A világ egyik leghíresebb drámai szopránja, egyedülállóan széles körű repertoárja a legnagyobbak közé emeli: többek mellett Wagner, R. Strauss, Puccini, Verdi műveit énekelte a milánói Scalatól a Buenos Aires-i Teatro Colónon át a New Yorki-i Metropolitanig. Olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Plácido Domingo, Luciano Pavarotti, José Carreras, Sherrill Milnes, vagy karmesterekkel, mint Claudio Abbado, Lorin Maazel, Zubin Mehta, Solti Gyögy. Az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Szent István-rend kitüntetéssel ismerték el munkásságát. Marton Évával beszélgettünk.

– Tudatosan készült erre a pályára, mindig is operaénekes szeretett volna lenni?

– Szerettem szavalni, énekelni, és mindig remek pedagógusok vettek körül. Például Raksányi Magda, aki Zeneakadémiát végzett, mégis az általános iskolásokat tanította énekre, zenére. Ő figyelt fel elsőként a hangomra és a bátorságomra: sosem szorultam rá, hogy bátorítsanak, az iskolai fellépések, a színpadi szereplés sosem esett nehezemre, nagyon nyitott gyerek voltam. Raksányi Magda tanárnő javasolta először, jó lenne, ha beiratkoznék szolfézsre és zongorára. Emlékszem, a Mester utcai zeneiskolába ősszel jelentkeztem, mikor már véget ért a beiratkozás, de én olyan határozottan kijelentettem, hogy nekem márpedig ide kell járnom, hogy felvettek. Közben az iskolai ünnepségeken olyan darabokat adtunk elő, rövidítve persze, mint például Humperdinck Jancsi és Juliskája. Könnyen tanultam, szerettem a színpadon lenni. Mikor végigsétáltam az utcán, a gyerekek kiabáltak utánam, hogy itt megy a herceg! Magas lány voltam, így főként a tenorszerepeket osztották rám, de én nem bántam, sőt, boldog voltam, hogy meg tudom mutatni, amit tudok. Tizennégy-tizenöt éves koromban kerültem Gödri Kató énektanárnőhöz, nekem egyébként a Katók, Katik, Katinkák komoly szerepet játszottak az életemben, nála kezdtem el énekelni. Tanultam Mozart-, Schubert-dalokat, egyre nehezebbeket, meglehetősen gyorsan haladtam előre.


– Ami szárnyakat ad egy pedagógusnak…

– Valóban, ezt megtapasztaltam azóta én is, hiszen a Zeneakadémia professor emeritájaként hat diákkal foglalkozom. Aztán történt valami, ami a korai színpadi pályafutásomat egy időre megakasztotta: mutálni kezdtem, ami igen ritka a lányoknál. Az addigi magas, koloratúr csengő hangom zörögni kezdett, és leszűkült egy oktávra. Így kezdtem sportolni, mégpedig röplabdázni. Nagyon jó csapatba kerültem, hat évig az első osztályban játszottunk. A sport nagyon sokat adott: megtapasztalhattam, mit jelent közösségben, csapatban és a csapatért dolgozni. Közben nem adtam fel az éneklést, kisebb hangterjedelmű dalokat énekeltem, az énektanárom pedig nyugtatgatott, hogy ne féljek, visszatér majd a hangom, csak idő kérdése.


– Ez meg is történt, hiszen egy-két évvel később felvették a Zeneakadémiára, operaénekes szakra.

– Rösler Endréhez kerültem, aki egy nagy zenei tudással rendelkező tenorista volt. A másik nagyszerű tanárom Révhegyi Olga zongorakísérő és korrepetitor volt, mégis nehezen alakultak a főiskolai éveim. 1963-ban meghalt Rösler Endre, én pedig úgy éreztem, sosem lesz belőlem énekes. Fél év helyben toporgás után kerültem dr. Sipos Jenőhöz. Jól sikerültek a vizsgáim, ösztöndíjas lettem, majd 1968-ban operaénekesi és tanári diplomát kaptam. Kitűnővel végeztem, olyanokat írtak le rólam, hogy istenáldotta tehetség, mégsem vettek fel az Operába. Ez már a minisztériumban is szemet szúrt, úgyhogy leszóltak, hogyan lehetséges, hogy ilyen diplomával és adottságokkal nem adnak lehetőséget ennek a fiatal énekesnek. Így történt, hogy 1968-ban ösztöndíjas lettem az Operában, és 1969 januárjától pedig már magánénekesi státuszt kaptam. Kodály Háry Jánosában Mária-Lujza szerepét, később a Magyar Állami Operaházban Grófnét Mozart Figaro házasságában, majd Puccini Toscajának címszerepét énekeltem.


– 1972-ben mégis úgy döntött, hogy külföldre megy. Miért?

– Vissza kell kanyarodnom 1968-hoz. Szeptemberben, mikor felvettek az Operaházba, Szokolay Hamletjében Mikó András főrendezőtől egy prózai szerepet kaptam, rettenetesen éreztem magam, hiszen nem énekelhettem. S hogy milyen a sors: mégis be tudtam mutatkozni a közönségnek, ugyanis Rimszkij-Korszakov Aranykakasában Shemaha szerepére kellett beugranom. Három napom volt rá, hogy megtanuljam a szerepet. Ez volt az első operai premierem, szakmailag nagyon sokat jelentett. Aztán jöttek az újabb lehetőségek, így az Erkel-énekverseny, amelynek egyenesen a döntőjébe hívtak meg. Ám közben felajánlották Tosca szerepét, nekem pedig az volt az álmom, így férjemmel közösen meghoztuk a döntést: inkább Tosca, és nem az énekverseny. Rengeteg telefont kaptam akkoriban, hogy meg vagy őrülve, biztosan a nyertese lennél a versenynek! A férjem azonban azt mondta, a Tosca kulcsszereped lesz, a világ legnagyobb színpadain fogod elénekelni. És igaza lett. Ám hogy miért mentem külföldre, annak Christoph von Dohnányi volt az oka. Előénekeltem neki, és azonnal szerződést ajánlott a frankfurti operába, amelynek ő volt a fő-zeneigazgatója. Első szerepem a Figaro házasságából a Grófné volt, ám németül addig még nem énekeltem, így rendkívül komoly munkát jelentett a felkészülés, ami olyan jól sikerült, hogy a Figaro első felvonásának szünetében már szerződést ajánlottak. Fantasztikus évek voltak ezek: a repertoárom nagy részét ekkor tanultam meg, szinte habzsoltam a darabokat, hatalmas tapasztalatra tettem szert. 1977-ig énekeltem Frankfurtban, majd Dohnányi hívott magával a hamburgi operába. 1980-tól pedig szabadúszó voltam.


– Minden sikeres férfi mögött egy támogató nő áll, az ön példája viszont azt igazolja, fordítva is működik a dolog. A férje támogatása sokat segített a pályáján?

– Nélküle nem ment volna. Mindig közösen döntöttünk, hallgattam a tanácsaira. Sokszor mondta egy szerepre, ezt elvállalhatod, meg tudod csinálni, vagy éppen azt, hogy erre még nem érkezett el az idő, ez a szerep még nem a tiéd. A riói olimpiát figyelve Hosszú Katinka és férje, Shane Tusup sikerein többször elgondolkodtam, mert az ő közös munkájukat látva éreztem egyfajta párhuzamot, a mi házasságunk jutott eszembe. Tulajdonképpen örökké a színpadon voltam, egyik szerepből léptem át a másikba, csupán néhány napos pihenőt engedélyeztem magamnak a szerepek között, és mindezt a férjem támogatásával. Gyakorlatilag szabadság, hosszabb pihenő nélkül telt el a színpadon töltött három évtized.


– Hogyan bírta energiával?

– A közönség részéről érzett elismerés és szeretet hallatlanul inspirált. Sportoltam is, jó volt az állóképességem, azonkívül nem ittam, nem cigarettáztam. És ne felejtse el: engem mindig vártak haza. Büszke vagyok arra, hogy soha nem kértem szerepet, és soha nem mentem úgy ki egy színházból, hogy két-három szerződés ne lett volna a zsebemben. A mai fiataloknak nincs könnyű dolguk, mikor látom, mennyi idejük, energiájuk megy el a cas­tin­gokkal. Egyszerűen nem előlegezik meg számukra bizalmat. Egy jól felkészült fiatal énekes áll már olyan szinten énektechnikailag, hogy megfeleljen egy előadásban.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata


– Megváltozott az opera világa?

– Sok mindenben. Régen a vezető komoly énekeseket évekre előre lefoglalták, nekem négy-öt évre előre volt szerződésem, a színház nem sajnálta a legjobbakat meghívni. Ma az a gyakorlat, hogy egy előadásra esetleg felkérnek egy befutott énekest, és köré szervezik a többi szereplőt. Problémának látom azt is, hogy ma jóformán csak a premierre koncentrálnak az énekesek, a többi előadást, tisztelet a kivételnek, becsületből csinálják végig. Márpedig a közönség megérzi, ki az, akit a rutin visz, és ki az, aki minden egyes alkalommal úgy énekel, hogy élete legjobbját nyújtja. Volt, hogy Chicagóban sorozatban tizenegyszer énekeltem Wagner Ring-ciklusából Brünnhildét. Hatalmas érdeklődés mellett játszottuk, az emberek a tizenegyedik alkalommal is a premier-szereposztásra voltak kíváncsiak. Az utolsó előadás számomra éppen olyan fontos volt, mint a premier. Nem lenne szabad elfelejteni: minden előadásnak egy árnyalattal még jobbnak és összefogottabbnak kell lennie, mint az előzőnek.


– Ön szerint miből áll a tehetség?

– A hang egy adottság csupán, a tehetség ennél több: kell hozzá kitartás, állhatatosság, szorgalom. A pályám elején már birtokomban volt a zene iránti érzékenység, a tiszta intonáció, de ez még nem minden, ezzel dolgozni kellett tudni. Azt kell hogy mondjam, a nagy érzelmi megrázkódtatások, például egy szülés, az anyaság, vagy olyan veszteségek, mint egy szülő halála, a művészt érzelmi többlethez juttatják, ezek által is gazdagodik, könnyebben kifejezheti magát a színpadon. Persze inspirációt jelenthet egy jó színházi előadás vagy akár egy felemelő esztétikai élményt nyújtó képzőművészeti kiállítás is.


– A repertoárjából melyik szerepet érezte leginkább a magáénak?

– 1983-ban énekeltem először Turandotot a bécsi Staatsoperben. Ezzel a szerepemmel éreztem azt, hogy áttörtem a falat, Amerika után Európában is vagyok valaki, ez egy hallatlan reveláció volt. Lorin Maazel a bécsi Staatsoperben az első zenekari próba után összecsukta a partitúráját, és azt mondta a társulatnak, most mindenki menjen el a templomba, és imádkozzon, hogy Marton Éva egészséges legyen a premierig, mert ez szenzáció lesz. A Turandottal kapcsolatban éreztem azt, hogy ezt a szerepet nekem írták, mint mikor egy kesztyű tökéletesen illik a kézre: az első hangtól az utolsóig az enyém volt a szerep. A szakmai visszajelzések is nagyon fontosak voltak a számomra. Zubin Mehta a Brünnhilde után kezet csókolt, és azt mondta, Éva, amit te teszel a színpadon, az maga a zene. Ezek az elismerések mind inspiráltak, emeltek tovább, egyre feljebb.


– A Magyar Szent István-rend a legmagasabb állami kitüntetés, amit művész megkaphat. Mit érzett, mikor átvette?

– Nagyon boldog voltam, mikor végre megértettem, hogy én kapom. A döbbenet, a meghatottság és a hazámért érzett nagy szeretet kavargott bennem. Mert ezt a díjat nem egy embertől, hanem a magyar emberektől kaptam. Ennél nincs nagyszerűbb érzés, mint az, hogy tudom, hisznek bennem. Ez a kitüntetés motivál, újabb munkára sarkall. Bár visszavonultam a színpadtól, és átadtam a helyem a fiataloknak, nem állok meg egy pillanatra sem: az Operaház főtanácsadójaként, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjaként és a Zeneakadémia professor emeritájaként továbbra is dolgozom. A legközelebbi feladat a hamarosan induló II. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny, amelynek keretében mesterkurzust is tartok. Büszke vagyok arra, hogy a pályám során legalább három énekes munkáját végeztem el, de sosem az anyagi elismerésre várva, hanem mert szükségem volt a színpadra, a zenére, a közönségnek, a kollégáknak pedig énrám. És most eljött az idő az életemben, mikor nem önmagamért dolgozom, hanem egy közösségért: az országért.

Szentei Anna

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Demokrata, 36. szám, 2016. szeptember 7.