Mégis, kik azok a székelyek?
Október 15-én nyílt meg, és augusztus végéig látogatható a Néprajzi Múzeumban a Székelyek – Örökség-mintázatok című tárlat, amely a sztereotípiákat messze meghaladó, árnyalt képet nyújt a Székelyföldön élő székelységről: színes, izgalmas és sokrétű világ rajzolódik fel, amelyből az is kiderül, hogyan látják a székelyek önmagukat?
A tárlat ugyanis székelyföldi kurátorok, azaz Kinda István, Miklós Zoltán, Szőcs Levente, valamint a Néprajzi Múzeum munkatársának, Gyarmati Zsoltnak a munkáját dicséri, akik a székelyföldi múzeumok által őrzött több mint háromszáz tárgyon keresztül próbálják megmutatni a székely régió sokszínűségét a XIX. századi polgárosodástól napjainkig, azaz a XXI. századdal bekövetkező modernizációig. Nem valamiféle skanzenszerű zárvány, vagy giccses néprajzi képeskönyv tárul a látogató elé, hanem az évszázadokon át megőrzött, ma is élő, ugyanakkor lassan változó hagyományok, a mindennapok kultúrájának mélyrétegei. A tárlat értékét ráadásul nem csak az alapos szakmai felkészültség és tudás adja, hanem az is, ami minden egyes mozzanatában érezhető: hogy hatalmas szívvel készült.
Változó perspektívák
Tíz székelyföldi intézmény, azaz a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, a Havadtői Néprajzi Múzeum, a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum, és a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum is kölcsönzött tárgyakat, fotókat, sőt, dokumentumfilmeket.
A kiállítás hét nagy témakör köré épül, ráadásul a látványtervező szokatlan módon ketté osztotta a teret: a szellemesen szövevényes enteriőr fölé emelvény magasodik, a lépcsőn felsétálva egészen más perspektíva tárul a nézelődő szeme elé. A kiállítás vonalkódhoz hasonló emblémája pedig nem csak a székelyföldi erdőket, vagy a székely lányok népviseletében gyakran használt csíkos motívumokat juttatja az ember eszébe, hanem távolabbi asszociációként akár a székely rovásírást is.
Ahogyan Kinda István, a tárlat vezető kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa fogalmaz, nem csak a múzeumi holt anyagot akarták bemutatni, hanem a székely kultúrát a maga életszerűségében szerették volna a látogatók elé tárni.
– Bár elsősorban néprajzi tárlatról van szó, óhatatlanul ki kellett térnünk az identitás és a Székelyföld területének a kérdésére, vagyis mesélnünk kellett arról, kik is a székelyek, mióta élnek Székelyföldön, milyen kultúrát éltetnek a több, mint nyolcszáz éves szállásterületükön – magyarázza a vezető kurátor, hozzátéve, hogy a további tematikus egységekben a megélhetés, gazdálkodás, népművészeti örökség, kerámiaművészet, a városi, mezővárosi kultúra és hagyományok, gasztronómia, népi vallásosság, viseletek, a népzene, néptánc témáit járják körbe. Gyarmati Zsolt kurátor hozzáteszi, a bejárat mellett látható jókora térképen szemügyre vehetők a székelyföldi székek, és a nagyobb városok elhelyezkedése is, és persze látható az a történelem kiszámíthatatlansága okán előállt furcsa – a külföldiek számára mindenképpen magyarázatra váró – helyzet, hogy az egykor az ország szélén fekvő terület a XX. században hirtelen egy másik állam szívében találta magát.
Kályhacsempe és borvizes palack
A kiállítás történeti ívének leghangsúlyosabb része az utóbbi két évszázad, míg a székelység identitását egy jóval korábbi műtárgy jelképezi, egy XVI. századi lovas kályhacsempe, rajta a nappal és a holddal, utalva a székelység határőrvédő szerepére. A mellette kiállított 1859-es mézeskalács ütőformán látható magyar címer pedig arra emlékeztet, hogy a székelyek mindig is a magyar nemzethez tartozónak vallották magukat – ez identitásuk sarokköve is.
A tárlat legújabb szerzeménye egy kissé szokatlan tárgy, egy műanyag borvizes palack, amely Székelyföld talajkincseinek gazdagságát idézi. Ahogyan Kinda István fogalmaz, a kiállítás egész szemléletére, módszertanára jellemző, hogy nem csak vitrinben mutogatható, restaurált, gyönyörűen megőrzött tárgyakat mutatnak be, hanem olyan használati eszközöket is, amelyek a mindennapok részét képezik – mint például a kenyérsütő eszközök, vagy a már említett bórvizes palack.
A tárgyak persze önmagukban is, de a mögöttük álló történetekkel együtt igazán érdekesek. A kiállítótér egyik részében egy jókora Fordson traktor terpeszkedik, amely a múlt századi székelyföldi mezőgazdaság és erdőgazdálkodás változó világáról mesél. Az 1920-as évekig a mezőgazdaságban még ekét használtak, mint amilyen a Végh-féle eke volt, amit egyébként a ’48-’49-es szabadságharcban híressé vált Gábor Áron ágyúöntő bajtársa, a háromszéki Végh Antal fejlesztett ki, újítása révén a hegyvidéki nadrágszíjparcellák szikes talaját egy tehén, vagy ló segítségével is fel lehetett szántani. A modernizáció traktor képében érkezett el a mezőgazdaságba, de egyúttal a székelyföldi kultúrában is megjelent: balladák születtek róla, ilyen volt a cséplőgépbe esett leány balladája vagy annak a tárlaton megemlített csíkmadarasi változata, amelyben a lány nem cséplőgépbe, hanem fűrészgépbe esik, és az össze is roncsolja.
– Ez a húszas években történt eset volt, a szerencsétlenül járt lányról pedig ballada született. A lány azonban túlélte a balesetet, felépült, férjhez ment, gyerekei is születtek, ám a ballada még az ötvenes években is kiírthatatlanul élt tovább a helyi folklórban – meséli Kinda István.
Aztán felvillan a megmaradás másik fontos pillére, a vallásosság, és annak mindent átható, átjáró jelenléte: évszázados mestergerendákon a ház megépülését az Úrnak hálát adó feliratok bizonyítják, a székely kopjafák sora pedig a protestáns felekezethez való tartozásról is mesél. Katolikus területeken kereszt került az elhunyt fejéhez, de sírkövet azokon a területeken is állítottak – felekezettől függetlenül –, ahol gazdag kőanyag áll rendelkezésre. A temetőt idéző enteriőrben egy idős székely református presbiter számára készíttetett sírkő látható, amely egyrészt reprezentációs funkciót töltött be, rajta a gyönyörű parasztcímerrel, míg a hátoldalán mitikus figurák állnak, az életfa és a szarvas, a lélek felemelkedését szimbolizáló kompozíció.
– Székelyföld felekezetileg igen színes, voltak falvak, ahol csak katolikusok, csak reformátusok, vagy csak unitáriusok éltek, máshol felekezeti szempontból vegyes volt a népesség összetétele. E régiókból származó, a magasművészetet jelképező, a szakrális élethez fűződő tárgyakat igyekeztünk kiállítani, mint például egy protestáns éneklőszéket, úrasztalát, unitárius padmellvédet, vagy a Csíksomlyón nyomtatott Cantionale Catholicum című énekeskönyvet, amelyből a moldvai kántortanítók, deákok is prédikáltak a magyar nyelvű liturgia keretében – sorolja a példákat Kinda István.
És persze ott van a pogány motívumokat is őrző, ősi népi hiedelemvilág. Az üvegbúra alatt látható fejfájást elhagyó bogot Maksán, a csodatévő forrásnak nevezett Úr kútja mellett álló fűzfára kötötte az, aki meg akart szabadulni a kínzó fejfájástól, innen gyűjtötte be a néprajzkutató – ez is egy eltűnőben lévő világképnek, a népi vallásosságnak állít emléket.
Fülétől a farkáig
És persze helyet kapnak a mindennapok kissé prózaibb pillanatai, azaz a gasztronómia regionális sajátosságai is. Gyárfás Jenő sepsiszentgyörgyi képzőművész – Székely Bertalan tanítványa a pesti Mintarajziskolában – 1883-as, A tél örömei című festménye egy disznóvágás népi életképét ábrázolja.
– A húsnak nagyon nagy értéke volt azon a vidéken, ahol kemény fizikai munkából kellett megélni. A székely a ma oly divatos, zero waste-nek nevezett elméletet hosszú évszázadok óta gyakorlatban művelte, azaz nem dobott el semmit: a disznót a fülétől a farkáig teljesen feldolgozta. Egy mai fiatalnak, aki a boltban megveszi a lefóliázott szalámit, talán fogalma sincs arról, hogy az állatból származó alapanyagok a feldolgozott ételig milyen utat is járnak be – szögezi le Gyarmati Zsolt.
A helyi gasztronómia egyik különleges megjelenítése az egykori csíksomlyói ferences szerzetesek háromszáz évvel ezelőtt magyarul, kézzel írt szakácskönyvének köszönhető: az 1694-es könyvecskében található recepteket elkészítette, vagyis lefőzte egy csapat, a legérdekesebb fogások fotói pedig a megterített asztalt jelképező installációra kerültek. Gyarmati Zsolt elmondja, a receptek érdekessége, hogy Amerika felfedezése után kétszáz évvel még hiányoznak az Európába egykor behurcolt alapanyagok: azaz az ételekben sem krumpli, sem paprika, sem paradicsom, sem kukorica nem található: ezeket még biztosan nem fogyasztották a székelyek a XVII. század végén.
– Mi lesz ebből a szilvából, édesapám? Ha anyád meggyógyul, lekvár, ha nem, pálinka! – szól a székely vicc, és valóban, pálinka nélkül nincs székely vendéglátás, sem családi, baráti összejövetel. Kinda István elmeséli, a viccel ellentétben a korábbi évszázadokban nem gyümölcsből, hanem gabonából főzték a pálinkát, aminek hatását bizony történeti források is felemlegetik: számos italozás mentén kipattant konfliktusról, olykor gyilkosságokról is olvasni, amelyet a kiállításban egy fa ajtóba beleállított fejsze, és egy székely csontnyelű bicska jelképez.
A kiállítás három romániai megye (Hargita, Kovászna és Maros) magyarok lakta vidékét hozza közel a látogatókhoz, miközben a székely kultúra folyamatos átmenetiségét, természetes dinamikáját is megfoghatóvá teszi. Az állandó változás, a haladás, az innovatív gondolkodás, a tradíció ereje visszatérő motívum, legyen szó termelői technológiákról, tárgyi kultúráról, szokásokról, öltözködéskultúráról vagy az életmód más területeiről. Folyamatosan változó, élő kultúra ez, hiszen a Székelyföldön élők a mai napig alakítják tárgyi és szellemi kultúrájukat az igények, trendek, lehetőségek szerint. És hogy ez mennyire élő örökség, azt mi sem jelképezi szebben, minthogy a tárlaton a mester keze alatt formálódó, és a tárlat végére minden valószínűség szerint elkészülő székelykapu munkálatait is megcsodálhatja a látogató.
