„A következménye ennek az lett, hogy az emberek lelkes ünneplésbe kezdtek Budapesten és országszerte, színpadot ácsoltak a Hősök terére, ahol tízezrek fogadták tapsolva, ünnepelve, könnyes szemmel a diadalmasan hazatérő csapatot, a különféle sajtótermékek egymást túllicitálva éltetik a nemzeti hősöket, városok és munkahelyek küldenek gratuláló táviratot, és milliók megvetésétől kell tartaniuk azoknak, akik óvatosan megpróbálják megfogalmazni, hogy egy 4-0-s vereség azért nem az a tipikusan és hagyományosan melldagasztó büszkeségre okot adó eredmény a labdarúgásban. Egy kollégám, akit tisztelek annyira, hogy nem írom le a nevét, hogy aztán össznépi gyűlölet céltáblája legyen, azt üzente a mámoros Budapestről: itt úgy tudják az emberek, hogy mi nyertünk 4-0-ra a belgák ellen…” – írja a FourFourTwo futballmagazin magyar kiadásának főszerkesztője, Szöllősi György múlt csütörtökön megjelent Kicsit túltoltuk most az ünneplést? című cikkében.

Bár az írás összességében véve pozitívabb hangvételű, mint amire ebből a néhány sorból következtethetne az olvasó, másfél héttel azután, hogy a magyar válogatott búcsúzott az Európa-bajnokságon, érdemes még egyszer beszélni arról, mit is ünnepeltünk és mit profitálhatunk ebből a négy mérkőzésből, illetve a futball kapcsán megváltozott közhangulatból.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A címben feltett kérdésre válaszolva: nem, nem „toltuk túl” az ünneplést. A magyar futballrajongók – azok is, akik az elmúlt hetekben váltak azzá – ugyanis a hősiességet jutalmazták. Azt, hogy a nem is olyan rég még sokak által lenézett játékosok átlépték a saját árnyékukat és felvették a versenyt az építkezésben nálunk jóval előrébb járó osztrákokkal, a Cristiano Ronaldót is felvonultató portugálokkal, s a végül a negyeddöntőben búcsúzó, de többek által titkos Eb-favoritnak tartott belgák ellen is őszintén, bátran futballoztak. Egy-, két-, háromgólos hátrányban sem omlottak össze, hanem mentek előre a hőn áhított gólért. Magyarországért.

Az emberek pedig szeretik az ilyesféle Dávid és Góliát-történeteket, s borítékoljuk: még más országok futballszeretői közül is számosan lesznek/vannak olyanok, akik a magyarok csoportgyőzelmét, vagy mondjuk az izlandiak negyeddöntőbe jutását emlékezetesebb teljesítménynek tartják, mintha mondjuk a németek vagy a franciák megnyerik az Európa-bajnokságot. Számunkra pedig óriási öröm, hogy most a mi fiainkat, a mi csapatunk vártnál eredményesebb szereplését ünnepelhetjük, nem egy másik „kis ország” bravúrjait csodálhatjuk.

Nincs igaza azoknak, akik azt mondják: a nagy ünneplés után majd jön a csalódás, ha például az ősszel kezdődő világbajnoki selejtezőkön becsúszik néhány gyengébb meccs. Tény, nehéz dolgunk lesz, hiszen többek között ismét a portugálokkal és a világranglistán az Eb előtt 15. helyre rangsorolt svájciakkal kell felvennünk a versenyt. Ám hogy a belgák elleni 0-4 után is szeretettel, ünnepelve fogadta a közönség a csapatot, jól mutatja, az emberek ettől a gárdától nem csodát várnak, hanem azt, hogy tudásuk legjavát nyújtva küzdjenek a végsőkig. S ha ezt látják tőlük, még a vereséget is elfogadják.

Ezért nincs igaza a góljai mellett nem annyira sportszerű életmódjáról is ismert Váczi Zoltánnak sem: az ötven esztendős egykori kétszeres válogatott futballista az egyik bulvárlapban azt nyilatkozta, felháborítja, hogy csak nálunk nem volt olyan vezető, aki felismerte, hogy a csoportelsőség nem jó – inkább ki kellett volna kapnunk a portugáloktól, hogy elkerüljük a belgákat. A Storck-csapat ugyanis éppen annak köszönheti a népszerűségét, hogy mindenki ellen a legjobb eredményre törekszik, még akkor is, ha reálisan semmi nem szól mellette. Ebbe a képbe nem fért volna bele a számolgatás, az ügyeskedés, a trükközés.

Ami a jövőt illeti: ez még nyilván nem az a csapat, amelynek tagjai a néhány esztendeje elindított futballfejlesztési programoknak köszönhetően érnek el sikereket. Azok a fiatalok csak évek múlva érhetnek be. De ez lehet az a gárda, amelyik megadja a kezdeti lendületet az előttünk álló hosszú úton.

Nekik köszönhetően biztosan megcsappant azoknak a száma, akik azt mondják: nincs értelme futballra költeni, mert mi úgysem érünk el fociban soha semmit. Talán lesznek olyanok is párezren, akik eddig elkerülték a hazai stadionokat, de most úgy érzik majd: érdemes legalább néhány bajnoki rangadót megnézni. Lesznek esetleg olyan szakemberek is, akik azt mondják: ha zsebükben az edzői licenc, akkor is érdemes fejleszteni magukat, újabb és újabb módszereket átvenni a fejlettebb futballkultúráktól. S lesznek olyan külhoni magyar futballistapalánták, akik nem a szlovák/ukrán/román válogatottat választják majd, mondván, ott még el is érhetnek valamit, hanem a szívük mellett most már az eszükre is hallgatva a magyart.

Király, Dzsudzsák, Gera, Kleinheisler vagy Nagy Ádám természetesen másképpen hős, mint a világot végigverő Grosics, Czibor, Bozsik vagy Hidegkuti, a nagybetűs Aranycsapat. De igaza van Bernd Storcknak abban: a maiakat is lehet tisztelni, példaként állítani a fiatalok elé. Nemcsak azért, mert tudásuk maximumát nyújtották, hanem mert reményeink szerint velük kezdődött el egy új, sokkal sikeresebb korszak a magyar labdarúgó-válogatott történetében.

Bándy Péter

Demokrata, 27. szám, 2016. július 6.