Történelmi mélyponton a Kispest-Honvéd – Ki mossa le a gyalázatot?
A Kispest az NB2 utolsó helyére zuhanva jelen pillanatban kiesésre áll. Ilyen szégyenletes szereplésre még soha nem volt példa az idén 115 éves klub történetében. Pedig nem is olyan régen, 2017-ben Puskás Ferenc egyetlen hazai klubja még története 14. bajnoki címét ünnepelhette a magyar válogatott mai szövetségi kapitánya, Marco Rossi vezényletével. Most viszont a harmadosztályba süllyedés fenyegeti a magyar és az egyetemes futballnak egykor világsztárokat adó klubot. Ez persze a Kispest-szurkolókon kívül aligha érdekel mást, az arcpirító szégyen okai ugyanakkor számot tarthatnak némi közérdeklődésre, mert megvilágítják a magyar klubfutball rendszerhibáit.
A helyzet megértéséhez vissza kell ugrani gondolatban a rendszerváltozás időszakához. Mint szinte mindenben, a sportban is a lehetőségek eltékozlásának, az értékek elherdálásának kora volt ez. A kommunizmus összeomlásával megszűntek a szocialista nagyvállalatok, amelyek számos sportágban, így a futballban is főszponzorként működtek. Az egyesületek, köztük nagy nevű, patinás klubok is, egyik napról a másikra bizonytalanságban találták magukat, megesett, hogy NB1-es csapatoknál nem volt meleg víz az öltözőben, sem hajszárító. A rezsit és a játékosok, edzők, egyéb stábtagok fizetését kínkeservesen kellett összekaparni, néha nem is sikerült, és hónapokat csúsztak a bérek. A 2000-es évek elejének iparszerű fogadási csalásainak hátterében ez a tényező is vastagon ott állt.
A zavaros viszonyok nyomán kalandorok, szerencsevadászok, nem ritkán bűnözők szállták meg a magyar futballt, hogy a maradék vagyont, tőkét, hasznot is kizsigereljék a sportágból. A stadionok omladozásnak indultak, az anyagi és infrastrukturális körülmények pusztulásával az erkölcsiek is lenullázódtak.
Ebből a Kusturica-forgatókönyvért kiáltó helyzetből kellett újjáépíteni a magyar sportot 2010 után. Ennek tudatában nem lehet eléggé nagyra értékelni az országszerte végbevitt létesítményfejlesztéseket, köztük a korszerű, új stadionok megépítését. Ezek nélkülözhetetlenek a szakmai fejlődéshez. Ugyanakkor még mindig hatalmas a lemaradás az edzőképzésben, különösen ami az utánpótlás-nevelést illeti.
Ezer sebből vérzik a hazai klubfutball
Szomorú tény, hogy az idestova másfél évtizede működő futballakadémiákról alig kerülnek igazán erős bajnokságokba a magyar játékosok, és a kikerülők közül sem mindenki állja meg a helyét. Látványosak a mentális és a fizikai felkészítés hiányosságai egyaránt. Innen nézve szinte csoda, de mindenképpen kegyelmi állapot, hogy a Marco Rossi vezette nemzeti tizenegy annyi megalázó évtized után, amikor talán csak a Lakatlan-szigetektől nem szenvedett megalázó vereséget a válogatott, most végre emelt fővel mehet fel a pályára, és úgy is jöhet le onnét, mert elegendő tartás, akarat és tudás van együtt a csapatban ahhoz, hogy akár a legnagyobbakat is meglephessük.
A hazai klubfutball viszont ezer sebből vérzik. Az egyik leginkább fájó sebet a torzított tulajdonviszonyok okozzák. A magyar klubok sajnálatosan messze vannak a piaci alapú működéstől, aminek legfőbb oka a rendszerváltozás időszakának zűrzavarában gyökerező tőkehiány. Mivel a sport önmagán messze túlmutató stratégiai jelentőségű ágazat (hiszen egy-egy nagy magyar siker hosszú távú kollektív lélektani felhajtóerőt jelent), valahogyan meg kellett menteni az erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt csődközelben vergődő hazai klubokat, ide értve a legpatinásabbakat is. Sőt, leginkább azokat.
Így alakult ki az a helyzet, amelyben a politika világából ösztökélt-kapacitált, esetleg „tudjuk, mit tettél tavaly nyáron” jeligére visszautasíthatatlan ajánlattal, mondjuk így, vezeklésre rávett tulajdonosok jelentek meg számos klub élén. Ez tűzoltásként érthető, sőt, szükségszerű, hiszen addig is üzemeltetni kell a magyar futballt, amíg a magyar nagytőke képes lesz rá. A pénz és a lehetőség együttállásával üzletileg is jól működhet egy klub, ám számos esetben néhány év alatt kifulladt a lelkesedés, vagy ami még rosszabb, személyes hatalmi és üzleti konfliktusok miatt elfogytak a jól fizető megrendelések, és így a kapacitált-protezsált tulajdonosok képtelenek voltak felszínen tartani a rájuk testált klubot. Így szűnt meg jogi személyként a Szombathelyi Haladás, amely emiatt az NB3-ban vegetál.
Az ígéretek elszálltak a semmibe
Kispestre 2019-ben érkeztek új tulajdonosok, miután az amerikai-magyar üzletember, George F. Hemingway eladta a klubot. A Kispest a külkereskedelmi világból érkező Mendelényi Dániel és üzlettársa, a júniusi helyhatósági választáson Szentesen a Fidesz-KDNP polgármesterjelöltjeként alulmaradt Bozó Zoltán fémjelezte, a közbeszerzéseken rendre sikeres Metalcom Kft. érdekeltségébe került, nem titkoltan a klub elkötelezett szurkolójával, Szijjártó Péter külügyminiszterrel ápolt jó kapcsolatuk nyomán. Az új tulajdonosok a korábbinál jóval nagyobb költségvetést, a Kispest korábbi játékosainak a szakmai vezetésbe való bevonását, az addiginál jóval több saját nevelésű fiatal magyar játékos beépítését, a csúcsköltségvetésű Ferencvárossal és Videotonnal rivalizálva a dobogóért és az európai kupaszereplésért való harcot ígérték.
Az ígéretek elszálltak a semmibe. 2020-ban ugyan még kicsúszott egy kupagyőzelem, 2021-ben viszont az utolsó előtti fordulóban dőlt csak el, hogy a Kispest NB1-es marad, 2022-ben már az utolsó fordulóig kellett izgulni, a lehangoló sorminta végén pedig ott van a 2023-as kiesés.
A szégyenteljes folyamat oka az, amit Cser-Palkovics András székesfehérvári fideszes polgármester a néhány évvel ezelőtt hivatalosan a nevétől is megfosztott Videoton szintén kapacitált tulajdonos által okozott mélyrepülése kapcsán megfogalmazott: gazdátlanság, hozzá nem értés, az elkötelezettség teljes hiánya. Hiába van ugyanis papíron tulajdonosa egy klubnak, ha az a kapacitált tulajdonosnak nem szerelem, hanem púp a hátán.
Kispesten így eshetett meg, hogy bizonyos Kun Gábor személyében olyan ügyvezető került érdemtelenül a klub élére, akinek bő három éves ámokfutása alatt egymásnak adták a kilincset a pályán rendre megbukó, megmagyarázhatatlan igazolások, közöttük sok külföldi zsoldos, akik leginkább azzal vétették észre magukat, hogy lelkesen járták a pesti éjszakát – nemegyszer a felháborodott szurkolóknak kellett őket hazaparancsolni a szórakozóhelyekről.
Betelt a pohár a szurkolóknál
Az alázatot hírből sem ismerő játékosok megdöbbentő összegű fizetéseket vágtak zsebre a semmiért, akadt olyan, végül csúfosan elküldött külföldi, aki a szerződésében foglaltak alapján számolva játékpercenként több mint 60 ezer forintjába került a Kispestnek. Nem csoda, hogy a klub anyagi helyzete a végletekig megrendült, jellemző, hogy a 2023-as pénzügyi beszámolóból az derül ki, hogy a tulajdonosi cég saját tőkéje a 2022-es 360 millió forintról 2023-ra – nem tévedés, nem elírás – mínusz 457 millióra változott. Erre mondta a klub korábbi tulajdonosa, George F. Hemingway tavaly a közmédiának, hogy „ennyi rossz embert alkalmazni ilyen sokáig szinte művészet.”
A szurkolóknál természetesen betelt a pohár, a közutálatnak örvendő Kun távozni kényszerült, de a drukkerek a felelősséget nem vállaló Mendelényi-Bozó-tandem és csatolt részeik távozását is egyre határozottabban követelték. Hosszú tárgyalások után idén nyár végén a közismert baloldali oligarcha, a korábban Diósgyőrben már futballklub-tulajdonosként működött Leisztinger Tamás érdekeltségébe tartozó Arago-Sport Kft. megvette a lelkiismeretlen Metalcom-érában több milliárd forint tartozást felhalmozott klubot, az áhított-követelt változás ugyanakkor nem érkezett el. Hacsak nem tekintjük változásnak, hogy míg a tavalyi szezonban a 16 csapatos NB2 9. helyén végzett a Kispest, jelenleg a legutolsó helyen kínlódik.
A Leisztinger bizalmasának számító új sportigazgató, a nyári átigazolási szezon véghajrájában az eredmények (pontosabban a látványos eredménytelenség) alapján használhatatlannak bizonyult játékosokat igazoló Fórizs Sándor teljesítménye minden idők legrosszabbja a maga posztján, hiszen a Kispest szeptember 14. óta nem nyert meccset, két vérszegény döntetlen mellett csak megalázó vereségekre futotta a válogatott stábjától érkezett edzővel, Laczkó Zsolttal a kispadon.
A Metalcom-éra kapacitált tulajdonosaival indult történelmi gyalázat tehát folytatódik. Ebben a helyzetben szinte csoda, hogy a Kispest közismerten fanatikus és tűzön-vízen át hűséges szurkolótábora kitart – nemrég a csapat békéscsabai vendégszereplésére elővételben pillanatok alatt elfogyott az összes jegy a vendégszektorba.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a Kispest-tábor szótlanul lenyeli a szégyenteljes kudarcsorozatot. A szurkolók nagyon is hangot adnak véleményüknek. A valódi megoldást azonban alighanem csak az hozhatja el ebben a helyzetben, ha az eseményekre befolyással lenni képes, Puskás Ferenc egyetlen hazai klubja iránt érzelmileg is elkötelezett politikai döntéshozók, hogy úgy mondjuk, az eddigieknél sokkal erőteljesebben ösztökélik a jó irányba a kapacitáltakat…
