Egy asztaloslegény útja Párizsig és a világhírig
Békéscsaba őrlődő festőzsenije
Munkácsy Mihály a XIX. századi magyar és európai festészet kiemelkedő képviselője. Nagyon is rendjén való, hogy erre különféle alkotások emlékeztessék a XXI. századi kultúrafogyasztót – nem mindegy azonban, hogy ezek milyen képet tárnak róla befogadó elé. A Békéscsabán látható zenés darab kissé egyszerűsítettet és idealizáltat.
Munkácsy Mihály – akit ekkor még Lieb Mihályként ismert szűkebb környezete – nyolcéves korában, 1852-ben árvaságra jutott. Ezután került anyai nagybátyjához, Reök István ügyvédhez Békéscsabára.
Az ügyvédnek nem volt igazán szeme a művészi talentum felismeréséhez, sőt úgy találta, hogy Mihály nem jó tanuló, ezért el kell sajátítania egy mesterséget. Egy helyi asztaloshoz adta inasnak, aki igencsak rosszul bánt a fiúval: Mihály csak háromévnyi, keserves inaskodás után szabadult fel.
Ezt követően Aradon dolgozott, és csak 1860-ban tért vissza az akkor már Gyulán élő nagybátyjához, aki még azután is szerette volna az asztalosmesterség mellett tartani, hogy unokaöccse ’61-ben megismerte Szamossy Elek festőművészt, és az tanítványává fogadta.
Békéscsabán jelenleg tér, utca, múzeum és kulturális negyed őrzi Munkácsy nevét, és mert idén van a festő születésének 180. évfordulója, a város színes programokkal készült az esemény megünneplésére. E rendezvénysorozat egyik eleme volt a Munkácsy, a festőfejedelem bemutatója a helyi Jókai Színházban. Felújított, kissé átalakított változatról van szó, hiszen Kiss Stefánia és Bognár Zsolt alkotásának eredeti premierje 2013-ban volt, a fővárosban.
A mű – bár musicalként is emlegetik, de pontosabb volna, ha sok prózai betétet tartalmazó zenés darabként határoznánk meg – három órában kíséreli meg felvázolni a művészóriás portréját és pályafutásának fontosabb eseményeit. És a Munkácsy-biográfiát ismerő nézőket alighanem e ponton éri az első meglepetés: az alkotók meglehetősen szabadon bánnak az életrajzi tényekkel, bizonyos mozzanatokat összevonnak, másokat egyszerűen kihagynak.
Mindezt persze az elkerülhetetlen tömörítés következményének is lehet tekinteni. Más is rontja azonban a tisztánlátás esélyeit: az alkotás Dallos Sándor népszerű könyvei – A nap szerelmese (1957), Aranyecset (1958) – nyomán készült. Ezek regényes életrajzok, tehát valós és a szerző által kitalált, fiktív elemek kombinációi. E kettősség a zenés darabba is átkerült: a női főszereplő – Koltay Denise bárónő, vagyis Svenson, akit a készítők úgy mutatnak be, mint Munkácsy legnagyobb szerelmét – például költött alak, a valóságban nem létezett.
A darabtól tehát nem érdemes életrajzi hűséget várni. Célszerűbb olyan alkotásként felfogni, amely egy szegénysorból induló és előbb európai, utóbb világhírnévre szert tevő festőzseni felemelkedésének helyenként egyszerűsített, helyenként idealizált történetét meséli el.
Több jelenetet szán például annak bemutatására, mennyire elismert, sikeres festő volt Munkácsy, aki a francia állam által adományozott Becsületrendet is átvehette, ám arról, hogy mitől volt ennyire nagy, és tulajdonképpen miért volt kora egyik legkiemelkedőbb festője, vagyis miben nyilvánult meg az újszerűsége, nem szól részletesebben.
Koltay Gábor rendező azt viszont hangsúlyozni kívánja, hogy Munkácsy külföldön aratott sikerei csúcsán is megmaradt magyarnak. A főszereplő a cselekmény egy pontján elő is ad egy, az aradi vértanúkról szóló dalt – de a néző nem feltétlenül érti, pontosan milyen alkalomból idézi fel a tizenhármak névsorát három-négy évtizeddel a kivégzés után, Párizsban…
Az előadás csúcspontja így az az ének és az a jelenet, amelyben a Krisztus-trilógia első darabjának megfestésére készülő Munkácsy rádöbben: akkor jár el helyesen, ha Jézus arcának vonásait a sajátjairól mintázza meg. Ezzel nemcsak a kép – sőt, a teljes trilógia – elkészítésével járó gigászi munka terhét veszi a vállára, de azt is elfogadja, hogy az elméjét korábban is környékező téboly még közelebb férkőzik hozzá. A színpadkép mindeközben a Krisztus Pilátus előtt című festmény kompozícióját idézi – felkavaró, drámai jelenet!
Ám ettől eltekintve a Munkácsy, a festőfejedelem sajnos egyetlen igazán erős dalt sem tartalmaz: a szövegek többsége átlagos, a zenét pedig inkább megszokottnak lehet nevezni, semmint invenciózusnak – egy musicalként is emlegetett zenés darab esetében egyik sem kimondottan szerencsés.
A főszerepet alakító Puskás Dániel a beérkezett Munkácsy ábrázolásakor meggyőzőbb, mint a kölyök Mihályékor. A férje által elhanyagolt, melegszívű és odaadó Koltay bárónőt alakító Csonka Dóra végig lelkesen és hibátlanul énekel, de a Svenson és Mihály közötti kémia valamiért nem elég erős a színpadon.
Részben ennek tudható be, hogy bizonyos mellékszerelők inkább felkeltik a néző érdeklődését, mint az alkotók által középpontba helyezett szerelmespár. Az inas Munkácsy vérbaján segítő bábaasszony, Perzsi azzal együtt is érdekes alak, hogy a készítők nem árulnak el róla túlságosan sokat. Ez a jó boszorkány úgy követi az általa az életnek – és a művészetnek – évtizedekre megmentett fiatalember sorsát, mintha valamiféle papnő volna, aki képes közvetíteni az égi és a földi szféra között. A karaktert megformáló Nagy Erika alakításában méltóságteljes és empatikus figurává válik.
A Munkácsy közeli barátját, Paál Lászlót játszó Nagy Róbert bohém, ugyanakkor elegáns alakká formálja a festőt, aki azt a felismerést is kellő tartással viseli, hogy Mihály tehetsége túlnő az övén. A néző csak sajnálni tudja, hogy nem jutott neki legalább egy igazán erős, emblematikus dal, mondjuk a barátságról vagy esetleg a talentummal való sáfárkodás nehézségeiről.
A központi figura körül megjelenő két képkereskedő esetében hasonló a helyzet: egyetlen dalt sem kaptak, pedig az a jelenet, amelyben az egyik kiveti a nyeregből a másikat, szinte kínálja magát, hogy a két karakter előadjon egy, a pénz megkerülhetetlen szerepéről és a művészeti piacot uraló farkastörvényekről szóló lendületes-keserű dalt. Nem így történik.
A Vesztergombi Anikó által tervezett, a kor divatját idéző jelmezek szemet gyönyörködtetőek. Igaz-Juhász Katalin díszletei elegánsak, jól érzékeltetik a XIX. századi párizsi szalonok és nagypolgári lakások miliőjét, ezzel együtt viszont azt az érzetet keltik, mintha maga a művészóriás is kiállítási tárgy volna.
Vagyis: a Munkácsy, a festőfejedelem tetszetős kiállítású darab, amely azonban több ponton is kívánnivalót hagy maga után. Ha a készítők a művel arra akarták felhívni a közönség figyelmét, hogy Békéscsaba és a festő több szállal köthető egymáshoz, jó munkát végeztek. Ám ha egy élethű portrét kínáló, emlékezetes dalokat tartalmazó zenés alkotással szerették volna meglepni a nézőket, e szándékukat nem sikerült maradéktalanul megvalósítani. Ebben az esetben alighanem annyit értek el, hogy aki a művészóriás életének valós eseményeire, egyben zsenijének titkaira kíváncsi, a darab után fellapozzon egy Munkácsy-albumot.
