Kistokajból lett Versailles Maximusa – Interjú Guzi Blankával

– Az olimpián mennyire követte a kézilabda-eseményeket?

– Igyekeztem, és reménykedtem, hogy találkozom a lányokkal is, de ez elmaradt, viszont a helyükre költöztünk be az olimpiai faluba, amikor elutaztak Lille-be a középdöntőre. Az elején, a csoportkör alatt még követtem a mérkőzéseiket, utána már nem. Persze, szurkoltam a magyaroknak, de próbáltam szűrni az információkat, mert eleve azt éreztem, még úgy is túl sok inger ér, hogy felfüggesztettem a közösségimédia-profiljaimat.

– Nem véletlenül kérdeztem a kézilabdát, hiszen kilenc évvel ezelőttig űzte a sportágat. Párizsban belegondolt, hogy esetleg eljuthatott volna az olimpiára a csapattal is?

– Fűztem is az edzőmet egy fogadásra, ha Párizsba dobogóra állok, akkor felhagyok az öttusával, visszamegyek kézilabdázni és megcélzom a következő olimpiát. Tudom, meredeken hangzik, jót nevettünk rajta, de azért eljátszottam a gondolattal – mondjuk negyedik lettem, tehát amúgy sem léphettem volna meg. Néha elképzelem, milyen lenne, ha maradok abban a sportágban.

– Még csak nem is hasonló sportágra váltott, a kézilabda és az öttusa között túl sok hasonlóságot nem vélek felfedezni. Mi késztette arra, hogy megtegye ezt a nagy lépést?

– A kézilabda közegébe belecsöppentem azáltal, hogy a nővéreim ezt a sportágat űzték, ebben nőttem fel. Megtetszett, megszerettem. Azért váltottam, mert 2015-ben szétszéledt a csapat, valaki egyetemre ment, más dolgozott a sport mellett, voltak, akik hobbinak tekintették. Én azt éreztem, nem azért járok edzésre, hogy hobbikézilabdázó legyek, hanem megvolt bennem a belső indíttatás, hogy eljussak komolyabb szintekre. Néha egyedül vagy csak páran voltunk edzésen, megviselt, hogy mindent beleteszek, amit szükségesnek gondolok az eredményhez, de ez függ mások teljesítményétől is. Azért gondolkodtam egyéni sportágban, mert egyértelműen magamtól „függök”. Anyukám bedobta a kosárlabdát, mert Miskolcon eredményesnek számított, és tény, hogy logikusabb váltás lett volna, mint a szűkített lista: a gerelyhajítás, gátfutás és az öttusa.

– Véletlenül sem egyszerű sportágakban gondolkodott.

– És a triatlont még bele sem tettem! Az öttusa felé egy nyári élmény hajtott, édesanyám, aki testnevelő tanár, még 2011-ben elvitt a Balaton mellé egy Erzsébet-táborba, ahol több sportággal találkoztunk, megfogott az öttusa sokszínűsége. Sok mindent kipróbáltam korábban, legyen az néptánc, furulya, gitár és az iskolában űzhető összes sport. Azt éreztem, szinte mindenben egy picit átlag felett vagyok, de egyikben sem kiemelkedő, ezért vonzódtam az öttusához, mert nem az lehet eredményes, aki az egyikben kimagasló, hanem mindegyikben kell hozni egy jó szintet. Miskolcon találtunk egy egyesületet, felmérték, mit tudok – vagy inkább mit nem –; megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit láttak bennem, de úgy gondolták, hiába vagyok már 16 éves, kellő elszántsággal eredményes lehetek, ha komolyan gondolom.

– Az öttusa egyik „szűk keresztmetszete” a vívás, mekkora hátrányt jelent, hogy későn került be az életébe?

– Mai napig cipelem ezt a keresztemet! Érdekes, mert az úszás is nehezen indult, de folyamatosan ébren tartotta a motivációmat, hogy versenyről versenyre látványosan javultam, és kézzelfoghatóvá vált, hogy a befektetett munka megtérül. A vívásban viszont nem egyenesen arányos az eredmény a munkával, és ezt még mindig nehezen kezelem. Az olimpia óta is sokszor megkapom, hogy már „csak” vívni kell megtanulnom. Régebben rosszulesett, most már nem, mert aki ismeri a kilencéves történetemet az öttusában, láthatja, mekkora utat jártam be a vívásban. Ha az idei évem átlagát nézem, elmondható, hogy a párizsi olimpián átlag felett teljesítettem. Tisztában vagyok azzal, hogy a mezőnyhöz képest nem könyvelhető el jó eredményként, de saját magamhoz képest nem volt rossz.

– Mindössze kilenc éve mondhatjuk öttusázónak, a saját maga szemében mikortól számított esélyesnek az olimpiai kvótaharcban?

– Az előző évben bombaformában voltam, világcsúcsot is futottam a kombinált számban, Gulyás Michelle-hez hasonlóan a tavalyi Európa-játékokon akartam megszerezni a kvótát, de a vívásom annyira rosszul sikerült, hogy a döntős szereplés is csodaszámba ment. Tavaly egyik fontos verseny – Európa-bajnokság, világbajnokság, világkupadöntő – sem alakult jól, ami nagyon megviselt. A legrosszabb pillanatokban is hittem magamban, pedig hatalmas kérdőjelek voltak bennem. Mit csinálok ennyire rosszul? Idén az első két világkupán döntőbe sem jutottam, tehát még távolabb kerültem Párizstól. A budapesti világkupát nevezném fordulópontnak annak ellenére, hogy címvédőként lemaradtam a döntőről. A lelátón folytak a könnyeim a napszemüveg alatt, miközben a másik két magyar lány versenyzett. Másnap a szövetségi kapitánytól, Martinek Jánostól megkaptam a lehetőséget a vegyesváltó-indulásra, Regős Gergellyel bronzérmesek lettünk. Ott megmutattam saját magamnak, hogy képes vagyok felszabadultan, eredményesen versenyezni, és a vívásom is jól ment. Akkor hittem el, hogy sikerülhet, sínen vagyok és nincs aki letolhat róla. Iszonyatos mélységből jöttem vissza, és biztos voltam benne, hogy nem lehet megállítani. Amikor nőtt a tét meg a teher, akkor találtam megnyugvást és engedtem el minden görcsösségemet.

– Két hónappal az olimpia előtt a sorsdöntő kvalifikációs világbajnokságon szárnyalt, ezüstérmes lett és eldőlt, indulhat Párizsban.

– Úgy vágtam neki a vb-nek, hogy a ranglista alapján remélhetőleg bekerülök az olimpiai keretbe, halál lazán mentem ki, jó formában voltam. Egy új helyzettel találkoztam, mert annyira jól ment az első három szám, hogy a laser runt a negyedik helyről várhattam, korábban mindig hátulról kellett előreküzdenem magam. Adott volt a lehetőség, hogy teszteljem magam: elbírom a terhet vagy sem? Nagyon sok munkám van abban, hogy kezeljem a tétet, akkor is, ha hátulról kell előrejönnöm és azt is, ha jó pozícióban vagyok.

– A másik kulcsfontosságú szám a lovaglás, amin szintén elmehet egy verseny. Annak ellenére, hogy későn kezdte, a világbajnokságon és az olimpián is hibátlanul hozta a pályákat.

– Hatalmas elégtétel, hogy sikerült! Pályafutásom elején a ló hátán még igencsak sápadt arcot hoztam, a végére teljesen átalakult bennem. Nem elsápadva, gyomorgörccsel mentem be a pályára azzal a tudattal, hogy az egész versenyt bukhatom, hanem mosolyogtam és a „csináljuk meg” érzés volt bennem. Életem legnagyobb élménye marad a csodálatos versailles-i kastélyparkban lovagolni 15 ezer ember előtt. Az egyik fénypontja volt az olimpiának a két lovaspálya, amit mentem.

– Mikor tudatosult önben, hogy az utolsó lovaspályát tette meg az öttusában?

– Az évben minden versenyemen úgy indultam, hogy talán az utolsó lovaspályám lesz, majd azzal nyugtattam magam: ne aggódj, ez még nem az utolsó! Amikor a világbajnokságon kiderült, hogy kijutottam az olimpiára, akkor tudatosult bennem, hogy Versailles-ben véget ér a lovas öttusa. Arra törekedtem, hogy kétszer lovagolhassak. Az elődöntő után mondtam is magamnak: még ez sem az utolsó. A döntő után már nem mondhattam… Egy kis érzelmet akkor engedtem meg magamnak, amikor leszálltam a lóról, megsimogattam és odasúgtam neki: te voltál az utolsó. Brutális érzés volt belegondolni, hogy vége, de muszáj volt fegyelmeznem magam, mert az érzelem elviszi a versenyt. Úgy könnyítek a saját búcsúmon, hogy hobbiszinten megtartom a lovaglást, így szerves része marad az életemnek, sőt saját lovam is lett, ezért érdekes módon többet foglalkozom a lovakkal, mint korábban.

– Azért elég jelképes, hogy ahol megpecsételődött hazánk sorsa, ott ért véget az öttusa története a lovaglással. Ráadásul 15 ezer francia előtt két magyar lány nagy sikert aratott a versailles-i kastély parkjában. Hogyan hatott mindez versenyzőként?

– Azt tudni kell rólam, hogy nagyon érzelmes vagyok, mindenen meg tudok hatódni, de az olimpián kikapcsoltam, különben elmegy a fókusz. Azt vettem észre, keményebb vagyok a szokásosnál, ezért sem sírtam el magam a helyszínen. Szeretek a múlton elmerengeni, a történelmi helyszíneken, ahogy a diósgyőri várnál Miskolcon, úgy a versailles-i, festőien gyönyörű parkban is. Azt mondhatom, nagyon szép befejezést jelent, hogy hibátlanul lovagoltunk.

– Negyedik helyezése után úgy fogalmazott: úgy éreztem magam, mint a Gladiátorban Maximus. Többféle jelentéssel bírhat a kijelentése, kiszólás a történelmi helyszínnek, esetleg gladiátorharcnak tekintette az olimpiát, vagy a 15 ezres francia szurkolása miatt kellett megküzdeni az „elnyomással”? Guzi Blanka miként vált Maximussá?

– Nem gondoltam bele ennyi mindent, de érdekes, mennyi jelentése lehet. A Gladiátor az egyik kedvencem, Hans Zimmer-rajongó vagyok, aki a film zenéjét szerezte. Az Oscar-díjas zeneszerző budapesti koncertjein kivétel nélkül ott voltam. Amikor megszólal a Gladiátor betétdala, a Now We Are Free, nem tudom könnyek nélkül végighallgatni, számomra annyira megható. Sokszor segített, ha fontosabb mérföldkőhöz értem az életemben vagy nehéz napom volt, mindig azt éreztem, erőt tud adni. Az olimpiai döntő előtt is ez volt az utolsó, amit hallgattam. Van egy rész a filmben, amikor az arénában a tömeg Maximus nevét skandálja, ott a versailles-i kastélyparkban bekapcsolt a filmjelenet, és a közönség harsogása közben úgy éreztem magam, mint Maximus. Egyébként nézhetjük onnan is, mint egy gladiátorütközetet, hiszen közönség előtt küzdünk, harcolunk egymással, csak nem vérre, hanem éremért megy a harc, és ha nem is az életünkért küzdünk, de nagyban befolyásolja az életünket az eredmény. Rangját tekintve is a legnagyobb sportviadal. Nekem is gyerekkorom óta ez volt az álmom, kijutni az olimpiára, de azóta sok minden átértékelődött bennem. Valójában most nyert értelmet az a tanítás, amit a szüleimtől hallgattam gyerekkoromtól kezdve: mindig a célunkig vezető út a legszebb, azt kell élvezni. Most értékelem igazán azt, milyen személyiségfejlődésen mentem keresztül, kikkel találkoztam az utam alatt és mennyivel fontosabb volt maga az út, mint elérni a célt.

– Az is mondta, Versailles-ben átélte, milyen lehet labdarúgónak lenni, mert arra vágyott, hogy nagy közönség előtt versenyezhessen.

– Idén tavasszal jutottam el először focimeccsre a Puskás Arénába, hihetetlen, milyen ereje van, ha ennyi ember énekel, skandálja a neved, biztatja a csapatot. Akkor fogalmazódott meg bennem, de lennék focista, hogy ezt egyszer átéljem az élményt. Az olimpián pedig valóra vált.

– A diósgyőri kemény magtól azt is megkapta, hogy skandálják a nevét.

– Fantasztikus érzés volt! Az olimpia előtt is üzentek a lelátóról, hogy velem vannak, szurkolnak nekem. Az olimpia után kimentem az egyik meccsre, készültek molinóval, körbejártam a pályán és nekem tapsoltak. Szerintem egyedülálló az öttusasportágban, hogy a klubszurkolók ennyire a versenyző mellett álljanak, a diósgyőriek ezt a saját sikerüknek is élték meg, és én egy vagyok közülük.

– Gyerekként kíváncsi volt arra, hogy juthat el valaki Kistokajból az ötkarikás játékokra. A község első olimpikonjaként megmutatta az utat, de az eredményen túl a története talán arra is rávilágít, mindegy, hova született az ember, a célját, legyen bármily nagy, elérheti.

– Számomra megfoghatatlan volt az, hogyan kerülhet valaki olimpia közelébe, mit kell tenni érte, hiszen senki nem volt a községünkben, akinek sikerült volna. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: nekem miért ne sikerülne? Most magamnak is választ adtam, mi kell ahhoz, hogy elérjem a célomat, remélem, sok gyereknek példát mutathatok azzal, hogy az álmainkat bárhonnan megvalósíthatjuk.