A külhoni kultúra fellegvára

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Milyen motivációkkal vállalta el tíz évvel ezelőtt az igazgatói státust?

– Egy kis Tolna vármegyei településről, Kisdorogról érkeztem a budai Várba, ahol a Magyarság Háza akkor a Szentháromság tér 6. szám alatti épületben működött. 2014 júliusában Potápi Árpád János lett a nemzetpolitikáért felelős államtitkár, ő kért fel az intézmény vezetésére. Egyik kiemelt célként azt fogalmazta meg, hogy segítsük a külhoni magyar kultúrát visszakapcsolni az anyaországi kulturális vérkeringésbe, a magyar kultúra minél teljesebben integráns, szerves, természetes módon elfogadott részévé tenni, hogy mind szélesebb körben váljon magától értetődővé: a magyar kultúra, miként a nemzet is, egy és oszthatatlan. A történelem során folytonosan változó országhatárok ezt az egységet földrajzi értelemben befolyásolhatják ugyan, de a lényeget illetően nem számítanak, persze azért a jelentőségüket sem volna szerencsés alábecsülni. Mindezen célok megvalósításának hátterében pedig a szülőföldön való boldogulás támogatása áll. Etnográfusként és bukovinai székely származású magyarként is tudtam azonosulni a feladatokkal.

– Mitől egyedi a Magyarság Háza?

– Talán leginkább az különbözteti meg a Magyarság Házát más kulturális intézményektől, hogy szinte kizárólag külhoni előadókkal dolgozunk együtt. Arra törekszünk, hogy a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő, ott alkotó – ismert, kevésbé ismert, esetleg kezdő – magyar művészeknek, művészeti csoportoknak, a tudományos élet képviselőinek teret, bemutatkozási és fellépési lehetőséget adjunk itthon és szerte a világban, ahol magyarok élnek. Különös hangsúlyt helyezünk arra is, hogy a külhonban élők megismerjék egymás kulturális, szellemi teljesítményeit. Azt szeretnénk, hogy a kultúra és az oktatás segítségével közelebb kerüljenek egymáshoz a világban élő magyarok.

– Miként változott az intézmény az elmúlt tíz évben?

– A Magyarság Háza létrehozása, azaz 2011 óta jó fél évtizeden át a budai Várban működött, aztán 2017-ben a pesti oldalon található Duna Palota lett a székhelyünk. Néhány évvel később különvált a hivatali ügyintézés és a programok megvalósításának helyszíne. Ebben az időszakban sok rendezvényünket az Aranytíz Kultúrházban tartottuk meg. Tavaly nyáron megnyitottuk a Magyarság Háza Galériát az ötödik kerületi Nádor utcában, ami nem csupán kiállítóhelyiségként, hanem rendezvénytérként is funkcionál. Itt kaptak helyet heti rendszerességgel színházi és meseelőadásaink, szabadegyetemi kurzusaink, irodalmi szalonunk, filmklubunk, de egyre több programot valósítunk meg a Kárpát-medencében és a diaszpórában is egyaránt. Egy korábban étteremként, majd szőnyegboltként működő helyiségből hoztuk létre ezt a galériát, egy kis kuckóját a szépségnek, a művészetnek, nagyjából félúton a Szent István-bazilika és a Magyar Tudományos Akadémia között, néhány száz méterre az Országháztól, a hit, a tudomány és a hazaszeretet impozáns, történelmi aurájú épületeinek szomszédságában.

– Mi a fő profilja a galériának?

– Minden kiállításunk kapcsolódik a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarságához. Elsőként a még élő és alkotó külhoni magyar Kossuth-díjasok portréfotóival találkozhatott a közönség nálunk, ezt követte egy mesekiállítás, aminek a középpontjában a mesemondás állt. Ezután következett eddigi legnagyobb képzőművészeti vállalkozásunk, a kétrészes Krisztus-kiállítás, amelynek látogatói kilenc külhoni festőművész tizenhat nagy méretű – 2×3, illetve 3×2 m-es – vásznát láthatták 2023 decembere és májusa között. A Jézus Krisztus születésének és feltámadásának misztériumát feldolgozó képek egy része a tavaly augusztusban megrendezett I. Magyarság Háza Nemzetközi Művésztelepen készült a felvidéki Borsiban. A teljes kollekció először az ugyancsak felvidéki Komáromban, a Limes Galériában volt látható augusztus végéig. Jelenleg Miskolcon tekinthetők meg a képek. Idén nyáron a Magyarul beszélő tárgyak Törökországból című kiállítás került sorra, október közepén pedig megnyílt legújabb, Szórványmagyarság című tárlatunk, hatvan fotós hetven képéből. A fotográfiákat a Nemzetpolitikai Államtitkárság Magyar szemmel címmel meghirdetett pályázatára beérkezett képekből válogattuk, amelyek témájukban vagy készítőik révén kapcsolódnak a szórványhoz. Ez a kiállítás biztosít hátteret azokhoz a rendhagyó órákhoz, amelyeket a Határtalanul! programhoz kötődően szervezünk most már évek óta. Ebben a tanévben előreláthatólag hatszázötven-hétszáz általános iskolai osztály, mintegy tizenöt-húszezer hetedikes diák vesz majd részt ezeken az órákon.

– Mennyire támaszkodnak a digitális technikára, hogy még közelebb hozzák a Magyarság Házát a fiatalokhoz?

– Megpróbálunk valamiféle egyensúlyra törekedni. A Mi, magyarok című kiállítás jelentős részben multimédiás eszközökre épült, lenyűgöző látványt nyújtott és rendkívül népszerű volt. Mesedélelőttjeink hasonlóan sikeresek, pedig ezeken a napokon alig-alig jut szerephez a digitális technika, viszont minden alkalom kézműves foglalkozással zárul, ami nagy örömöt szerez a gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek egyaránt. Az élő mesemondás varázsa semmilyen digitális eszközzel nem helyettesíthető, olyan élmény, amelyet semmilyen technikai eszköz nem tud nyújtani. Ezekre a programjainkra jellemzően túljelentkezés van, telt házzal mennek, ami azt mutatja, hogy valódi igény és érdeklődés mutatkozik irántuk.

– Mi volt a legnagyobb kihívás az elmúlt tíz évben?

– Egyértelműen a Covid-járvány időszaka. Komoly próbatételt jelentett számunkra is, mint minden olyan intézmény számára, ahol egyébként közönség előtt zajlanak az előadások. A Magyarság Háza gyakorlatilag leállás nélkül folytatta a munkáját. Nem engedtük el külhoni partnereink kezét, sőt újabb szereplőket vontunk be a közös munkába. A külhoni előadók és művészek a produkcióikat filmen rögzítették, és ezeket az alkotásokat a közösségi oldalunkon keresztül tettük hozzáférhetővé. 2020. március 12-én még élőben tarthattuk meg a Magyarság Háza Szabadegyetem előadását, három nappal később, vasárnap pedig már a közösségimédia-felületünkön jelentkeztünk a mesedélelőtt legújabb epizódjával. Több mint háromszáz kisfilmet készítettünk külhoni partnereink közreműködésével: meséket, útikalauzokat, zenei, irodalmi, képzőművészeti és hagyományőrző előadásokat sikerült rögzítenünk, gyakorlatilag mindennap új produkcióval jelentkeztünk. Volt, aki egyetlen mobiltelefonnal oldotta meg a feladatot. Fantasztikus alkotások születtek, amit a közösségi oldalainkra érkező lájkok és hozzászólások is bizonyítanak.

– A közmédia Duna World csatornája tavaly év végén sorozatot indított Magyarság Háza-portréfilmekből. Ezeknek mi a története?

– A nemzeti összetartozás éve alkalmából kezdtünk bele abba a különleges portrésorozatba, amelyen belül aztán ötvenhárom közel egész estés film készült, szerte a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar emberekről, közösségekről, külhoni alkotók közreműködésével. Egy éven keresztül, összesen tizenhét országban dolgoztak a kamerák: az Amerikai Egyesült Államokban, Argentínában, Ausztráliában, Csehországban, Dél-Afrikában, Finnországban, Horvátországban, Kanadában, Magyarországon, Nagy-Britanniában, Romániában, Spanyolországban, Svédországban, Szerbiában, Szlovákiában, Szlovéniában, Ukrajnában. Rockzenekar, orvos, színész, apáca, lángossütő, mezőgazdász, házmester, kályhaépítő, cipész, tanár, dúla, dzeszz- és népzenész, autószerelő, csokoládégyáros, slammer, pszichológus, festő- és szobrászművész, hegylakó, szociális munkás, cserkészparancsnok, szépségkirálynő, író, néptáncoktató, borász, fizikus, postás, bébiszitter, gátőr, pap, nyelvépítész, kocsma, falu, motorosegyesület, kézilabda- és futballcsapat a főszereplői ezeknek az alkotásoknak, amelyek így együtt egyfajta keresztmetszetét adják a világban élő magyarságnak, pillanatképet arról, milyen sokfélék is vagyunk mi, magyarok. Minden portréfilmünk premierjét Budapesten tartottuk, aztán külhoni partnereink filmklubokat szerveztek Felvidéken és Erdélyben, vetítik ezeket a filmeket a diaszpórában, a Duna World révén pedig a világ legtávolabbi szegletébe is eljutnak.

– Mely programjaik, rendezvényeik voltak a legsikeresebbek az elmúlt tíz évben?

– Nem könnyű kérdés, hiszen több ezer programot szerveztünk az intézmény fennállása alatt, amelyek közül csak néhányat emelnék ki: a Mi, magyarok kiállítás, a Mátyás király-emlékév, a Határtalanul! program rendhagyó órái, a filmes vállalkozásunk, a Magyar / Művész / Világ- és a Krisztus-kiállítás.

– Hogyan látja a magyar kultúra és identitás megőrzésének jövőjét?

– Olyan lehetőségeket kell kínálnunk a fiataloknak, amelyek megérintik őket, elfogadhatók számukra, hogy minél kevésbé érezzék nyűgnek vagy kínosnak a kultúrát, a hagyományokat, az identitást. Ez rendkívül nehéz feladat. Fontos a fiatalokkal való együttműködés és tanulás tőlük, miközben igazodási pontokat mutatunk nekik, és az identitás szerepe ebben egyre nagyobb lesz. Az emberek szükségét érzik annak, hogy legyenek olyan kapcsolódási pontok, mint a család, a szülőföld vagy bármilyen más közösség, amelyekhez tartozhatnak. Enélkül gyakran elveszettnek érzik magukat. Ha valaki a magyar nemzethez tartozik, már nem érzi magát elveszettnek. Minél több közösséghez tud kapcsolódni az ember, annál erősebbé válik.