Európa Jeruzsáleme – helyszíni riport
Vannak városok, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva képesek úgy megragadni az ember szívét, mint egy valóságos szerelem. Számomra az egyik ilyen város Szarajevó. A jóra fogékony embert megbabonázza az a kulturális gazdagság, ami a kis balkáni ország fővárosát és általában Boszniát jellemzi. Néhány napja egy helyi barátommal körbe jártuk Szarajevó utcáit és annak közéleti valóságát.
Kerim barátommal Pekingben ismerkedtem meg, az első néhány udvarias mondatváltás után elárulta, hogy édesanyja lánykori neve Žiga, ami a családi legendárium szerint magyar eredetű. Ez persze csak feltételezés, azonban jó okunk van reménykedni a rokonságban, ugyanis a fiatalember dédnagyapja, Mahmut Žiga a bosnyák versenykerékpározás úttörője és kiválósága volt a maga idejében. A magyar szál Szarajevó vonatkozásában pedig egyáltalán nem meglepő. A középkorban Bosznia-Hercegovina nagyobb része a magyar király hűbérbirtoka volt, amit az oszmán birodalom szakított el a magyaroktól. A törökök hanyatlása után az 1878-as berlini kongresszus végül az Osztrák–Magyar Monarchia igazgatása alá helyezte a területet. Feljegyzések szerint ebben az időszakában 62 ezer magyar állampolgár élt Boszniában, akiknek fele lehetett ténylegesen magyar etnikumú. Ma nagyjából 80 magyar él a több mint 300 ezres Szarajevóban, akik jellemzően a jugoszláv időszak alatt költöztek ide a Vajdaságból. A magyarok kis közösségként is képesek láthatóvá válni az etnikai és vallási kavalkádban. Pedig a kultúrák közötti verseny kifejezetten kiélezett az országban. Ma már jószerint a szó békés, mintsem erőszakos értelmében. A szerb, a horvát kisebbség és a bosnyák többség egyaránt ara törekszik, hogy biztosítsa elsőségét saját területein.
Az együttélés jobbik része olyan különleges élményekben mutatkozik meg, mint amikor a karácsonyi éjféli mise után szarajevói bazilika előtt a muzulmán és a katolikus hívek összegyűlnek köszönteni egymást, az eseményen pedig a helyi muzulmán vallási elöljáró is részt vesz. Krisztus születésének az ünnepe még odébb van, azonba Kerim invitálására a felekezetközi béke jegyében a pénteki ima, azaz a jumma alatt mi is csatlakoztunk az egyik főtéri mecset udvarán gyülekező közösséghez. Kerim csak arra kért, hogy csináljam mindig azt, amit ő, miközben a kellemes őszi napsütésben Mekka felé leborulva elmondhatom saját (keresztény) imáimat is. Miközben a cipőnket húztuk vissza a lábunkra, Kerim halkan megjegyezte, hogy ezek a kis imádkozó közösségek Bosznia igazi támaszai. Nem mondom, hogy nem tudtam azonnal, hogy mire céloz, azonban szavai igazi értelmét csak hosszú séták alatti beszélgetések közben értettem meg. Az első, amit megtanultam, hogy a közös ima teljesen önazonos a város kultúrájával. Szarajevó éppen ezzel érdemelte ki az „Európa Jeruzsáleme” címet a világtól. A két város közötti legjelentősebb különbség legfeljebb az, hogy a balkáni fővárosban a katolikus, ortodox, muzulmán és zsidó vallás képviselői és intézményei nem csak jelen vannak, hanem a nézetkülönbségek ellenére mára képesek is békében élni egymás mellett. Pedig a békétlenségre bőven lenne oka minden felekezdetnek és nemzetiségi csoportnak.
Elég, ha arra gondolunk, hogy a boszniai háború mindössze 28 éve ért véget, az országot pedig az USA által kierőszakolt béke hozta létre, amelyben a szerbek, a horvátok és a bosnyákok jobb ötlet híján együttélésre lettek ítélve. Természetesen a horvát többségű területek lakói szívük szerint Horvátországhoz, a szerb területek Szerbiához csatlakoznának. Az ország jelenleg is egy bosnyák-horvát és egy szerb entitásra oszlik, amelyeknek külön parlamentje van, illetve van egy közös is, amely a teljes országot igazgatja. A szerbek különösen elszeparálják magukat a bosnyákoktól, nem csak a saját autonóm entitásukban, hanem még Szarajevó szerb többségű kerületében is, ahol még a bosnyák taxitársaságok sem dolgozhatnak, illetve mindenütt szerb zászló van kihelyezve, a boltok polcain is szerb termékek vannak, a kiírások is főként cirill betűvel íródtak. Összetűzések azonban nincsenek, az elszigetelődés minimalizálja a súrlódásokat. A turisták számára azonban a szembenállás egyetlen morzsája sem érzékelhető. Az ország pedig egyben marad, mivel ehhez a nemzetközi közösség éppúgy ragaszkodik, mint a bosnyákok, akik vérrel fizettek az országukért. Ártatlan civilek ezreit gyilkolták le a szerbek közülük annak érdekében, hogy ne legyen többé bosnyák kérdés. Ma is sok tömbház homlokzatán láthatóak a golyónyomok, helyenként pedig a háború bosnyák áldozataira, különösen a srebrenicai-mészárlásra emlékeztető kiírások és falfestmények díszítik a köztereket.
Boszniában ma is sokan visszasírják a jugoszláv időszakot. Ez az érzelmi viszonyulás azonban semmilyen tekintetben nem hasonlítható a hazai Kádár-nosztalgiához. A Tito-érában ugyanis tényleg jól éltek az emberek, nem mellékesen pedig békében. Az emberek nyugatra járhattak, illetve a nyugat is megérkezett Jugoszláviába cégein és termékein keresztül. Sokak szerint, ha Jugoszlávia még néhány évtizedet, esetleg egy évszázadot kibír, a három nemzet gond nélkül összeolvadt volna. A politikailag korrekt beszédmodorhoz kevéssé ragaszkodók szerint pedig valójában a szerb, a horvát és a bosnyák lényegében egy nemzet, amit az is bizonyít, hogy a három nyelv közötti különbség jóval kisebb, mint egy-egy német dialektus között. A szembenállás tehát egyáltalán nem magától értetődő. Valami valahol félresiklott, miközben mindenki érzi, hogy egy kevés jóakarattal a terület újra Kánaánná lehetne.
Az együttműködésből eredő sikerre kiváló példa az egész Balkán behálózó drogpiac tündöklése. Ebben a tekintetben a három nemzet alvilága úgy dolgozik össze, mint az édes testvérek. A legnagyobb szeletet a tortából a szerbek tudhatják a magukénak, a szálak pedig Belgrádban futnak össze. Ez azonban senkit nem zavar, különösen, hogy a bosnyák milliárdosok egy része is a drogbizniszben alapozta meg hatalmas vagyonát. Gazdag emberből pedig Szarajevóban is van bőven. A bevezetőben szereplő háborús emlékezés pedig történeti kitekintő, napjainkra vonatkoztatva nem írja le Szarajevó valóságát, amely kifejezetten egy emelkedőben levő város képét mutatja. A helyi vagyonos réteg mellett pedig egyre több a Közel-Keletről, Törökországból és Egyiptomból érkező befektető telepszik meg a városban. Ez a nyüzsgés a város látképére is pozitív hatással van. Meg kell jegyezni azonban, hogy Bosznia esetében sem az illegális migráció teremt lehetőségeket és jólétet, hanem a törvényes keretek között lezajló kulturális csere. Az irányt jól mutatja, hogy rengeteg nagy értékű luxusautó közlekedik az utakon, volt szerencsénk olyan Lamborgini-be is belebotlani, amilyenhez fogható Nyugat-Európában sem túl sok fut az utakon. Hatalmas plázák, modern hotelek, toronyházak nőttek ki a földből az utóbbi években. Az egyik ilyen építmény tetejében kellemes hangulatú kávézó működik, ahonnan belátni az egész várost. A befektetők mellett rengeteg turistával lehet találkozni, keleti és nyugati országokból érkezőkkel egyaránt. A németek és az osztrákok különösen szeretik Boszniát. Ennek megfelelően a város nyugati felében a monarchiát idéző polgári épületek között a nyugati típusú kávékultúra dívik, a keleti felében az ottomán birodalom épített hagyatékát csodálhatjuk a török módon főtt kávé lefetyelése közben. A Nemzeti Színház és a városháza környékén egyszerre érezhetjük magunkat Bécs, Budapest vagy Berlin valamelyik felkapott sétálóutcáján, majd fél órányi séta után az isztambuli bazárban.
A kettős kultúra mindenütt visszaköszön, még a bosnyák családokon belül is. Kiváló példa erre Andrej, Kerim jóbarátja, aki katolikus és muszlim családból származik, identitása pedig teljesen bosnyák és európai. A kettősség profán megnyilvánulása pedig ott érhető tetten, hogy a muzulmán vallás ugyan tiltja az alkoholfogyasztást, Boszniában azonban a Korán és a finom szeszek egyaránt nagy becsben vannak tartva. Aki tehát turistaként érkezik a városba, nem kell szemérmeskednie, ha sörözni vagy éppen pálinkázni szeretne. A gasztronómia tekintetében pedig Bosznia éppen olyan, mint a Balkán legtöbb állama: csodás. Ajvár, cevapi, burek a hívószavak. A bosnyák konyha azonban ennél jóval gazdagabb, amit most meg sem kísérlünk részletezni, ugyanis egy külön cikket érdemelne. Kedvcsinálónak elég legyen annyi, hogy egy helyi „lacikonyhán”, azaz cevabdzinicában néhány szál cevapit és csirkemellet 2 ezer forint körüli összegért lehet kapni. Ezt pedig nem hasábburgonyával szolgálják fel, mint a barbárok, hanem olajos lepénnyel, enyhén párolt káposzta ágyon nyugtatva. A zsíros falatokat pedig leginkább egy üveg finom Coctával érdemes kísérni. Az egykori Jugoszlávia kólája ugyanis ma is ugyan olyan népszerű és finom, mintha még Tito marsall lenne az állam első embere.
A városban meglepően olcsón dolgoznak a taxik, azonban gyalog is könnyen el lehet jutni bárhova. A séta pedig annál is inkább ajánlott, mivel sokkal jobban szemügyre vehetőek az apró részletek, mint autóban ülve. Épületek, homlokzatok, szobrok, parkok, ezernyi mozaikdarab, amelyek mind hozzátartoznak a varázslathoz. Magyarként a városi sétánk közben el kell mennünk a Latin-hídhoz is, ahol Gavrilo Princip nem csak Ferenc Ferdinándot és állapotos feleségét gyilkolta meg, hanem az ezeréves magyar királyságot is jégre tette egy időre. A mértéktelen lófrálásnak csak a domborzat jelent akadályt, ugyanis Szarajevót hatalmas hegyek veszik körül. Azonban libegővel könnyen feljuthatunk a magaslatokra is, ahonnan elképesztő látvány tárul az ember szeme elé. A kulturális és lelki élményeket nem szeretném forintosítani, azonban a biztatás kedvéért el kell mondani, hogy egy csodáslatos szarajevói utazás maximálisan a magyar pénztárcákhoz van igazítva. Semmi nincs túlárazva, miközben minőség, ízek, színek tekintetében egyetlen nyugati nagyváros sem tud többet, mint Szarajevó.
