Magányra ítélve
Baj van a gyerekekkel – panaszkodnak az óvónők, tanítók és tanárok, siránkoznak a szülők. Előbbiek a túlmozgásos, figyelemhiányos, kommunikációs zavarral küzdők nevelésére igyekeznek új és még újabb módszereket találni. Utóbbiak nem értik, miért kap hisztériás rohamot csemetéjük, amikor megfosztják a szőranya funkcióját betöltő mobiltelefonjuktól vagy laptopjuktól. A pszichológusok is lázasan keresik az okát, miért van annyi viselkedési zavarral, dislexiával vagy discalculiával küzdő kisiskolás, miért emelkedett meg drámaian az autisták száma.
A bajok gyökerét azonban egy középkorú fejlesztőpedagógus ragadta meg, aki sérült és autista gyerekekkel foglalkozik évtizedek óta.
Mint mondja, munkája során ráébredt, hogy először nem a kicsikkel, hanem az anyákkal kell foglalkoznia, akik képtelen rá, hogy felvegyék gyermekükkel a szemkontaktust. Vagyis nem néznek kisfiuk, kislányuk szemébe, soha nem is tették, már a szoptatást is unták, és a babák táplálása idején valamelyik közösségi oldal „híreit” pörgették a mobiljukon vagy a feltámasztott laptopon. Online-függőségük drámai következményekkel járt. Fogalmuk sincs gyermekük rezdüléseiről, igényeiről, mohó szeretetéhségéről, mint ahogyan így a kisded sem ismerheti meg az édesanyját, magára marad, mielőtt átélhette volna a feltétlen szeretet és elfogadás élményét, mielőtt biztost támaszt kapott volna ahhoz, hogy megküzdjön a világból rázúduló információkkal.
Nem marad számára más, mint az infernális magány, amely nemcsak a világ megismerését, önmaga felismerését gátolja. A modern gyermekszobák érzelmi, szellemi sivárságát tömören foglalja össze a pedagógus.
A szem valóban a lélek tükre – mondja – és hogyan ismerhetne magára a lélek, ha nincs, ami visszatükrözze őt?
