Mit kezd Trump a háborúkkal?

Donald Trump sikerét nem véletlenül hasonlítják egyes elemzők Muhammad Ali egykori visszatéréséhez. Trump is a földről állt fel, mint anno Ali. Mindenekelőtt azért, mert milliárdosként is megtalálta a hangot a munkásosztályhoz, maga mögött tartotta a fehér Amerikát, miközben nyitni tudott a feketék, elsősorban a közben „fehérré” vált latinók felé. De ez a siker a hagyományos média feletti győzelem is, méghozzá az új és az alternatív média segítségével (valójában akaratán kívül, de még a hagyományos sajtó is Trumpnak dolgozott). Mint ahogy tudat alatti tiltakozás is az úgynevezett mélyállam túlterjeszkedése, mindenhatósága ellen, hiszen a pénzügyi elit sokáig nem engedett senkit a saját körein kívül a hatalom közelébe. E tekintetben talán Kamala Harris volt az utolsó mohikán, ám ő már nem ért révbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az eredmény inkább nevezhető a demokraták vereségének, mint a republikánusok győzelmének. Már csak azért is, mert a hagyományos értékek hirdetője le tudta győzni az ez ellen küzdő neoliberális fősodor jelöltjét. Ilyen értelemben beszélhetünk a jó adag populizmussal megspékelt konzervativizmus győzelméről.

Donald Trump sikere egészséges reakció a túlfűtött globalizmus közepette. A globalista gazdasági modell eleve mozgósította az amerikaiak egy részét Trump mellett. Ők is úgy gondolják ugyanis, hogy nem elég a „világ csendőrének” lenni, Amerikába is többet kell befektetni. Ez a győzelem egyben a dezideologizáció, a nacionalizmus, a nemzeti érdekeken alapuló politika sikere is. Az amerikaiak többsége – szakítva a hagyományokkal – ezúttal a saját szűken értelmezett érdekeik és nem az Egyesült Államok globális szempontjai alapján szavazott. Ez Amerika globális szerepének átértékelését is jelenti. Ugyanis fel kell készülni arra, hogy az Egyesült Államok globális hegemónból a világ egyik nagyhatalma lesz, és a befolyása főképp az amerikai kontinensre és a nyugati blokkra szűkül.

A győzelem aránya meglepő, ám maga a visszatérés már nem okozott akkora földrengést, mint nyolc évvel ezelőtt. Megismerte a világ a republikánusok irányítását átvevő Trumpot. Az a tény, hogy ezúttal talán már nem kell a saját pártja ellenében politizálnia, valamint az elmúlt nyolc évben megszerzett tapasztalat feltételezi, hogy Trump második elnöksége az elsőnél kevésbé lesz hektikus. Már csak azért is, mert azzal, hogy a republikánusok többségbe kerültek a kongresszusban és a szenátusban is, Trump rendkívül erős mandátummal rendelkezik.

Nyugalomra azonban nem számíthatunk, hiszen egyrészt Trump személyiségéből fakad a kiszámíthatatlanság és a belőle fakadó instabilitás. Másrészt Amerika befelé fordulása egyúttal azzal is járhat, hogy fel-felgyulladnak a tüzek, ahonnan kivonul. Gondolhatunk itt Szíriára, részben Izraelre, a Dél-kínai-tenger régiójára, de rossz esetben akár India és Pakisztán viszonyára is. Drágább lesz az amerikai biztonsági védőernyő Európa felett, Ukrajnától pedig hátrébb lép Washington, és átadja a Kijev támogatását Európának. Nagy kérdés, hogy Trump mit kezd Oroszországgal és Kínával, és megpróbálja-e leválasztani Moszkvát Pekingről.

Azt meglehetős biztonsággal kijelenthetjük, hogy Amerika nem tűnik el. Gazdasága most is kétszer gyorsabban növekedett, mint Európáé, és az Egyesült Államok Trump első ciklusa alatt is erősebb, sikeresebb lett. Amerika hegemón szerepe tehát gyöngül, ám a nyilvánvaló problémák, így például a hatalmas államadósság ellenére sem hanyatlik olyan mértékben, mint azt sokan gondolják és még többen remélik. Trump eddigi kijelentései és első ciklusának a tapasztalatai alapján arra számíthatunk, hogy a Fehér Ház prioritása az amerikai erőforrások kimerülésének megállítása, ebből következően a háború befejezése vagy legalábbis csillapítása lesz. Amerika érdekei azonban Amerika érdekei maradnak, ilyen értelemben folytatja Joe Biden külpolitikai irányvonalát már csak azért is, mert az amerikai politikát inkább a globális változások alakítják, e tekintetben pedig egyelőre minden marad a régiben. Leginkább a dominancia megtartásának vagy a befolyás gyengülésének a lassítását célzó eszközök változnak. Így arra mindenekelőtt számíthatunk, hogy a háborúkat Trump áttereli a kereskedelmi, gazdasági térbe, egyáltalán nem lenne tehát meglepő, ha ez a váltás globális kereskedelmi háborút robbantana ki. Ez a geopolitikai fordulat, az Egyesült Államok hozzáállásának megváltozása a globális kérdésekhez és főképp a befolyást erősítő eszközök közötti prioritások elmozdulása komoly hatással lesz a jelenlegi konfliktusok alakulására.

Mielőtt azonban erre rátérnénk, a biztonsági kérdések tárgyalásakor megkerülhetetlen kérdés, mi lesz a NATO-val. Az Amerika mindenek előtt! szlogennel leírható megközelítés kiterjed-e a NATO jövőjének stratégiai kérdésére is? Aligha. Trump régóta szkeptikus a szövetséggel szemben, és azzal vádolja Európát, hogy kihasználja Amerikát. Ennek ellenére aligha gondolja komolyan, hogy kivonja az Egyesült Államokat a NATO-ból, ami az elmúlt közel egy évszázad legjelentősebb elmozdulását jelentené a transzatlanti védelmi kapcsolatokban. Ez a keménykedés inkább csak tárgyalási taktika, amellyel azt akarja elérni, hogy a tagok megfeleljenek a szövetség védelmi kiadási irányelveinek. A NATO és az Európai Unió vezetői ugyanakkor komolyan aggódnak amiatt, hogy Trump győzelme veszély a szövetség jövője szempontjából. Donald Trump győzelme azonban biztonsági szempontból éppen nem veszély – más kérdés, hogy a kereskedelmi háború kiéleződésére a transzatlanti viszonylatban is számítani kell –, hanem esély az Ukrajnában kirobbant háborúra felkészületlen, így zavarban lévő Európa számára, hiszen lépéskényszerbe hozná a védelemről elfeledkezett, a jólétbe belekényelmesedett európai elitet. Az Európától elforduló republikánus politika sikere esély Európa szuverenitásának erősítésére. Az európai elit ugyanis ez esetben rákényszerülne arra, hogy az önállóság, a biztonság erősítése, az európai szempontok érvényesítése érdekében megtegye azokat a lépéseket, amelyektől évtizedeken át ódzkodott.

A kampány során Trump többször is kijelentette, hogy egy nap alatt véget vet az Oroszország és Ukrajna közötti háborúnak. A mikéntre azonban egyelőre nincs válasz. Az eddig a megválasztott elnök köreiből kiszivárgott részletek jelenthetnek tárgyalási alapot, ám aligha fogadhatók el a hadszíntéren egyre inkább győzelemre álló Moszkva számára. Míg Donald Trump inkább csak befagyasztaná a konfliktust, addig Vlagyimir Putyin teljes és átfogó, az európai biztonsági rendszerre is kiterjedő megoldásban gondolkodik. Moszkva akkor bólintana rá, hogy a határokat az aktuális frontvonalak mentén húzzák meg, amennyiben az alkotmányosan Oroszország részévé nyilvánított területeket legalább a Dnyeperig már ellenőrzésük alá vonták.

Egy a határok mentén kijelölendő semleges zóna és nemzetközi békefenntartók odavezénylése tárgyalási alap lehet, nagyobb gond azonban a semlegesség és főként a demilitarizáció kérdése. A Kremlnek az kevés lehet, hogy húsz évig Ukrajnát nem veszik fel a NATO-ba, de még aggasztóbb számára az ország egyre intenzívebb felfegyverzése, hadiiparának megerősítése. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Ukrajna mozgástere egyre szűkül ugyan, ám azért Kijev érdekeit is figyelembe kell venni. Főképp úgy, hogy az európai országok egy része az Egyesült Államok nélkül is mindenképpen tovább támogatná Ukrajnát. Trump győzelme tehát közelebb hozta a tűzszünet esélyét, ám a Nyugat kemény tárgyalásokra számíthat, miközben egyre inkább megtörni látszik az Ukrajna mögött kialakult transzatlanti egység is.

A fentieket támasztják alá a Trump megválasztása utáni reakciók is. Kijev kétségbeesetten próbál lobbizni Washingtonban, ahol a jelenlegi adminisztráció a hátralévő időben felerősítené Kijev támogatását. Európa is szervezkedik, miközben Oroszország kész a párbeszédre az Egyesült Államok új elnökével, de nem enged Ukrajnával kapcsolatos biztonsági céljaiból. Vlagyimir Putyin a Valdaj Klubon elmondott beszédében békülékeny hangot ütött meg, ám ahogy az orosz elnök maga is fogalmazott, a labda az amerikai térfélen pattog. Figyelemre méltó, hogy a Kreml már a következő napon szükségesnek tartotta tisztázni, tárgyalási készsége nem jelent lemondást biztonsági követeléseiről.

Az orosz hivatalos álláspont abból indul ki, hogy az Egyesült Államok Kínával vagy a BRICS-szel egyetemben ellenségként, vetélytársként tekint Oroszországra, amennyiben teheti, nem engedi, hogy bárki is erősebb legyen nála, és ennek érdekében meg is tesz mindent. Mindezek fényében nem meglepő, hogy nincsenek illúziók Moszkvában az ukrajnai háború intenzív szakaszának gyors lezárásával kapcsolatban. Az elmúlt évek ugyanis érezhetően bizalmatlanná tették a Kremlt a Nyugattal szemben, így e tekintetben is alapvetően magában bízik. Egy a trumpi elképzelésekből kirajzolódó Minszk–III. aligha felel meg az orosz elképzeléseknek. Ezért inkább úgy gondolják, hogy a fronton kell elérni olyan helyzetet, amely lehetővé teszi a tárgyalásokat. Ehhez még idő kell, a legoptimistább prognózisok szerint legalább néhány hónap, míg a realistábbak úgy vélik, minimum egy év.

Míg az ukrajnai háború egyik közvetlenül és közvetve érintett szereplője sem örülhet egyértelműen Trump győzelmének, a Közel-Keleten az izraeli miniszterelnök az eredményt látva bizonyára pezsgőt bontott. Az ukrán konfliktushoz hasonlóan Trump megígérte, hogy „békét” hoz a Közel-Keleten. Ezzel azt sugallva, hogy véget vet az Izrael és a Hamász közötti háborúnak Gázában és az Izrael, valamint a Hezbollah háborújának Libanonban. Azt azonban nem árulta el, hogyan. Többször hangoztatta, ha ő lett volna hatalmon, akkor a Hamász nem támadta volna meg Izraelt a csoportot finanszírozó Iránra gyakorolt „maximális nyomás” politikája miatt. Trump valószínűleg megpróbál visszatérni ahhoz a politikához, amellyel kivonta az Egyesült Államokat az iráni nukleáris megállapodásból, megölte Teherán erős emberét, Szolejmáni tábornokot, és szigorúbb szankciókat alkalmazna Irán ellen.

Trump az első ciklusában határozottan Izrael-párti politikát vitt, Jeruzsálemet Izrael fővárosának nevezte ki, és átköltöztette oda az Egyesült Államok nagykövetségét is. A lépés lendületet adott Trump evangéliumi keresztény bázisának. Nem meglepő, hogy Benjamin Netanjahu Trumpot Izrael „legjobb barátjának nevezte, aki valaha volt a Fehér Házban”. Sokak szerint ugyanakkor ezek a lépések inkább destabilizálták a régiót. A palesztinok bojkottálták a Trump-kormányzatot, mert Washington lemondott Jeruzsálem iránti igényükről – a városról, amely a palesztinok nemzeti és vallási életének történelmi központja. Még inkább elszigetelődtek, amikor Trump közvetített az úgynevezett Ábrahám-egyezményekben, amelyek történelmi megállapodást hoztak az Izrael és számos arab ország közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálásával. Tették ezt anélkül, hogy Izraelnek el kellett volna fogadnia egy leendő független palesztin államot – az úgynevezett kétállami megoldást –, amely korábban az arab országok feltétele volt egy ilyen regionális megállapodáshoz. Az érintett országok Izrael elismeréséért cserébe hozzáférést kaptak fejlett amerikai fegyverekhez.

Trumpnak most még nehezebb dolga lesz. A kampány során többször kijelentette, azt akarja, hogy véget érjen a gázai háború. Kérdés, hogy képes lesz-e hatni ennek érdekében Netanjahura, akivel hullámzó volt a kapcsolata. Segíthet neki, hogy közben jó viszonyt ápol a Hamásszal kapcsolatban álló kulcsfontosságú arab országok vezetőivel is. Az azonban nem világos, hogyan oldaná fel az Izrael határozott támogatása és a háború lezárása közötti ellentétet. Trump szövetségesei gyakran diplomáciai előnyként tüntették fel kiszámíthatatlanságát, de az ingatag Közel-Keleten a már történelmi méretű válság közepette korántsem egyértelmű, hogy ez segíthet.

Az Egyesült Államok külpolitikájának stratégiailag legfontosabb területe a Kínához fűződő viszony. Nem mellesleg az egyik kérdés, amely a legnagyobb hatással van a globális biztonságra és kereskedelemre. Amikor Trump hivatalban volt, „stratégiai versenytársnak” nevezte Kínát, és vámokat vetett ki néhány, az Egyesült Államokba irányuló kínai importra, amire Peking hasonlóképpen reagált. A Biden-kormányzat azt állította, hogy felelősségteljesebben közelíti meg a kínai politikát, valójában azonban tovább haladt a Trump által elkezdett úton. A vámháború feltehetően azért is folytatódni fog, mert a kereskedelempolitika szorosan összefügg az amerikai feldolgozóipari munkahelyek védelmével kapcsolatos elképzelésekkel.

Ugyanakkor az már nem biztos, hogy Trump folytatja a Biden által felerősített politikát, hogy szorosabb amerikai biztonsági partnerségeket építsen ki más regionális országokkal Kína visszaszorítása érdekében. Az Egyesült Államok továbbra is segíteni fogja Tajvant, ám Trump alighanem elkerülné a háborút. Nemrégiben ennek kapcsán arról beszélt, ha visszatér a Fehér Házba, nem kell katonai erőt alkalmaznia, hogy megakadályozza Tajvan kínai blokádját, mert Hszi elnök tudja, hogy egy „őrülttel” áll szemben, aki ez esetben bénító vámokat vetne ki a kínai importra. Ez azért nem tűnik igazán komoly biztonsági garanciának, ám azt valószínűsíti, hogy a szembenállás kereskedelmi térbe terelése feltehetően a kínai–amerikai viszonyban jelenik majd meg a leglátványosabban.