Alulképzett óvónők, gyereküktől félő szülők és a zsarnoki internet
Minden megváltozott
Szülői közösségekben egyre több panaszt hallani a kisgyermeknevelőkkel és óvónőkkel kapcsolatban. A kritizálók legtöbbje úgy véli, hogy a mai pedagógusok egész egyszerűen nem értenek a szakmájukhoz. Egyesek szerint az utóbbi évtizedekben valóban felhígult a szakma, mások viszont úgy látják, hogy mind több a lusta szülő, ami még a legkiválóbb pedagógusok feladatát is rendkívül megnehezíti. Cikkünkben szakemberek bevonásával igyekeztünk feltárni a két jelenség okát, és kideríteni, van-e megoldás a problémára.
Ha egy óvónő irreális elvárásokat támaszt a gyerekekkel szemben, annak legtöbbször az az oka, hogy nincs tisztában az életkori sajátosságaikkal. Egy lapunknak nyilatkozó nyugalmazott óvodavezető szerint ma sokkal több az olyan pedagógus, aki kevésbé vagy egyáltalán nem ért a szakmájához, ez pedig azzal magyarázható, hogy a gyermekvállalási kedv csökkenése miatt a 90-es években megszüntették a szakközépiskolai pedagógusképzést, és ma már nincs kétszintű alkalmassági vizsga sem.
– A 70-es, 80-as években négy éven keresztül elsősorban szaktantárgyakat, például pedagógiát, pszichológiát, módszertant és neveléselméletet tanultunk, és rengeteg gyakorlati képzésen vettünk részt, amivel elsajátíthattuk a hivatásunk minden csínját-bínját. Ez a komplex oktatás az, ami a főiskolai képzésből most hiányzik. A diplomás pályakezdőknek általában nincs birtokában olyan nevelési, oktatási módszer- és eszköztár, ami ahhoz szükséges, hogy az elsajátított elméleti tudást képesek legyenek alkalmazni az iskolapadon kívül. Ez az oka annak, hogy például képtelenek következetesek lenni és fegyelmezni.
Az egykori szakközépiskolai gyakorlattal ellentétben a főiskolai képzés a szülőkkel való kapcsolattartásra sem nyújt elég lehetőséget, márpedig a családokkal való együttműködés kulcsfontosságú a gyerekek sikeres óvodai nevelése szempontjából.
– Ha partneri kapcsolatot tudunk kiépíteni a szülőkkel, emberileg és szakmailag is megbíznak bennünk, elfogadják a tanácsainkat, véleményünket. Ez nagyon fontos, hiszen így lehet egy gyermek készségeit, képességeit a lehető legmagasabb szinte emelni, hogy iskolaéretté váljon – mondja egy óvónő a budapesti XII. kerületből.
Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az óvoda nem iskola-előkészítő intézmény. A rendszerváltás előtti évtizedekben központilag megszabták, mi várható el egy kis-, középső- vagy nagycsoportostól, és ha a gyerek nem teljesítette ezt a szintet, akkor fejlesztő pedagógushoz küldték. Ma ezzel szemben az általános nézet, hogy senki sem egyforma, minden gyerek más és más fejlettségi szinten van, ezért nem egy sablon szerint, hanem saját magukhoz mérten kell foglalkozni velük. Ami persze több okból kifolyólag sem könnyű feladat. Egyeseknek családi tradíciókból adódóan, másoknak az interneten olvasott cikkek vagy a szülőtársaktól hallottak alapján kialakul egy illúziója, hogyan is kellene nevelni, fejleszteni a gyermekét, egy cseppnyi kétely sem merül fel bennük a nevelési elveikkel kapcsolatban, noha esetleg a kicsi az életkori sajátosságaiból kifolyólag egészen más bánásmódot igényelne.
– Nem szabadna, hogy egy pedagógus belenyúljon egy kisgyerek keze munkájába, de sokszor késztetést érzünk erre, mert a szülő elvárja, hogy mondjuk anyák napjára ne egy firkát kapjon a hároméves gyerekétől. Egyszer például egy édesanya számonkért, hogy mertem kitenni a kislánya rajzát a faliújságra, szerinte ugyanis azzal megszégyenítették őket az egész óvodai közösség előtt.
A szakemberek hangsúlyozzák, bár a gyerekek önállósodási folyamatai különböző ütemben történnek, finoman próbálkozni bizonyos tevékenységekkel már egy háromévesnél is lehet, kedvességgel, sok dicsérettel ugyanis célt lehet érni. Ha azonban a szülő egyáltalán nem követeli meg a helyes viselkedést, azzal nagyon sokat árt. Minél nagyobb egy gyermek és minél több elvárás maradt el, annál nehezebb a viselkedés korrekciója.
– A 80-as években szinte minden kisgyerek úgy érkezett az óvodába, hogy szobatiszta volt, mert a szülők már kétéves koruktól ösztönözték őket a bilihasználatra. Ma egyáltalán nem ez a jellemző – mondja egy budapesti óvodavezető.
Rendszeresen előfordul, hogy az édesanyák még szoptatják három év körüli gyermeküket, ami nagyon megnehezíti a leválást, és amiatt is állandóan noszogatni kell a szülőket, hogy az 5-6 éves gyereket ne babakocsiban tolják az óvodáig.
– A szülők általános ellustulása valóban létező jelenség, ám most, hogy már magam is anya vagyok, sokkal árnyaltabban látom a dolgot, jobban megértem az édesanyák és édesapák problémáit. A digitális világ csapdájába estünk, ahol rengeteg az elvárás, a követelmény és óriási a megfelelési kényszer a gyerekkel, a nagyszülőkkel, a pedagógusokkal, a többi szülővel és önmagunkkal szemben. Az összes internetes oktatóvideó és cikk arról szól, hogyan lehetsz te a legjobb anya. Ez pedig sokakban frusztrációt szül, mert úgy érzik, nem felelnek meg az ott leírtaknak. Másrészről a gyerekeket ma sokkal több inger éri, sokkal aktívabbak, a szülők részéről pedig jóval nagyobb energiát igényel lekötni őket.
Számtalan gyerek képtelen elfoglalni magát, unatkozik, ha a szülő nem szórakoztatja, nem csoda, hogy egy idő után rendetlenkedéssel próbálja felhívni magára a figyelmet, állítja a szakember. A nagyszülők hiánya is befolyásoló tényező, ma már kevés az olyan család, ahol számítani lehet a segítségükre. A gyermekvállalás időpontjának kitolódása miatt sokan már meg sem élik unokájuk megszületését, vagy ha igen, még aktívan dolgozni kényszerülnek, és kis időre sem tudják levenni a terhet gyermekeik válláról. A szülők fáradtak, és azt a kis időt, amikor a gyerekeikkel lehetnek, nem akarják veszekedéssel tölteni. Nem mernek határokat szabni, mert félnek gyermekük esetleges haragjától. Gyakori jelenség, hogy késő este még az egész család a tévé előtt ül, mert a felnőtteknek nincs erejük konfrontálódni a lefekvés miatt tiltakozó gyerekükkel.
– Sokszor találkozunk olyan háromévesekkel, akik nem ismerik azt a szót, hogy „nem”. Márpedig az óvodában szabályok vannak, amiket be kell tartani, különben eluralkodik a káosz. Nagyon sok az alulszocializált gyerek, ezért ma az óvoda első éve arról szól, hogy megtanítsuk az alapvető normákat, rávegyük őket például arra, hogy étkezés előtt kezet mossanak vagy evőeszközzel egyenek, ne a kezükkel.
A szakemberek szerint a bölcsődéből érkező gyerekekre ez általában nem igaz. Ők ugyanis szüleik mellett a kisgyermeknevelők kezei között nevelkednek hároméves korukig, úgy kerülnek óvodába, hogy a tőlük elvárható feladatokat szinte kivétel nélkül teljesíteni tudják. Ez a különbség akkor is érzékelhető, ha egyébként a gyermekét óvodás koráig otthon tartó szülő mindent elkövet, hogy szeme fénye az életkorának megfelelően viselkedjen adott helyzetekben.
– Évente kétszer mérjük a gyermekek kompetenciáját, a beszédüket, mozgásukat, szociális képességeiket és önállóságukat, és sajnos azt mondhatom, hogy egyre nagyobbak a hiányosságok. Míg régebben óvodánként volt egy-két sajátos nevelési igényű gyermek, ma csoportonként van legalább ennyi. Ez mind-mind a digitális világ hozadéka, és sajnos azokat a családokat is érinti, akik nem hagyják órákig a képernyő előtt gyermekeiket.
Mindenkire iszonyú mennyiségű információ zúdul, amit gyakorlatilag lehetetlen feldolgozni. A pedagógusok tapasztalatai szerint egyre több gyerek szorul pszichológus segítségére. Rengeteg a szorongó bölcsődés és óvodás, egyrészt a már említett irreális szülői elvárások miatt, másrészt mert folyamatosan növekszik a válások száma, egyre többen nevelkednek csonka családban. A szakemberek általános meglátása, hogy a gyerekeket ma már nem úgy kell nevelni, tanítani, oktatni, mint 15-20 éve. Nem ismereteket kell átadni nekik, hanem az érzelmeiket kell fejleszteni. Hatalmas szeretetet adni, biztonságot nyújtani és stabilitást teremteni – ez a három legfontosabb feladata korunk pedagógusainak. Vagyis elültetni a gyerekek fejében, hogy a családjukon kívül is van, akire számíthatnak.
