A kihívások éltetik – Interjú Fojt Sárával

– A női kajak négyessel szerzett bronzérme után elárulta, előző éjszaka megálmodta, hogy éremmel tér haza az olimpiáról. Ilyen gyorsan valószínűleg még senkinek sem vált valóra az ötkarikás álma.

– Szerintem azzal vonzottam be ezt az álmot – mert sem előtte, de azóta sem fordult elő hasonló –, hogy a párizsi játékok előtti nyolchetes felkészülés alatt minden gondolatomat az olimpia tette ki, az uralta az életem. Azt egyébként nem álmodtam meg, hogy a négyessel vagy a párossal szerzem-e meg, és az érem színe sem derült ki. Örültem, hogy életem első olimpiai döntőjében összejött, olyan lendületet kaptunk ezáltal, hogy megállíthatatlanok voltunk.

– Olyannyira, hogy hihetetlen hajrával párosban, Pupp Noémival szintén a dobogó harmadik fokára állhattak fel, holtversenyben a németekkel. A helyszínen is nehezen hittem a szememnek, azóta többször visszanéztem a döntőjüket, döbbenetes, hogy pár méter alatt ledolgozták a fél hajó hátrányukat, és behúzták magukat harmadiknak.

– Jól hangzana, ha azt mondanám, ez volt a terv, de ennyire nem akartuk kicentizni és ráijeszteni senkire, magunkra sem. Az utolsó százon kiabáltam Noncsinak: gyere! Akkor rátettünk még egy lapáttal. Nem tudom, honnan jött az az erő, nagyon meg akartuk csinálni, egymásért, mindenkiért, a magyarokért.

– Azért az biztos sporttörténelmi pillanat, hogy a női mezőnyben a legnagyobb, ősi ellenfél németekkel együtt örültek és összeölelkeztek, amikor kiderült, hogy holtversenyben lettek bronzérmesek.

– A mai napig bennem él, soha nem fogom elfelejteni. Szoktam mondani, nekem fontos a tárgyi emlék egy-egy versenyről. A párosra gondolva a bronzérmen túl, azt hiszem, többet ér az a pillanat, meghatározó momentum marad az életemben.

– Azért valljuk be, amit Párizsban láthattunk a magyar női csapatnál, az a fajta összetartás, egymás sikerének őszinte öröme nem volt korábban jellemző a hazai női kajakmezőnyre…

– Két éve, nagyjából egy időben csatlakoztunk Csipes Ferenc csapatához Gazsó Dorkával. Tamara is akkoriban tért vissza az egyéves kihagyásából. Mindenki nyerni szeretne, és az a cél, hogy legyőzd a másikat, de soha nem ellenfélként tekintettünk egymásra. Csapattá kovácsolódtunk mi négyen, tényleg egymásért küzdünk. Valahogy természetesen alakult azzal, hogy mindennap együtt készülünk, együtt szenvedünk. De Csipes Tamarának nagy szerepe volt abban, hogy ilyen szinten tudunk csapatként együttműködni. Annyi minden történt velünk az elmúlt időszakban, amit csak úgy lehetett túlélni, ha összetartunk és együtt megyünk át a nehézségeken.

– Két éve, mindössze 18 évesen döntötte el, hogy az ország legerősebb műhelyéhez, Csipes Ferenc csapatához csatlakozik. Az eredményességet és az olimpiai kijutást tartotta szem előtt a döntésénél?

– Két éve egy mélypontot éltem át, amikor nyolcéves korom óta először nem tudtam kimondani minden edzésen, hogy boldogságot okoz a sport. A váltásomban az elsődleges szempont az volt, hogy visszajöjjön a korábbi érzés, lelkileg és mentálisan is legyek rendben, másfajta támogatásra vágytam, mint amit akkoriban kaptam. A fejlődést is szem előtt tartottam, de nem feltétlenül ez volt az ok. Nem mondanám egyszerű és könnyű döntésnek, a harmadik edzőmnél vagyok pályafutásom alatt, kétszer váltottam és mindkétszer nehezen fogadták el, de azt hangsúlyozom, mindig a lehető legjobb edzőknél voltam a legjobb időben.

– Tudatos döntést hozott 18 évesen. Ennyire tudatosan építi a pályafutását, gyerekkorától meghatározta a céljait?

– Amióta először kajakba szálltam, eldőlt a sorsom, mert annyira megszerettem, a gyerekkori motivációmat inkább ez adta. Nem emlékszem arra, hogy kicsiként olimpiai gondolataim lettek volna, de a környezetem szerint mondogattam. Edzőtársaimmal gyerekként eljátszottunk, hogy beállunk a rajtba, és nagyjából száz méteren leeveztük az „olimpiát”.

– Hányszoros „olimpiai” bajnok lett ezekben a versenyekben?

– Nem emlékszem, sokszoros. Így visszagondolva sem tudnám pontosan megmondani, mennyire foglalkoztatott valójában az olimpia, nehéz megmondani, mikor alakult ki bennem tudatosan. Látszott a fejlődésemen, hogy több lehet bennem, 18 évesen már a felnőttek között versenyeztem, talán ott már megfordult a fejemben, hogy akár 2024-es olimpiai is reális cél, de még két éve sem tudtam, esélyes lehetek-e. Addig a rövidebb távú célokat kellett elérnem, hogy egyáltalán számoljanak velem, megmutassam, hogy a felnőttmezőnyben is eredményes vagyok. A Párizsban átéltek után már határozottan kijelenthetem, a következő nagy célom: 2028, Los Angeles. Az biztos, hogy van még bennem bőven fejlődési lehetőség, megyek előre ezerrel.

– A Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia versenyzője. Korából adódóan talán nem is láthatta a háromszoros olimpiai bajnokot versenyezni, mit jelent nála „akadémistának” lenni?

– Az, hogy én lehettem az akadémia első olimpikonja és első érmese, sokat jelent számomra, ezt nem veheti már el tőlem senki. Szeretek valamiben első lenni és ilyen „kis történelmeket” írni. Kati támogat az úton, beszéltünk az olimpia előtt többször is, de soha nem akar befolyásolni – az edzőváltásnál sem tette –, a döntés szabadságát adja meg nekem, amire szükségem van. Az akadémia számomra egy kis család, támogatásként kaptam ajándékba az olimpia előtt egy kis magyar zászlót az üzeneteikkel. Kovács Kati is írt rá, sokat jelentett. Vittem is magammal Párizsba, végig a szobámban volt. A döntőre is vittem volna magammal, de ilyenkor a ruháinkat le kell adni, mert ha érmesek leszünk, máshol vehetjük át. Nem mertem a zászlót betenni, féltettem, de velem volt a pálya mellett. Utólag persze kétszer is velem lehetett volna a dobogón is…

– Említette, mennyire fontos a versenyekről tárgyakat beszerezni. Miket gyűjt?

– Elsősorban érmeket! Komolyra fordítva: az első győztes versenyemen a 12-es rajtszámomat megkaptam az edzőmtől, majd az első ifjúsági Európa-bajnoki címemnél is eltettem a rajtszámomat. Kabalaként viszem ezeket magammal a bőröndömben az összes versenyre, Párizsba is utaztak a zászló mellett. Nagy szívfájdalmam, hogy az olimpiai rajtszámot nem tudtam megszerezni, de az emlékek megmaradnak. Sokkal többet kaptam a párizsi olimpiától, mint vártam.

– Örülök, hogy ezt mondja, mert sok olimpikontársánál vegyesek az érzések, még az eredményesség ellenére sem mindig pozitív az összkép. Húszévesen első olimpiáján vett részt, végig felszabadultnak, mosolygósnak, boldognak láttam, ez volt a valós kép?

– Teljes mértékig boldogságban éltem meg azt az egy hetet, amit kint töltöttünk, sőt az előtte lévő felkészülési időszakot is. Száz százalékig pozitív élmény! Számomra is furcsa hallani, hogy sokan teljesen másként élték meg. Én óriási lehetőségként tekintettem az olimpiára, húszévesen, nagyjából a mezőny legfiatalabbjaként meg akartam mutatni, mi van bennem. Úgy voltam vele, a kijutással teljesítettem az egyik célomat, nem állhatok oda görcsösen. Tisztában voltunk az olimpia súlyával, de végig élveztük a játékokat.

– Segített, hogy nem nyomta a női szakágat most aranyteher és az elvárás súlya?

– Érdekes, mert pont hogy nem segített. Mivel nem fogalmaztak meg velünk szemben konkrét elvárást, sőt, a csapathajók esetében kimondták, hogy nem várnak érmet – ami lehetne könnyebbség is, nem helyeznek terhet az emberre –, négyen lányok pont azzal küzdöttünk, hogy nincs meg a bizalom irántunk, nincs meg a hit, hogy képesek vagyunk elérni. Többször elhangzott, hogy az ellenfeleink erősebbek, régóta együtt készülnek, esélyesebbek. Lehet úgy is kommunikálni, hogy nem tűzünk ki konkrét célt, de mellette nem is mondunk semmi negatívat… Úgy mentem ki az olimpiára, hogy nem tudtam, éremesélyesnek számítok, mit várhatok, hova lőjem be magunkat? Szóval inkább nehézség volt az elvárásmentesség. Ezért egymásért, négyünkért küzdöttünk, a maximumot akartuk magunkból kihozni, olyan pályát evezni, mint még soha. És sikerült megmutatni, amit egy plusz az érmek mellett.

– A nyári események, a Kozák Danuta és Csipes Ferenc közötti botrány hogyan hatott alig két hónappal az olimpia előtt, a legfontosabb válogatóversenyt megelőzően?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett rosszul. Ott álltunk az olimpiai válogató előtt és nem tudtuk, ki lesz az edzőnk, illetve a főedzőnk folytathatja-e a felkészítésünket, jöhet velünk, ott lehet mellettünk? Előfordult olyan edzés, amit négyen koordináltunk. Ha leállunk, vége, összeomlik a terv, amit magunk elé kitűztünk. Azért egy ilyen helyzet megtöri a versenyzőket. Tudtuk, úgy jöhetünk ki ebből jól, ha összetartunk. Közösen túljutottunk rajta, és az olimpián megállíthatatlanok voltunk. Pont azt beszéltük Párizsban a lányokkal, hogy nem sokszor láttuk Csipes Ferit eddig örülni, ott sem feltétlen látszódott ez, de voltak olyan megjegyzései, amiből tudtuk, hogy a felhők felett jár és éreztette: nagyon büszke ránk.

– Első olimpiájáról két bronzéremmel tért haza. Hátradőlni Csipes Ferencnél nem lehet, már megkezdték az edzéseket. Ilyen rövid idővel az olimpia után sikerült új impulzust, motivációt találni a mindennapokban?

– Sodródom az árral, mert az új célom, a Los Angeles-i olimpiai nagyon távolinak tűnik. Párizs egy pozitív sokk volt, még a hatása alatt állok, ezért nehéz a jövőbe tekinteni. Egyelőre az a feladat, hogy megtaláljam a rövid távú célokat és teljes gőzzel belevessem magam a munkába. Most még nem olyan feszített a tempó, nem a kajak tölt ki minden pillanatot, mint az olimpia előtt, amikor a nap 24 órájában teljesen arra fókuszáltam. Az életembe most beengedhetek más gondolatokat, impulzusokat is.

– Ha elszakadunk a kajaktól, a sportszázad tagja, vagyis katonasportoló. Hogyan lépett erre az útra, mi motiválta?

– Anyukám honvédelmi alkalmazott, tőle hallottam a lehetőségről, valamint azoktól az élsportolóktól, akik a sportszázad tagjai. Szeretem a kihívásokat és szeretnék ezekből még többet az életemben a kajakozáson kívül, ezen a területen pedig adottak a kihívások, olyan tapasztalatot szerezhetek, amit az élet egyéb területén nem, ezért csatlakoztam a sportszázadhoz. A napi nyolcórás alapkiképzés alkalmával meglepődve tapasztaltam, mennyire más, megterhelőbb fizikai igénybevételt jelent, pedig azt gondoltam, az edzettségem a kajak miatt elég magas szinten áll. Épp ezért számomra pozitívum megélni, hogy vannak olyan fizikai korlátok, amik kihívás elé állítanak, és másként kell őket leküzdeni.

– A honvédelem mennyire játszott szerepet a jelentkezésénél?

– Valamilyen szinten biztos bennem van, mert fontos számomra a társadalmi felelősségvállalás, az a fajta nemzeti összefogás, hogy ha segíteni kell, akkor mindenki megmozdul és együtt cselekszünk. Az árvízhelyzetnél a sportszázad is tevékenyen részt vett a védekezésben, ez volt az első olyan alkalom, amikor aktívan szerepet lehetett vállalni. Ha nem lett volna tüdőgyulladásom, ott állok a gáton a többiekkel, és segítek homokzsákot pakolni. Azt nehéz megmondani, hogy a jövőben mit jelenthet számomra ez a szolgálat. Valahol az öttusa új száma, a lovaglás helyett bekerülő akadálypálya is kötődik a katonasághoz, és ez a terület engem annyira érdekel, hogy OCR-edzőnek is tanulok, ez minden szempontból egy másfajta lehetőség az életemben.

– Esetleg bejelentkezik majd Gulyás Michelle olimpiai bajnok edzését segíteni a jövőben?

– Jó ötlet, lehet, hogy szólok neki! Komolyabbra fordítva: gyerekként eljutottam egy Spartan Race-versenyre, a kajak mellett a kedvenc sportágammá vált, szeretek akadályokon átjutni a pályán és az életemben. Az öttusa új száma, az OCR kicsit hasonló, ezért pár éve már konkrétan ilyen versenyen is indultam, országos bajnok vagyok. Annyira megfogott, hogy edzőnek tanulok, a második évemet kezdtem. Ki tudja, a következő olimpia felkészülésnél lehet hogy besegítek az öttusázóknak. n