„Cziffra nemzeti hősünk”

– Mi köti Cziffra művészetéhez?

– Azt hiszem, ez a mély kötődés leginkább egy gyerekkori vágynak, hitnek, reménynek a kiteljesedése. Idén harminc éve, hogy hatévesen hallgattam otthon Cziffra György tolmácsolásában Liszt Magyar rapszódiáik sorozatát. Nagyapám jól ismerte Cziffrát, tőle kapta ajándékba ezt a lemezt. Úgy gondolom, ha nincsenek ezek a felvételek, nem lettem volna zongoraművész, ugyanis Cziffra játéka ébresztette fel bennem az érdeklődést a zene és a zongora iránt. Annak is éppen húsz éve, hogy itt, a Zeneakadémián, tizenhat évesen megkerestem Batta András akkori rektort, és engedélyt kértem tőle, hogy a Zeneakadémia kistermében Cziffra György-emlékkoncertet tarthassak.

Nem voltam ismert művész, nem álltak mögöttem szervezők, akik segítettek volna; a mai napig nem tudom, miért szavazott nekem Batta András bizalmat, de megtarthattam a koncertet. Ráadásul épp a napokban nyílt meg a Magyar Zene Házában a Batta Andrással közösen szervezett kiállításunk Cziffra életéről, november 5-én pedig Cziffra György születésének 103. évfordulóján éppen azt a Magyar rapszódiák tizenkilenc darabból álló zongorasorozatát játszhattam el a Zeneakadémián, amelyek oly inspirálóan hatottak rám gyerekkoromban. Idén valahogy minden sorsszerű együtt állásban a jubileum felé mutat.

– És tíz éve indult a Cziffra-fesztivál is. Mennyire volt nehéz a zongoraművész munkásságára épülő fesztivált elindítani?

– Valóban nem volt egyszerű, hiszen a fesztiválok általában alkotóművészekre, műfajokra vagy hangszerekre épülnek, Cziffra azonban előadóművész, a pillanat művésze volt, akinek a darabjait nem tudjuk eljátszani, ám az általa képviselt művészi előadásmódot, gondolatiságot, művészi ideológiát ünnepelhetjük. Cziffra György neve mindig is ismert volt külföldön, bármerre jártam is a világban, Puskás Ferenc és Liszt Ferenc mellett Cziffra volt a harmadik magyar, akit általában ismertek. Húsz éve, mikor azt a bizonyos első Cziffra emlékkoncertet tartottam a Zeneakadémián, méltatlannak éreztem, hogy itthon milyen kevesen emlékeznek rá; ha valaki mégis, akkor azt tartja róla, hogy tehetséges, virtuóz bárzongorista volt. Nagy formátumú művészete mára itthon is ismertté vált, és ebben nagyon sok munkánk rejlik, mindvégig fontosnak tartottam, hogy művészetének örökségét és az alapítványával együtt működtetett modellt kövessük: így a fesztivál a mester törekvéseivel összhangban a fiatal tehetségeket is támogatja. Cziffra György sikerének titka a minőség, az egyediség és a megkérdőjelezhetetlen tudás: a fesztivállal mi is ezt a szemléletet képviseljük.

– Miért fontos önnek a tehetséggondozás?

– A zeneművészi pálya borzasztóan nehéz. A talentum mellett sok minden szükségeltetik ahhoz, hogy a Jóistentől kapott tehetséget méltóképpen tudjuk szolgálni: némi gyakorlati érzék, a mentális, fizikai, lelki felkészültség éppúgy beletartozik. Ha a pályám elején nem álltak volna mellettem csodálatos emberek, a családom, a tanáraim, ma nem tartanék itt. Fontos, hogy a fiatal tehetségek válláról levegyük a terheket, hogy még inkább a zenére tudjanak koncentrálni: a Cziffra Fesztivál évek óta számos anyagi és erkölcsi támogatással járó díjat ad át, számos projektet támogat, koncertfellépési lehetőségeket biztosít a számukra. Amellett, hogy a Zeneakadémián tanítok, mentorként foglalkozom fiatalokkal a Nemzeti Tehetség Központban, a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató műsorban pedig zsűritagként veszek részt. Mindez a kislányomtól, a családomtól, a saját művészi fejlődésemtől veszi el az időt, de nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha a tehetséggondozásra fordított energiákkal nem adnám vissza mindazt a sok jót, amit az élettől kaptam.

– A külföldi fellépések mellett – idén Oslóban és Londonban is – tart nemzetközi mesterkurzusokat. Mik a tapasztalatai, van bármiféle mentalitásbéli különbség a legújabb generáció és az idősebbek, a magyar és a nyugat-európai zeneművészeti egyetemeken tanuló tehetségek között akár művészi attitűdben, felfogásban?

– Általánosságban igaz, hogy egyre magasabb technikai színvonalon játszanak a fiatalok, hihetetlen manuális képességeik vannak, ám csökken az emocionális kifejezőerő, a hit, a filozófia, a tűz, vagyis a zene interpretálásához szükséges lelki tényezők, amelyek nincsenek rögzítve a kottában. A növendékek legtöbbje elképesztő szorgalommal gyakorol, de nem igazán tud megnyílni. Az érzelmi elsivárosodás, a bezárkózás és az, hogy a digitális világ szinte átveszi az irányítást a mindennapok felett, megöli a fiatalokban a nyitottságot, az érzelmi odafordulás lehetőségét. Sokszor teszem fel a kérdést a kurzusokon, az órákon, hogy miért játszod éppen ezt a darabot? A válasz általában az, hogy fejlődni akarok, vagy meg szeretném nyerni a versenyt, vagy vizsgára készülök. Ám azt sosem hallom, hogy azért, mert ez a kedvencem, szerelmes vagyok ebbe a darabba, vagy mert ezzel meg tudom élni a bánatomat, a boldogságomat. Pedig a zenének éppen ez az értelme, hogy érzelmeket adjon, hogy rajta keresztül a művész érzelmek egész palettáját tolmácsolja a közönségnek. Az emberek azért váltanak jegyet a koncertterembe, mert katarzisra vágynak: én ezt az inspirációt szeretném átadni a tanítványaimnak.

– Ez lehet a megoldás, hogy ne veszítsék el a közönségüket a komolyzenei koncertek?

– Nehéz feladat megszólítani azokat, akiknek nincs tapasztalatuk arról, miért jó klasszikus zenei koncertet hallgatni. Nagy versenyt támaszt az online tér, a közösségi média, amit elárasztanak az értéktelen, giccses, kevés tudással, ám annál nagyobb nagy káprázattal előadott produkciók. Én hiszek abban, hogy a jó zene nélkülözhetetlen. Ha feszült vagyok, mindig a zenét hívom segítségül: Brahms, Rúzsa Magdi vagy az AC/DC dalai egyformán segíthetnek kikapcsolni. A zene átmossa a lelket, és e pillanatokban az ember átszellemül és utat talál a saját érzelmi világához. A zene segít, hogy jobb döntéseket hozzak, hogy jobb ember, jobb édesapa, jobb művész lehessek.

– A fesztivál számára már a kezdetektől szempont volt a műfaji sokszínűség. Nehéz volt elfogadtatni a klasszikus zenei élettel ezt az újszerű nézőpontot?

– Sokan nem értették, mit fogok én Presser Gáborral, Szakcsi Lakatos Bélával, Lajkó Félixszel, Rúzsa Magdival játszani egy színpadon, mikor Beethovent és Schubertet tanultam a Zeneakadémián. Mi, előadóművészek mindig a mások által írt hangokon keresztül igyekszünk megmutatni magunkat, ám néha alkotóként is jelen lehetünk, erre ad lehetőséget az improvizáció, például az említett művésztársakkal közös koncerten. Hozzáteszem, Liszt Ferenc idején a Zeneakadémián felvételi követelmény volt az improvizáció.

– És ma már nem az?

– Már száz éve nem, és ezzel együtt ki is irtották a klasszikus zenészekből annak a lehetőségét, hogy alkotóművészekként is megnyilvánulhassanak a színpadon. Chopin, Liszt, Rahmanyinov, Kodály, Bartók mindannyian fantasztikus zeneszerzők és előadóművészek is voltak, Liszt Ferenc a koncertjein a korabeli slágerekre, az operamelódiákra, Cziffra György a pesti éjszakában Karády Katalin és Mezei Mária slágereire improvizált. Ezt a mára elfeledett tradíciót örömmel élesztettem újra. Ráadásul jó látni, hogy ha egy popzenei és egy klasszikus zenei közeg rajongótábora eljön a Cziffra-fesztivál műfaji találkozások tematikájú koncertjeire, és nyitottan fordul az általa kevésbé ismert műfaj felé. E két terület pedig gazdagíthatja egymást. Az improvizáció mindig kihívás, mert számtalan ötlet közül kell kiválasztani a legjobbat. Technikailag mindent tudunk a hangszerről, ismerjük az elmúlt háromszáz év muzsikáját, ám ott, a színpadon kell dönteni arról, milyen hangokat, milyen akkordokat játsszunk és milyen stílusban.

– A 2021-es évet Cziffra emlékévvé nyilvánították, és még ugyanebben az évben nemzetközivé vált a fesztivál. Milyen hozadékai lehetnek mindennek akár kultúrdiplomáciai szempontból?

– Nemrég Oslóban, a Norvég Zeneakadémián tartottunk hangversenyt, a londoni Royal Philharmonic Orchestra, a világ egyik legjobb szimfonikus zenekara pedig bérletes előadásban, saját honlapján hirdeti a Cziffra György-emlékkoncertet, műsorán Eötvös Péter Cziffra Psodia című darabjával. A jubileumi évben vár még ránk Róma, Brüsszel, New Yorkban a Lincoln Center és a Carnegie Hall – a világ legjelentősebb koncertszínpadai. E megkeresések mind azt jelzik, tudnak rólunk és tudják, hogy a Cziffra György fesztivál magyar brand. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen fontos üzenetet hordoz, hogy a magyar kultúra, a magyar zeneművészet képes ebben a turbulens időszakban láthatóvá válni, megjelenni a nemzetközi kulturális térben. A budapesti Cziffra-fesztiválon ma már olyan fantasztikus, világhírű művészek lépnek fel, mint Martha Argerich, Mischa Maisky, Fazıl Say, Vagyim Repin – és ez ugyancsak Cziffra szellemi örökségének köszönhető. A fesztivál fókuszában magyar művek és magyar előadók állnak, a magyar zene Cziffra nevének köszönhetően pedig soha nem tapasztalt magaslatokba emelkedik. Cziffra György a nemzeti hősünk, művészete hihetetlen kincs, olyan érték, amelyet őriznünk kell és megmutatni a világnak.