A Magyar Demokrata új sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Baán Lászlót.

Adalékok az Orbán-korszak értékeléséhez: Erős emberek

Bár még javában benne vagyunk, a jobboldal adós az Orbán-korszak általános, vagy legalább részleges leírásával, értelmezésével, miközben az ellenzék már hosszú ideje intenzív ideologizálással igyekszik a hazai és külföldi közvéleménybe egy általa készített torzképet plántálni. Ez a torz­kép diktatúrának mutatja a magyar létformát, amit ellep a kormányzati korrupció, ahol a felcsúti kisvasút a népvagyont aranytömbökben szállítja a Puskás akadémia titkos kazamatáinak mélyére, a nép nyomorog és éhezik, a sajtó rab és így tovább. Ez torzkép, de legalább egységes, ezért is adnak neki hitelt sokfelé külföldön. A jobboldali értelmiség mulasztását igyekszik most a maga módján egy kiragadott momentummal enyhíteni a Magyar Demokrata, amikor a korszak számos jellegzetességéből egy markáns jelenséget és annak főszereplőit kiemeljük. Szembetűnő ugyanis, hogy a miniszterelnök nagy előszeretettel kezdeményez olyan vállalkozásokat – idegen szóval projekteket –, amelyek egy adott terület felfrissítését, esetleg több évtizedes lemaradásának ledolgozását tűzik ki célul. E vállalkozások élére általában egy felkészült és határozott, magabiztos ember kerül, aki ezt követően feltétel nélküli háttértámogatást élvez. Feladata az, hogy az adott projektet időre, pontosan, a lehető legjobb minőségben sikerre vigye. Sorozatunkban a teljesség igénye nélkül olyan erős embereket mutatunk be, akik e felhatalmazás birtokában az eddigi magyar közfelfogástól eltérő, merész, célratörő és az esetek túlnyomó többségében maradéktalanul sikeres munkát végeznek, mivel úgy véljük – s bízunk abban, hogy majd az olvasó is egyetért velünk –, hogy ez a jelenség egyértelműen az Orbán-korszak egyik ismérve, sok más vonása mellett. Sorozatunkhoz az apropót a majd fél évszázada hanyatló magyar labdarúgás váratlan, de nem előzmények nélküli feltámadása adta. Idővel erre külön is kitérünk. Akkor hát ismerjük meg kicsit közelebbről az Orbán-korszak néhány erős emberét.

– A Liget-projekt vezetőjeként kemény és durva támadásoknak van kitéve. Nem bánta meg, hogy sikeres múzeumigazgatóként belevágott ebbe a kalandba?

– Egyáltalán nem, hiszen a megvalósításban közvetlenül vagy közvetve részt vevő sok száz szakemberrel együtt pontosan látjuk, hogy ez az egyszerre a hagyományokra építő és egyben világszínvonalon korszerű projekt ma a legnagyszerűbb kulturális tartalmú városfejlesztési terv Magyarországon. S van valami sorsszerű abban, hogy éppen én kerültem ebbe a pozícióba. Gyerekkoromtól máig szinte végig része volt az életemnek a Liget. Az ide vezető Dembinszky utcába születtem, s laktam ott két évtizedig, ahol közel száz éve él a családunk.


– Ezt a városrészt az idősebbek ma is úgy emlegetik, a Csikágó… A hatvanas években kisgyerekként érdekes tapasztalatokkal járhatott itt az élet.

– Nemigen szűrődött be a külső, „nagy” világ a hétköznapjainkba. A környékre jellemző gangos, négyemeletes bérházban laktunk. Több mint negyven lakás volt a házban, mégis otthonos volt, mindenki ismert mindenkit. A velünk élő nagymamámnak Galambos Erzsi édesanyja volt a barátnője, így nekünk mindig a két lakással arrébb lakó Galambos néninél volt leadva a kulcs, ha ő elment otthonról. A hatvanas–hetvenes évekre jellemző bolti kínálathoz képest igazi „rejtett” kincsek voltak a környéken. Akkoriban még működött a házunk mögött a tejgyár, ahol mindig lehetett friss kannás tejet kapni, s az utcánkban volt Pest talán legjobb péksége, ahol az ünnepek előtt órákig álltunk sorba a zseniális veknikért, s bármikor le lehetett szaladni a kapunk melletti néhány négyzetméternyi boltba az öreg fűszereshez. A változások intenzitása, s az ismert világ rádiusza persze össze sem volt hasonlítható a maival. A szüleim az Ofotértnál dolgoztak, ott álltak először munkába, ott ismerkedtek meg, és onnan is mentek nyugdíjba.
– Iskola?

– Elképesztően szerencsés voltam. A Rottenbiller utcába jártam általános iskolába, ahol szinte minden tárgyat fantasztikus tanárok tanítottak. Később, a Városliget melletti István Gimnáziumban mindez folytatódott. Gondolkodásban, világszemléletben pótolhatatlan muníciót kaptam.


– Az Istvánból mondhatni beröppent a „Közgázra”, sokan még ma is úgy tartják, oda születni kell, nem jelentkezni.

– Nagyszerű történelemtanárnőnk, Horváth Schandl Katalin úgy tanított, hogy nem lehetett nem szeretni a történelmet, s ennek köszönhetően történelemből második lettem az országos tanulmányi versenyen, így szabad lett a pálya a felsőoktatásba. Végül a közgazdasági tanulmányok mellett párhuzamosan elvégeztem az ELTE filozófia szakát is, de a Közgázon doktoráltam.


– Érdekes párosítás…

– Nagy hasznát veszem a mai napig, hogy otthon vagyok e két, első látásra meglehetősen különböző területen, a „reál” és a „humán” világban egyaránt. Mindig is az érdekelt leginkább, hogy kívül és belül mi mozgatja az emberi történéseket. Érteni akartam a körülöttem lévő világot, ezért volt, hogy a diploma után akadémiai ösztöndíjasként az akkori helyi hatalom, a tanácsrendszer működését vizsgáltam. Ez rengeteg könyv- és levéltári munkával, s a választott terepen, Fejér megyében végzett kutatással járt.


– A rendszerváltozás az ön életét is megváltoztatta, nem lett tudós, politikai pályára lépett, a Fővárosi Közgyűlésben lett önkormányzati képviselő. Sodródott az eseményekkel, vagy tudatos döntés eredménye volt a pályamódosítás?

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– 1989-ben kerültem kapcsolatba a Fidesszel, és ’90-ben már, kutatási területemnek köszönhetően, önkormányzati szakértőként működtem. Szakmai szempontból is kivételes lehetőség volt, hogy az önkormányzati törvényt megalkotó országgyűlési tárgyalásokon, ahova a részt vevő akkori hat parlamenti párt csak képviselőket delegált, én voltam az egyetlen, aki – a Fidesz delegációjában – szakértőként végig részt vehettem a munkában. Innen egyenes út vezetett a Fővárosi Közgyűlésig, ahová a Fidesz színeiben kerültem be. Frakcióvezető-helyettesként és a kulturális bizottság elnökeként dolgoztam. Hihetetlen kihívást jelentett, hogy 28-29 évesen mindazt, amit korábban kutatóként vizsgáltam, azt gyümölcsöztethettem a gyakorlatban. Óriási lehetőség nyílt meg egy teljes generáció előtt. A kortársaim közül rengetegen kerültek be ekkor a politikai élet, a közigazgatás vagy éppen az újrainduló piacgazdaság élvonalába. Sokan lemorzsolódtak, de sokan olyan életpályát futottak be, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ilyen lehetőségeket csak egy rendszerváltozáshoz hasonló történelmi földindulás teremthet egy nemzedék számára. Az új önkormányzatokban például sokezernyien vehettünk részt helyi képviselőként egy demokratikus rendszer kiépítésében. Nyilván sok hibát elkövettünk, sok próbálkozásunk nem vezetett eredményre, de óriási energiákat szabadított fel az ország visszanyert szabadsága.


– Az Antall-kormány eskütételével egy időben beindult a pusztító kultúrharc, liberális–konzervatív köntösben fellángolt a régi népies–urbánus vita. Ezt hogyan lehetett ép bőrrel és ép lélekkel átélni Fővárosi Közgyűlésben?

– Önkormányzati szinten ezek a kérdések jóval kevésbé voltak konfliktusosak, mint az országos politikában vagy médiában.


– A pénzért nem indultak be vérre menő küzdelmek?

– Természetesen a pozíciókért és a forrásokért mindig is volt és lesz küzdelem, amíg emberek csinálják a történelmet. Ám akkor is, azóta is az a benyomásom, hogy a művészvilág tagjai pontosan tudják egymásról, hogy ki milyen kvalitású alkotó, s ez az értékítélet nem függ politikai sarzsiktól vagy beállítódástól. Ez egy arisztokratikus rendszer, amelyben mindenki nagyon is tisztában van azzal, hogy kik közöttük – a hordott köntösöktől függetlenül – a valódi bárók, grófok és hercegek.


– 1998 és 2004 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában dolgozott. A két évszám között volt egy kormányváltás.

– Amikor 1998-ban az újonnan létrejövő, önállósuló kulturális minisztériumban felkértek a gazdasági ügyekért felelős helyettes államtitkári tisztségre, a fővárosi évek után ismét egy rendkívül nagyszabású új rendszer felépítésében vehettem részt, s végül is ez az, ami egész eddigi pályámon leginkább vonzott. A magyar történelem során ebben az időszakban bővültek a legnagyobb mértékben a kulturális tárca számára rendelkezésre álló források, s számtalan új kezdeményezés megvalósulására nyílt lehetőség. A kormányváltás után Görgey Gábor lett a miniszter, aki inkább volt nagy tekintélyű íróember, mint politikus, s az ő döntése alapján maradhattam a tárcánál. 2004-ben, amikor a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatójának a megbízatása lejárt, én is megpályáztam az állást. A múzeumi kollégák már nagyon vártak a változásra, így lehetett, hogy a két, általuk már korábbról jól megismert múzeumi pályázó helyett titkos szavazáson az én pályázatomat, vagyis egy kívülálló, új emberét támogatták.


– Egy alvó intézményből hihetetlenül gyorsan varázsolt tömegeket vonzó nemzetközi hírűt, amely többször is felkerült a világ leglátogatottabb múzeumai közé.

– Ehhez nálunk is az európai múzeumi élvonalnak a közönséget a legmagasabb szakmai színvonalon szolgáló működési gyakorlatát kellett meghonosítani, s felépíteni egy olyan stábot, amelyik minden erejével ezen dolgozik, s képes is elérni ezt a célt. A Liget-projekt révén megépülő Új Nemzeti Galéria ezt a folyamatot fogja – világszínvonalon – teljessé tenni.


– A Liget-projekt az első perctől kezdve óriási vitákat kavar. Számított ekkora ellenszélre?

– Nincs ebben semmi új vagy meglepő. Borzasztó kritikák és ellenzés fogadta a maguk idejében például az épülő Lánchidat és az Országházat is. A Városligetben az előző századforduló városépítői által kijelölt utat folytatjuk. Ők egy olyan, egész Európában egyedülálló közparkot hoztak létre, ahol tere van a zöldfelületi kikapcsolódásnak, de ugyanúgy a kultúra és a rekreáció európai rangú, kiemelkedő látogatottságú intézményeinek is. Mindezek együtt adják meg a Városliget milliókat vonzó, egyedi karakterét. Biztos vagyok benne, hogy idővel elcsitulnak a viták, s elkészülte után mindenki büszke lesz a megújult Városligetre, amely – a nyertes tájépítészeti pályázat alapján megújuló parkkal, az új és a felújított régi intézményekkel – a jelenleginél minden tekintetben többet és jobbat fognak nyújtani valamennyi látogatója számára. 

Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója és a Liget Budapest projektet vezető miniszteri biztos

Sokáig kézenfekvőnek tűnt, hogy Baán László tudományos pályát válasszon. 1985-ben kapta kézhez közgazdász diplomáját a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, ahol három évvel később doktori címet szerzett. A közgazdasági ismereteket azonban nem találta elegendőnek, „mellékesen” elvégezte az ELTE filozófia szakát is. Miután elnyert egy hároméves MTA-ösztöndíjat, 1989–90-ben a Társadalomtudományi Intézet, majd az Akadémia Politikai Tudományok Intézetének tudományos munkatársaként végzett önálló kutatásokat: az akkori tanácsrendszer működését vizsgálta.

A rendszerváltozás azonban nagy váltást hozott a személyes életében is, a tudományos karrier helyett a fiatal tudósjelölt a politika, majd a közigazgatás színterére lépett. 1990–1994 között fővárosi önkormányzati képviselő volt, 1995–1997 között fővárosi kulturális biztos volt.

Miután 1998-ban megalakult a Fidesz–FKGP-kormány, az államigazgatásban folytatta pályáját. 2000-ig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának gazdasági helyettes államtitkára lett, majd 2002-ig közigazgatási államtitkár. A 2002-es kormányváltás után gazdasági helyettes államtitkárként dolgozott. Politikai elkötelezettsége ellenére 2004-ben Hiller István miniszter három pályázó közül őt nevezte ki a Szépművészeti Múzeum főigazgatójává. Ez alkalmat adott rá, hogy teljesen átformálja az intézmény kiállítási politikáját. A múzeum rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert, százezrek látogatták a kiállításait. Olyan világhírű mesterek, mint Leonardo, Caravaggio, El Greco, Rembrandt, Van Gogh, Cézanne – vagy éppen most Picasso – addig nálunk soha nem járt remekművei érkeztek a következő években Budapestre. A nagykiállítások közül is kiemelkedett 2007-ben a közel félmillió látogatót vonzó Van Gogh-kiállítás, amely abban az évben a 15. legnépszerűbb tárlat volt a világon. Majd ezt is felülmúlta 2010-ben a „Botticellitől Tizianóig” című kiállítás, amely a maga kategóriájában, összesen 231 ezer látogatójával a világ hetedik leglátogatottabb kiállítása volt abban az évben. Az intézmény az utóbbi években több alkalommal is a világ 100 leglátogatottabb múzeuma közé került.
A Szépművészeti Múzeum 2007-ben MúzeumCafé néven muzeológiai folyóiratot indított, amely két évvel később megkapta az Év Magazinja címet Magyarországon, 2011-ben pedig elnyerte a rangos Creativity International Awards aranyérmét.

2011-ben Frédéric Mitterand francia kulturális miniszter a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát adományozta Baán Lászlónak, aki 2014-ben a spanyol kormánytól megkapta a Katolikus Izabella-rend középkeresztjét is.

A főigazgatót 2011. október 1-jén az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójáért felelős kormánybiztossá nevezte ki a miniszterelnök. Feladatai közé tartozott a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria gyűjteményeinek újraegyesítése, valamint az új közgyűjtemény befogadására alkalmas, a fővárosi Ötvenhatosok terén kialakítandó épületegyüttes koncepciójának kidolgozása. 2012 nyarán a kormánybiztosi tisztsége megszűnt, azóta a Liget Budapest projekttel kapcsolatos feladatokat miniszteri biztosként látja el.

Baán László aktív szerepet vállalt abban a tárgyalássorozatban is, sőt végül a magyar állam nevében ő írta alá a szerződést, amelynek révén 2014-ben sikerült hazahozni a Seuso-kincsek egy részét Londonból. 

Fotók: Somfai Sándor/Demokrata

Demokrata, 28. szám, 2016. július 13.