már vége”. Inkább a „jöjjön a következő, akit legyőzhetek”. Az olimpia hozta elő a negatívabb, görcsösebb gondolatokat?

– Korábban versenyen ezt soha nem éreztem, nem hiába mondják, az olimpia más… Ugyanakkor a felkészülés alatt, idén nyáron sokkal instabilabban éreztem magam, mint előtte. Nem ment úgy a vívás, ahogy szerettem volna, több volt a rossz asszóm, mint a jó, rengeteget idegeskedtem. Nem élveztem ezt a nyarat a vívás szempontjából. Még azt sem mondanám, hogy a tavalyi egyéni világbajnoki győzelmem óta valami nagyon elveszett volna, talán az önbizalmam kezdett kicsit elszállni annak ellenére, hogy a legeredményesebb idényemen vagyok túl.

– Világbajnokként, első helyen kiemeltként kezdte az egyéni küzdelmeket, az első napokban, elsők között lépett pástra. Ahogy már megjegyezte, a saját bőrén tapasztalta, mennyire más az olimpia, de mit jelentett konkrétan, hogyan csapódott le?

– Egyszerűen nem lehet kizárni és elmondhatatlan, milyen más megélni. Ott a faluban az olimpiai öt karika, készíted a fotókat, nyomasztóan hat rád az egész miliő. Ha kiköltöztem volna a városba, és úgy sétálok oda a Grand Palais-ba, mint egy sima versenyre, talán akkor sikerül kizárni, de ebben sem hiszek. A sportolói falu nem adott nekem pluszt, nem élveztem, egészen a csapatversenyig. Olyan iszonyatos stresszt él át az ember, ami máshol nem hat rá ennyire fokozottan. Levívtam az elején az egyénit, kiestem az első körben, utána még öt nap volt hátra a csapatversenyig. Öt nap a purgatóriumban! Öt napig kapni a pofonokat. Nyomod tovább teljes erővel, csinálod az edzéseket az ablak nélküli edzőteremben, ahol egy órát lehetsz a páston, és utána kizavarnak. Küzdesz a csapatért, de tudod, soha nem jön vissza az esély, amit egyéniben elszalasztottál.

– A purgatóriumból hogyan jutott fel a mennybe?

– Úgy, hogy előtte biztos a pokolban voltam. Amikor egyéniben kiestem, szomorú volt látni, hogy Andrásfi Tibinek nem sikerült az érem. Egyből eszembe jutott az edzőm, a szövetségi kapitány Boczkó Gábor 2008-as pekingi olimpiai negyedik helye. Egyszerre két kép villogott a fejemben, láttam, ahogy Boczkó biztatja Tibit, és mondja, „indulj el bátran!”, és közben bevillant az edzőm pekingi bronzmeccse. Szívfacsaró volt a kettő egyszerre. Ha az egyéniben én megnyerem az első kört, pont Tibivel vívtam volna a következőben. Kíváncsi voltam, mit tud, ezért az egyénit követő edzésen megkértem, hogy vívjunk egy asszót. Boczkó Gábor vezette le, 15-4-re kikaptam. Az felért egy érzelmi megreccsenéssel. Elvonultam egy bokszba, egy üres szobába, és ott felszínre tört belőlem minden. A fiúk sem tudják, nem meséltem el nekik, de ott zokogtam magamban. Próbáltam relaxációs gyakorlatot végezni, de gyötört belül a kín, és fokozatosan jött a felszínre. Nagyjából tíz percig tartott. Közben átgondoltam mindent. Azt hiszem, ez volt a tisztítótűz. Akkor és ott újraindítottam a rendszert. Fájdalmas percek voltak, de utána jó érzés töltött el. Az olimpia fordulópontjaként tekintek arra a pillanatra. Utána még két edzésünk volt, az összes asszómat megnyertem…

– Bevallom, hallgatni is fájdalmas, nehéz lehetett kapaszkodót találni, de talán ekkor győzte le önmagát, a kétségeit és a démonait, amiket az olimpia hozott elő.

– Rengeteg álmatlan éjszakám volt az olimpiai faluban. Azért beszélek ezekről, mert az emberek nem látják az ilyen belső folyamatokat. A férfi-kardválogatott élére most kinevezett Kósa Miklóstól – akit a világ legjobb kardbírójának is megválasztottak – még tavaly, a világbajnoki győzelmem után kaptam egy sapkát. Arra kért, vigyem magammal a párizsi olimpiára. Az egyéni után annyira mélyre kerültem, nem tudtam mihez nyúljak, mibe kapaszkodjak. Kiraktam a papírágyamra a kabalákat, ajándékokat, amiket kaptam, és ebben a bizonyos sapkában aludtam, hátha ad valami energiát. El tudják képzelni, milyen állapotban voltam? Évekig készül az ember, majd percek alatt minden romba dől, szertefoszlik az álom, mész a lecsóba. Iszonyatosan bosszantó, hogy nem tudtam kihozni magamból a legjobbat egyéniben, pedig bennem volt. Keletkezett egy blokk, lehet, hogy nem is fejben, hiszem az agyamban pontosan tudtam, mit akarok tenni a páston, de nem mertem elindulni. Féltem. És ezt még soha nem éreztem, nem éltem át, teljesen idegen tőlem. Úgy fogtam marokra a pengét, hogy begörcsölt a kezem. Az első olimpia első asszója, és három perc után görcs miatt ápolást kérsz, meg kell állítani a mérkőzést – ez azért nem szokványos. Boczkó Gábort kértem, hogy masszírozza a kezem. Úgy mentem, mint egy robot. Nem számít, ki az esélyes, mennyivel vagy jobb, mint az ellenfeled, ilyen görcsben nem lehet eredményt elérni. Rátett egy lapáttal, hogy jöttek utána a negatív kommentek. Hiába nem akarod, eljut hozzád és nagyon rosszulesik, elég bántó tud lenni. Egy élet munkája van benne, és olyan dolgokat vágnak a fejedhez, amiket nem érdemelsz meg. Nem segített, hogy talpra álljak… De van egy csapatunk, amiért mindent megteszek, és a hazámat képviselem. Együtt kizártunk mindent, és végül is minden jó, ha a vége jó. Túl vagyunk rajta. Megyünk tovább. Minden jobb lesz.

– Azóta hosszabb idő eltelt, tisztult a kép – a párizsi tapasztalat mit adhat hosszú távon?

– Ez az olimpia a mai napig bennem él. A siker is, a kudarc is. A egész olimpián megélt stressztől nem tudtam teljesen szabadulni. Azóta sem bírok nyugodtan aludni, érzem a mindennapokban még az idegességet, akár mondjuk vezetés közben, pedig korábban nem volt rám jellemző. Munkál bennem, láthatják most is rajtam, idegesebb vagyok a kelleténél. Nemcsak a Párizsban, hanem az elmúlt években begyűjtött feszültség csapódik le, egy nehéz kvalifikáció, az eredményességi elvárás, világkupák. A vívás olyan, mint a Forma–1. Ha nincs teljesítmény, nincs jövőre ülésed. Végig helyt kell állni, ami évek alatt nagyon kikészíti az embert lelkileg és mentálisan.

– Azért az olimpiai bajnoki címmel és a csapatban mutatott vívásával megvan a fix „ülése” a következő szezonra?

– Dehogy van meg! A magyar párbajtőrcsapatban senkinek sincs bérelt helye. Ugyanúgy végig kell járni az utat, nem lehet hátradőlni. Kezdődik minden elölről. És ez egy nagyon-nagyon hosszú út lesz Los Angelesig.

– Elsőként kezdte meg az edzéseket a csapatból. Azért, mert munkál önben a feszültség, a tettvágy, vagy esetleg újra meg akar találni valamit, ami – a szavai alapján – azért elveszett?

– Amikor lejöttem az utolsó asszómról a döntőben, nagyon boldog voltam. Nem az eredmény miatt, hanem azért, mert vége! Nem kell többet vívnom az olimpián! Befejeződött számomra ez az egész gyötrelmes küzdelem. Persze erre rájött az, hogy egy tussal megnyertük az olimpiát, fantasztikus volt a dobogón állni és hallgatni a magyar himnuszt. Talán attól a pillanattól kezdtem el évezni a párizsi olimpiát, de ez nem feltétlenül a győzelemmel függ össze. Négy napig voltunk kint együtt a fiúkkal, végre megéreztem az olimpiai fílinget. Azóta pihentem, nyaraltam, tisztában voltam azzal, hogy hónapokat nem fogok kihagyni. Olimpiai bajnokként felelősséggel is tartozom, hiszen felnéznek ránk. Szeretnék segítségére lenni a fiataloknak, átadni a tapasztalatomat. Talán a példám segíthet, ha látják, nem állok le, hanem megyek tovább, vívok és ugyanúgy folytatom.

– Arról beszél, mit adna másoknak. De mit ad a vívás most Koch Máténak?

– Ez az életem. A munkám. Ezért kapom a fizetésemet. Én vívó vagyok. Azt hiszem, érettebb lettem. Egy óriási tapasztalatcsomagot tudok betenni a szekrényembe. Happy end lett a vége, de az addig vezető út nagyon kemény volt. Biztos, hogy előnyt tudok kovácsolni abból, hogy megjártam a legmélyebb bugyrát a pokolnak, és megnyertem a mennyországot is.