A polgári oldal hívei közül sokaknak élénken él az emlékezetében a 2002-es országgyűlési választások éjszakája. A voksolást, az ilyenkor megszokott izgalom mellett, optimistán várták a kormánypártok politikusai és támogatói szerte az országban, amit a sikeres ciklus végén a közvélemény-kutatások eredményei is tápláltak. Aztán jött a döbbenet…

Bár az 1998–2002-es ciklus közben, ahogy az a kormánypártokra jellemző, volt visszaesés a Fidesz népszerűségében – 1999 végén, illetve 2000-ben átlagosan 5-7 százalékkal vezetett az MSZP –, ám aztán fordult a kocka: 2001 őszén, vagyis fél évvel a választások előtt már ugyanekkora volt a Fidesz előnye. A Demokrata októberi mérése szerint (2001/41. szám) a biztos pártválasztók körében 43 százalék – 36 százalék volt az állás a kormánypárt javára, egy hónappal később pedig lényegében ugyanez az eredmény jött ki (42–36).

Ugyan az olló ezután folyamatosan zárulni kezdett, a márciusban, egy hónappal a választások előtt mért háromszázalékos előny (40–37) még mindig reményre adott okot. Pláne, hogy a politikusok népszerűségi rangsorát, szintén lapunk mérései szerint, Orbán Viktor vezette, szocialista kihívóját, Medgyessy Pétert négy százalékkal megelőzve.

Aztán jött 2002. április hetedike. Az urnazárás után először talán csak a magas részvételről szóló hírek – a választók közel 71 százaléka ment el, ami rekordot jelentett a rendszerváltoztatás után –, majd Kovács László MSZP-elnök szavai („Nem közvélemény-kutatást, hanem választást akarunk nyerni”) jelenthettek némi meglepetést. Ettől függetlenül az első beérkezett adatok, az előzetes felmérésekhez hasonlóan, a Fidesz előnyét mutatták. Ám ahogy bejöttek a legnagyobb települések és Budapest számai is, megfordult az állás, és végül a szocialisták ünnepelhették újabb visszatérésüket a hatalomba. Hiszen ugyan még hátravolt a második forduló, a kormánypárt győzelme szinte lehetetlennek tűnt.

A 2002-es választásokat több szempontból is érdemes felidézni. Egyrészt mert akkor jelentek meg olyan eszközök, amelyek nélkül egy kampány, a politika ma már elképzelhetetlen. Másrészt mert meglepően sok párhuzamot találunk a mostani időszakkal. Ebben a kampányban találkozunk először személyes mozgósítással: itthon az MSZP, pontosabban Ron Werber kampánytanácsadó találmánya volt, hogy a párt aktivistái személyenként igyekeztek részvételre ösztökélni a potenciális támogatókat. Ekkor használják először kampányban a mobiltelefonokat is: mind a két oldal küldött például tüntetésre, utcai megmozdulásra hívó SMS-eket szimpatizánsainak.

És a baloldal 2002-re kezdi igazán hasznát venni a kereskedelmi televízióknak. A legjobb példa erre a szombat esténként, lényegében a főműsoridő végén vetített Heti hetes, amelyet akkoriban több mint 2 millió ember nézett az RTL Klubon. Ráadásul nem politikusok, hanem náluk, abban a nézői körben sokkal nagyobb hitelességűnek gondolt művészek, közéleti személyiségek tartották napirenden azokat az ügyeket, amelyekről úgy vélték, károsak lehetnek a Fideszre. Olyan hamis mítoszokat építettek, amelyek csak hónapok, évek múlva koptak ki a közvélemény emlékezetéből. Vagy teljesen még azóta sem.

A polgári kormány bírálatánál 2002-ben is hangsúlyos elem volt a korrupció vádja. Nem csupán a jelentősebb kiadásokat tartották napirenden (például mennyit költ az Országimázs Központ), de számtalan olyan kisebb tételt is igyekeztek kétségbe vonni, amelyek ugyan egy éves állami költségvetés szempontjából jelentéktelenek, de egy hétköznapi ember jövedelméhez képest tetemes összegnek számítanak. Említhetnénk a 2000-es, 2001-es tűzijáték rendezési költségét, Orbán Viktor repülőútját, amikor amerikai kitüntetést vett át – ez is visszatérő téma volt a Heti hetesben –, vagy például a Millenáris Park építését, illetve a Terror Háza Múzeum létrehozását is. Utóbbi esetében például szintén „a humor nagyágyúi” számolták ki, az arra szánt összegből hány lélegeztetőgépet lehetne venni.

Hogy ezek a vádak mennyire ingatag lábon álltak, azt jól mutatja, hogy a kormányváltás után Keller László közpénzügyi államtitkár feljelentései sorra elbuktak, a kampányban azonban kiválóan lehetett használni ezeket az ügyeket. Hiába volt ugyanis az előző és a következő szocialista kormányok időszakához képest jelentős gazdasági növekedés, hiába nőtt több mint duplájára négy év alatt a minimálbér, hiába emelkedett évről évre a nyugdíjak reálértéke, az emberek a jót könnyen megszokták, a korrupciós vádakra, a szükségtelennek beállított tízmilliós, százmilliós állami kiadásokra viszont ugrottak. Az ellenzéki pártok eközben persze a közpénzek védelmezőiként igyekeztek beállítani magukat, hogy mást ne említsünk, valószínűleg sokan emlékeznek az SZDSZ „Lop Stop” feliratú útjelző tábláira.

Nem csupán a korrupciós vádak lehetnek ismerősek: a balliberális ellenzéki pártok már akkor is egy tekintélyelvű állam képét próbálták felépíteni a választók fejében. Gondoljunk a Szent Korona Nemzeti Múzeumból az Országházba történő átszállítása körüli nevetséges pletykákra, például arra, amely szerint Orbán Viktor „éjszakánként felpróbálja a fejére a koronát”. De a miniszterelnök diktátori hajlamait igyekeztek erősíteni azzal az SZDSZ kampányában felbukkanó fotóval is, amelyen az volt látható, hogy egy idősebb hölgy kezet csókolt Orbánnak.

A kép története egyébként az volt, hogy Kavecky Imre sebészprofesszor a halálos ágyán arra kérte feleségét, amint módja van, adja át a miniszterelnöknek a Mindszenty-emlékiratok eredeti, német nyelvű kiadását. A professzor felesége gondoskodását így köszönte meg: „Ez megható!” A hölgy később egy interjúban elmondta, hogy amikor elhunyt férje kérésének megfelelően átadta Orbán Viktornak az emlékiratokat, a kormányfő pontosan azt mondta neki, mint amit elhunyt férje: „Ez megható!” Őt pedig annyira megindította ez az egybeesés, hogy kezet csókolt neki.

A kampányfinis nagy durranásával, Kövér László beszédének kiforgatásával szintén azt akarták elhitetni az emberekkel az ellenzéki pártok és médiumok, hogy aki nem fideszes, annak félnie kell az országban. Érdekességként említsük meg, hogy amikor a botrány kirobbanása után lapunk közvélemény-kutatást készített, a megkérdezettek kevesebb mint 30 százaléka ismerte a pontos szöveget, közel hatvan százalékuk nem (a többieket nem érdekelte az ügy). Akik hallották, azok 34 százalékának tetszettek Kövér szavai, 30 százalék közömbösnek nevezte a tartalmat, 15 százalék kicsit erősnek, 21 százalék pedig elfogadhatatlannak nevezte a beszédet. Akik nem ismerték a pontos szöveget, azoknál 12 százaléknak tetszett, 35 százalék volt közömbös, 26 százalék kicsit erősnek, 27 százalék elfogadhatatlannak tartotta. Vagyis a szöveget ismerők 36 százaléka utasította el részben vagy teljes egészében Kövér László mondatait, a szöveget nem ismerőknek pedig összesen 53 százaléka. Mindez jól mutatja, mennyire lehet befolyásolni az embereket a különböző szóbeszédekkel.

A botrány felépítésének hátteréről később Gyurcsány Ferenc is vallott Debreczeni József Az új miniszterelnök című könyvében: „Mi csináltuk meg a »köteles akciót« is. Semmi kétség: ami elhangzik, az képileg erőteljes, sőt durva, de nem agresszív, és nem fenyegető. Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (…) És összerakjuk. Fölhozatjuk még aznap reggel az egy szem kazettát, ami van, lejátsszuk a sajtónak. Szili Kati félig oldalra hajtott fejjel, sírós hangon mondja el, hogy ez milyen borzasztó. Nagyszombaton Lendvai Ildikó még a Fidesznek kézbesít mindenfajta leveleket, és elindítjuk azt az SMS-kampányt, amelynek a vége a köteles tüntetés.”

A Fidesz minimális (egyszázalékosnál kisebb) vereségéhez azonban nemcsak ezek a kreált botrányok kellettek, hanem az akkori radikális jobboldali párt, a MIÉP elnökének megmagyarázhatatlan lépése is. Csurka István ugyanis már a választások első fordulója előtt bejelentette, hogy száz jelöltjét hajlandó visszaléptetni a Fidesz javára. Csurka magánakciójának az lett az eredménye, hogy a választások előtt néhány héttel még 10-11 százalékos népszerűségen mért MIÉP szavazóinak nem kis része csalódottan otthon maradt, ez pedig, a magas részvétellel párosulva, a radikálisok parlamenti kieséséhez vezetett. Na meg ahhoz, hogy míg a szocialisták mögött ott állt egy, a bejutási küszöböt éppen hogy átugró SZDSZ, a Fidesz tartalék nélkül maradt a második fordulóra.

Ha összevetjük a 2002-es időszakot a mostanival, azt mondhatjuk, a korrupcióról és a diktatúráról szóló mai vádaskodások nem csupán nagyon ismerősek, de nagyon veszélyesek is. Ahogy a kiszámíthatatlan, avagy talán nagyon is kiszámítható, elszabadult hajóágyúként viselkedő mai radikálisok szintén.

Bándy Péter