„A túlélésünk a tét”

– A Concerto Mesteriskola keretében világhírű művészek tartanak nyilvános, ingyenes kamrazenei mesterkurzust: októberben Takács-Nagy Gábor hegedűművész-karmester és Szűcs Máté brácsaművész, a genfi zeneakadémia egykori és jelenlegi professzorai kerültek sorra, decemberben pedig Anthony Marwood hegedűművész érkezik. Miért tartja fontosnak a hazai koncertélet egyik legnevesebb zenekara, hogy teret adjon egy ilyen kezdeményezésnek?

– Hosszú évek óta hívunk világsztárokat a Concertóhoz: a közös fellépéseken túl arra kértem a művészeket, hogy itt-tartózkodásuk alatt szánjanak időt a fiatal magyar muzsikusokra, és tartsanak nekik mesterkurzust. A pályájuk elején álló művészeknek nagyon fontos, hogy minél több inspirációt kapjanak. Én olyanokat igyekszem meghívni a Concerto Budapesthez, akik a tiszta zenei lelkiséget képesek tolmácsolni, azt a művészeti örökséget hordozzák, amit Kovács Dénesnek, Végh Sándornak, Rados Ferencnek, Kurtág Györgynek köszönhetően pályám elején én is megismerhettem. Ezt a szellemiséget neves magyar művészek vitték el a nagyvilágba, és ez az örökség az európai klasszikus zenei élet nagy múltú zenei műhelyeiben otthonra talált és gyökeret eresztett. Én ezt a szemléletet szeretném hazahozni; nem véletlenül hívom meg rendszeresen Végh Sándor egykori tanítványait, mások mellett Gidon Kremer hegedűművészt és körét, hiszen ők is azt a zenei, művészi innovációt képviselik, amiben én is hiszek.

– November 10-én kerül sor a Magyar Kincsek Ünnepe című rendezvényükre, amely kifejezetten a magyar zenei kincseket állítja fókuszba. Ez is misszió, akárcsak Végh Sándor szellemi örökségének ápolása?

– A Magyar Kincsek sorozatot évekkel ezelőtt indítottuk el a Pesti Vigadóban, kevésbé ismert magyar kortárs és klasszikus művekkel a középpontban. A Magyar Kincsek Ünnepe pedig a nemzeti zene napja a Zeneakadémián. Idén hallhatjuk Dubrovay László 2. Hegedűversenyét Baráti Kristóffal, és ősbemutatóját tartjuk III. Magyar rapszódiájának, amelyben két emblematikus magyar hangszer, a tárogató és a cimbalom kap főszerepet. Lukács Miklós, a Cimbiózis Trió és a Ligeti Ensemble Ligeti György előtt tiszteleg, felcsendül Bogányi Gergely Concerto Intenso című fagottversenye, Liszt Haláltánca, Kodály Felszállott a Páva variációi, és Balázs Jánossal előadjuk Eötvös Péter Cziffra György születésének centenáriumára készült Cziffra Psodiáját, valamint Liszt Magyar Fantáziáját. Valóban misszió ez: kulcsfontosságúnak tartom, hogy jelentős új művek régi remekművekkel találkozva kerüljenek a magyar kulturális élet véráramába.

– Érez némi aránytalanságot a hazai koncertéletben?

– A támogatások elosztásában a kimagasló művészi teljesítményeknek nagyobb szerepe kellene hogy legyen. Ebben érdemes volna olyanok véleményét is figyelembe venni, akik mögött jelentős művészi életpálya áll. A társadalomban a klasszikus zene és a szórakoztatóipar arányai az elmúlt évtizedek során eltorzultak. Babits Mihály mondta, nem azt kell adni a népnek, amit kér, hanem amit kérnie kellene. Ez a gondolat érvényes ma is.

– Mi a helyzet a Concertóval?

– Sajnos a Concerto jelenlegi finanszírozása nem arányos a zenekar nívójával, nemzetközi sikereivel, társadalmi szerepével, kulturális innovációival. Az elmúlt két évben kétszer is jelentős támogatást vontak el, 2023-ban többévi előkészület után egy nagy egyesült államokbeli turnét kellett lemondanunk, és idén nem tarthattuk meg nagy ázsiai turnénkat, olyan visszahívásoknak nem tehettünk eleget, mint a Bangkoki vagy a Sanghaji Fesztivál. Egyik legfontosabb saját fesztiválunk, a Hallgatás Napja kortárs zenei fesztivál is elmarad idén, és több nemzetközi lemezfelvételünk is áldozatul esett. A Magyar Kincsek Ünnepéről azonban nem vagyok hajlandó lemondani, hiszem, hogy koncerteken elhangzó művekre égető szüksége van a magyar kultúrának: e kincseket újra és újra elő kell venni, újra kell értelmezni, foglalkozni kell velük.

– Mit ért újraértelmezés alatt?

– Semmiképpen sem a modernizálást. Ma szinte trenddé vált, hogy a nagy zeneműveket átültetik a fiatalok számára érthetőbb zenei nyelvre, azt remélve, megszeretik majd a klasszikus zenét. Nem Bartók örökségét kell átírni, hanem a fiatalokat felemelni Bartók műveihez. Klasszikus remekműveket nem szabad szórakoztatóipari árucikké silányítani, miközben igenis lehet nagyszerű, minőségi crossovert létrehozni. Azt nem tudom elfogadni, hogy a klasszikus zeneművészet alkotásait a könnyebb befogadhatóság érdekében primitivizálják.

– Igen ám, de mi kellene ahhoz, hogy a mai átlagos, komolyzenét nem tanuló, nem hallgató tizen- és huszonévesek élvezettel üljenek be egy komolyzenei koncertre? Mi lehet erre a hosszú vagy éppen a rövid távú megoldás?

– Tény, hogy a kultúra erodálódik. Lelketlen és személytelen lett a világ, a celebek korát éljük, ma bárki lehet teljesítmény nélkül híres és gazdag, és ez veszélyes mintát állít a társadalom elé. E jelenség ellen a klasszikus művészettel lehet védekezni, amely képes felemelni a társadalmat. Kodály Zoltán azt mondta: „Olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenség luxusát.” Nem az a probléma, ha valaki nem érti a magaskultúrát, hanem az, ha ezzel el van intézve a dolog. Generációk nőttek fel egyre nagyobb kulturális igénytelenségben. Az érzelmi intelligencia hiányát nap mint nap megtapasztalhatjuk a silány társadalmi közbeszédben. A koncentráció, beleérző képesség, egymásra figyelés, kreativitás, közösségi érzés, fantázia, motorikus képességek, kommunikációs készség csak néhány tulajdonság, amit a magas fokú érzelmi intelligencia kifejlődése mellett a művészeti neveléssel megszerezhetnek a felnövekvő generációk. Ebben a zenének kulcsfontosságú szerep juthat. Mindannyian látjuk, milyen változások felé halad a világ, a veszélyesnek ígérkező évtizedeket pedig lelki emelkedettség nélkül nehéz lesz átvészelni. Ha valóban fontos nemzeti önazonosságunk, keresztény kultúránk védelme, akkor Lélek-Erőnk – így, nagybetűvel és kötőjellel – megerősítéséhez a klasszikus művészet a legjobb lehetőség. A túlélésünk a tét.

– Min kellene érdemben változtatni?

– Elsőként az oktatás terén lenne szükség paradigmaváltásra. Térjünk vissza Kodályhoz, az ő nemzetnevelési módszereivel lehetne változtatni az ország jövőjén. A legfogékonyabb életkorban, az óvodától az általános iskola alsó tagozatáig mindennapossá kellene tenni a zene és a tánc oktatását. A mindennapos testnevelés is akkor érhetné el a célját, ha lelki nevelés tudna hozzá társulni. Ehhez egy új pedagógusgeneráció kinevelése szükséges, emellett szemléletváltás is kell, amely ösztönzi rá a magántőkét, hogy a kultúrába invesztáljon. A magyar állam jelentős forrásokat biztosít a kultúrára, a források elosztásánál a legnagyobb nemzeti kulturális érték kinyerése lehetne a vezérelv. A kodályi nemzetnevelő építkezés közös nevezőnkké válhatna. A klasszikus zene területén több ezer ember dolgozik Magyarországon; ha mindenki vállalna pluszfeladatot a maga területén a közoktatás támogatására, már rövid távon is eredményeket lehetne elérni.

– De hogyan?

– Példa lehet a híres venezuelai zenei program, az El Sistema, ami sok egyéb mellett a zene különleges hatását is kiválóan mutatja. Hátrányos helyzetű gyerekek napi szinten vettek részt csoportos hangszeres foglalkozásokon, zenéltek együtt, közösségre leltek, reményt és sikerélményeket kaptak, megváltozott családjuk élete, a programban részt vevő városrészekben a fiatalkorú bűnözés is számottevően csökkent. Mi Venezuelánál sokkal jobb helyzetben vagyunk, ám nálunk is akadnak elmaradottabb települések. Sokat tehetnénk az El Sistema magyar változatával a hátrányos helyzetű gyerekek felkarolásáért.

– A zene tehát a kulcs a következő generáció nevelésében?

– Mindenképpen. Művészet, tudomány és sport: ez a hármasság vihet előre egy társadalmat, jelenleg úgy érzem, e triumvirátusban a zene van a legalacsonyabb polcon. Igaz, hogy a művészetből direkt profit nem várható, ám társadalmi oldalról hosszú távon megtérülő haszna lehet, nemzetstratégiai célokat szolgálhat. Hozzátenném, hogy Magyarország egyértelműen a világ tíz legzeneibb nemzete között lehet stabilan, nominálisan a legkevesebb ráfordítással. Kár lenne ezt nem kihasználni!

– Nem túlzottan idealista?

– Én ezért lettem művész, így gondolkodom. Ezt képviselem karmesterként és a zenekar vezetőjeként is. Ha a realitásokból indultam volna ki, a Concerto Budapest tizenöt évvel ezelőtt lehúzhatta volna a rolót, én azonban hittem abban, hogy ha igényes vagyok, művészi perspektívát tudok adni, meg tud változni a morál, szenvedélyes hittel fognak zenélni, közösség és olyan zenekar fog épülni itt, ami mindenre képes. Egy nagyzenekarban különböző világlátású emberek játszanak együtt, és mindenben támogatják, sőt szolgálják egymást a közös célért, állandóan változó hierarchiák mellett. Egyik pillanatban az oboaszóló játssza a legfontosabb dallamot, a többiek érzékenyen kísérik. A következő pillanatban az oboa már csak egy hang egy akkord közepén. Ez gyönyörű példája a demokráciának. Mindenki előtt világos, hogy csak teljes, odaadó együttműködéssel lehet sikeres a játék. Ha mindezt szívvel-lélekkel csinálják a közösségért, elnyerhetik a szívét. Az ilyen kis közösségekben épülhetnek nagy dolgok.

– Hogy látja, milyen manapság a klasszikus zene társadalmi elfogadottsága akár itthon, akár a nagyvilágban?

– Elmondok egy történetet. A Keller Quartettel az 1990-es évektől a világ legkülönbözőbb pontjaira vittük el a magyar kultúrát, felléptünk a legnevesebb koncerttermekben, a magyar zeneművészet tolmácsolójaként nemzetközi díjak sorával ismerték el a munkánkat, a Bartók-vonósnégyes-összkiadásunk a kritikusok szavazatai alapján a XX. század ötven legjobb kamarazenei felvétele közé került. A 2000-es évek elején felkérték a Keller Quartetet, hogy tartson egész estés koncertet Németországban a Thyssen-kastélyban, ahol az akkori német gazdasági elitnek zajlott a zárt körű hétvégi tanácskozása. Elfogadtuk a meghívást, és záró programként a szombat esti koncerten játszottunk Haydnt, Beethovent és Schubertet. A koncert után a konferencia résztvevőivel hosszan elbeszélgettünk a zeneművekről, akik érezhetően ismerték és értették a darabokat. Aztán eltelt néhány év, és 2007-ben a Matáv Szimfonikus Zenekar vezetését elvállalva visszatértem Budapestre – a zenekar ezt követően vette fel a Concerto Budapest nevet –, ám az addigi finanszírozó közölte, befejezi a támogatást, mert a fiatalok felé nyitva inkább a könnyűzenei szegmenst szeretné szponzorálni. Ez önmagában nem baj, de annak a mára kiteljesedő trendnek jelezte a kezdetét, hogy a kiemelkedő profitot nem termelő művészeti ágak támogatása ejthető. Ezt a trendet kéne megfordítani: Magyarország a szellemi javaival tud versenyképes lenni a világban, fontos lenne, hogy e kincsekre igenis támaszkodjunk.