Eljött az ébredés ideje!

– Hogy kezdődött a Mező Misi története?

– Egy kiegyensúlyozott, szép gyermekkorral. A Gyulától 15 kilométerre levő Dobozon nőttem fel, ahol azt a fajta szabadságot éltük meg a testvéreimmel, amit csak a természet közelsége képes nyújtani. Egész nap a mezőn vagy az erőben csatangoltunk. Doboz akkoriban is olyan falu volt, ahol a szüleim nyugodtak lehettek afelől, hogy semmi baj nem történhet velünk. A zene az életünk természetes része volt, belenőttem a zenészvilágba. Édesanyám ágáról muzsikus cigányok az őseim, édesapám pedig a falunk hagyományőrző cigány együttesének művészeti vezetője volt. Gyermekként nem is fogtam fel, hogy milyen kivételes helyzetben vagyok, amiért ilyen örökséget kapok útravalóként. Tízévesen azonban már biztosan tudtam, hogy zenész leszek. Jellemző a családomra, hogy nem legyintettek a fiúcska szavára, hanem a kezdetektől támogattak és biztattak. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy olyan szellemben nevelkedtünk, hogy mindenért meg kell dolgozni. Ez a tudat lebírhatatlan magabiztosságot adott, ami nagyon kapóra jön, ha az embert az útja egy 5000 lelkes településről Budapestre viszi. De azt is hamar tudatosítottam magamban, hogy a merev keretek nem nekem valók, kezdetektől arra törekedtem, hogy a magam ura legyek.

– Egy tízéves fiúcska elhatározza, hogy zenész lesz, kicsit több mint húsz év múlva az év hazai popalbuma kategóriában Fonográf-díjat vehet át zenésztársaival. Úgy tűnik, minden a tervek szerint alakul…

– Megélve ez a pálya sokkal inkább egy szinuszgörbéhez hasonlít, ami egy ideje valóban fölfelé halad, de 25 év alatt irdatlan sok áldozatot hoztunk a sikerért. Rengeteg nehezítő körülménnyel szembesültünk, ezek közül a vidékiségünk csak az egyik volt, ami azt jelentette, hogy a pályánk kezdetén 500 kilométert kellett autóznunk egy ötperces rádióinterjú kedvéért. Nemegyszer előfordult, hogy vonattal mentünk koncertezni, vagy Gödöllőn mi magunk plakátoltunk a Trafó Klubban szervezett koncertünk előtt. De annyira szerettünk zenélni, hogy semmi nem tűnt soknak azért, hogy színpadra állhassunk. A jó sorsunknak köszönhetően pedig mindig jött valami, ami éppen akkor lendítette tovább az együttest, amikor állóvízen hajóztunk. Ezeket a lehetőségeket soha nem jártuk ki magunknak. Erre büszkék vagyunk: soha nem voltunk törtetők, nem akartuk magunkat helyzetbe hozni, befolyásos figurákkal ismerkedni, a megfelelő partikra eljárni. Sosem tervezgettünk, csak álmodoztunk és tettük a dolgunkat.

– Mikor érezték először, hogy célba értek?

– Mivel a zenélés volt a célunk, ami mindig nagy örömet szerzett, azt érzem, hogy mindig a helyünkön voltunk. De ha az országos ismertséget tekintjük, akkor a Minden állomás című dal klipjének a megjelenése után éreztük, hogy valami megváltozott körülöttünk. A mi kis városunkban, Gyulán amint sétáltunk a Béke sugárúton, összesúgtak mögöttünk, hogy ezek azok a fickók a tévéből. A Vidéki sanzon sikere koronázta meg az egészet, egyik napról a másikra hatalmas hájp kerekedett a zenekar körül. Azelőtt három koncertünk volt egy évben, a Vidéki sanzon után száz. Ennek ellenére tudatosan figyeltünk arra is, hogy ne szippantson be minket az a közeg, amiben találtuk magunkat. Józanok maradtunk, de megértettük azt az alapigazságot, hogy ha nem látszol, akkor nem játszol, ha nem vagy a vérkörben, akkor nem létezel. Hamar szembesültünk azzal is, hogy rengeteg munka, míg jegyezni kezdenek, ezt megtartani azonban még annál is több.

– A két és fél évtizednyi előadói pálya alatt mégsem kerekedett egyetlen botrány sem a zenekar vagy a tagjai körül. Senki nem kényszerült elvonóra, nem kellett szégyenkezni egy görbén sikerült este miatt. Pedig az ember azt hinné, hogy a Magna Cum Laude műfaja megköveteli, hogy a művészek nagykanállal egyék az életet.

– A siker megízlelése után a kísértések időnként az ember fölé magasodnak, otthonról hozott értékeink azonban megvédtek minket önmaguktól. Minden zenekar életében vannak olyan időszakok, amikor talán egy picit bedarálja az éjszaka. Aztán kiderül, hogy működik-e ez az életforma vagy sem. El tudom fogadni, hogy vannak olyanok, akiknek az alkotási lelkület megteremtéséhez vagy a színpadi jelenléthez valamilyen serkentőre vagy bódítóra van szükségük. Ők így élik meg a zenében való jelenlétet, más viszont tisztán is színpadra tud állni. Ez jórészt alkati kérdés. Bevallom férfiasan, mindig irigyeltem azokat a zenészeket, akik nagyon élték a rock and roll életet. Én azonban soha nem voltam az a típusú ember, aki koncert után beleveti magát az éjszakába és bulizik két-három napig. Soha nem vonzott ez a része. Engem az érdekelt, hogy a színpadon állva olyat csináljak, amihez az emberek kapcsolódni tudnak.

– Mi a helyzet a nőkkel? Fizikailag a legkevésbé sem káros, a művészi szenvedély serkentésére viszont kiválóan alkalmas a hölgytársaság élvezete.

– Egészséges férfi a legtöbb esetben azért kezd el zenélni, hogy imponáljon a hölgyeknek. Ez a Magna esetében sincs másként, valószínűleg mind az öten azért kezdtünk el zenélni, hogy utat találjunk a nőkhöz. Mégiscsak vagány dolog, mikor Mező Misi a dobozi Bercsényi 37. szám alatt az árokparton ülve Republic-nótákat játszik a gitárján, és köré gyűlnek a szomszéd lányok. Csodálatos érzés, amikor úgy néznek rád, mint egy bálványra. A személyiségünk fejlődésével azonban egyre mélyebb értelmet nyer a zenélés, a motiváció is alapjaiban alakul át. Közben jó esetben az ember családot alapít, ami végképp mindent megváltoztat. Van egy csodálatos feleségem és három gyermekem, ami azt jelenti, hogy fejben és szívben meghoztam egy döntést, ami után többé nem érdekel, hogy kit tudnék férfiként megszerezni, ki ajánlkozik fel. A korábbi önmagam sem tagadom meg, a legényéletem is úgy volt szép és jó, ahogy volt. De az a múlt. Ezt azzal tudnám párhuzamba állítani, hogy megtérés előtt a zenélés egészen másról szól. A fókuszban saját magadat látod, a saját egód, a talentumod. Megtérés után a zene többé nem rád mutat, nem rólad szól, sokkal inkább egyfajta dicsőítéssé válik, amelyben hálát adsz mindazért, amivé lettél, aki vagy, a barátaidért és az életedért. Ez akkor is így van, ha a Magna nem keresztény zenekar.

– A keresztény zenei szolgálatot tudatosan választja el a zenekartól?

– Sokan azt gondolták a megtérésem után, hogy majd arról szólnak majd a Magna Cum Laude-koncertek, hogy a Mező Misi két dal között Jézushoz hívja az embereket. Ez azonban sosem merült fel bennem. Nem az emberek reakciójától félek, hanem úgy gondolom, hogy mindennek megvan a helye és az ideje. Szívesen elmondom a megtérésem történetét, beszélek a hitemről, az Istennel való kapcsolatomról, a Magna azonban másról szól. Hosszú ideje több platformon is megélem a zenélést. A Magna mellett a Budapest Bárban is részt veszek, ahol a nekem nagyon otthonos kávéházi cigányzenét játsszuk, a Mező Misi mesélő pedig amolyan szóló műfaj, ahol a dicsőítő daloknak éppúgy helyük van, mint a profán szerzeményeimnek. Ezek a platformok nagyszerűen kiegészítik egymást. Pontosan úgy, mint mi a Magnában. Különböző személyiségű emberek vagyunk, más értékekkel és szenvedélyekkel, és ez alkotás közben is előjön. De éppen az az egésznek a mágiája, hogy különböző személyiségek olyasmit hoznak létre, amivel nagyon sok ember tud azonosulni.

– Ez a beszélgetés azonban elbírja a hit megvallását. Miért fordult Isten felé?

– Kacskaringós út vezetett odáig. Édesanyám a Jehova tanúi egyház tagja volt, eljártak egymáshoz, hogy együtt tanulmányozzák a Bibliát. Apám nem nézte jó szemmel, hogy odajönnek hozzánk idegenek, ezért anyám hite állandó vitaforrás volt. Isten akkoriban számomra egyenlő lett anyám és apám veszekedésével. Nem tűnt annyira kecsegtetőnek, hogy megismerjem azt, aki miatt időnként otthon cirkusz volt. Anyám elvitt néha gyülekezetbe, de engem nem érdekelt, nem szerettem. Halála azonban mindent megváltoztatott. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de hiába tudtam anyám betegségéről, úgy gondoltam, hogy ő halhatatlan és legyőzhetetlen. A Teremtő azonban máshogy gondolta. Ez a dráma egy szörnyű mélyrepülést hozott az életembe. Közel álltam édesanyámhoz, sokszor mégis inkább a zenekart és a barátaimat választottam ahelyett, hogy meglátogattam volna. Nehéz elválás volt, nagyon bántott a bűntudat, hogy miért nem szenteltem neki azt az időt. Akkor gondolkodtam el igazán az élet értelmén.

– Hogy lett a bűntudatból hit?

– Szenczy Sanyi barátom, a Baptista Szeretetszolgálat volt elnöke, aki ma már nincs közöttünk, vezetett a megtérés útjára. Ő mutatott nekem példát szeretetből, odafordulásból, az Istennel való közösségből. Ő volt a kapocs köztem és Isten között. Rajta keresztül a baptista egyházba tértem meg, hívő emberként azonban nem hiszek a szekértáborokban. Azt vallom, hogy aki elfogadta az Úr Jézust megváltójának, az nekem testvérem az Úrban. A többi nem érdekel, csak az ember maga. Több helyről kaptam támadást, hogy a vallásom nem fér össze a katolikus tanításokkal, nem illik az Eucharisztiát méltatni. De rengeteg üzenetet kapok a kezemen levő „mindent látó szem” tetoválás miatt is. Egyesek szemében szabadkőműves, illuminátus vagyok. Őrület, hogy miken akadnak fenn az emberek. Pedig a lényeg nem olyan bonyolult. Hiszed az Urat? Igen! Ő a Megváltó? Igen! Akkor nekünk testvéreknek kell lennünk. A gyerekeket is a szentendrei Szent András Katolikus Iskolába járatjuk. Feleségemmel mindketten azt gondoljuk, hogy a legjobb alapot egy egyházi intézményben kapják meg útravalónak, csak ez számít. Nem akarom, hogy mesterséges határvonalak szakítsanak el azoktól, akik szintén Krisztuséinak vallják magukat.

– Egy Kossuth-címer is díszíti a kézfejét. Illetve nemcsak hívő keresztény, hanem roma példakép is. Békében élnek ezek az identitások önben?

– Olyan magyar ember vagyok, aki Dobozon született egy cigány családba. Nekem nem fajsúlyosabb, nem fennköltebb egyik identitásom a másiknál. Teljesen mindegy, hogy milyen származású, milyen vallású vagy. A legfontosabb, hogy olyan életet élj, ami hasznos a nemzeted számára. Romaként soha nem akartam zászlóvivő lenni. Sokan megkerestek, hogy álljak be ide vagy oda, de eszem ágában sincs díszcigánynak lenni. A politikától tudatosan távol tartom magam, a roma önkormányzattól és a pártpolitikától egyaránt. Azt látom, hogy a pénz és a hatalom akarása mindent megmérgez, mindent tönkretesz. Szerintem nem létezik keresztény politizálás sem. A kettő nem fér össze. Valaki vagy politikus, vagy keresztény. A kettő együtt nem megy. Egy politikus akkor érvényesül a mai világban, ha gátlástalan. Ez nem fér össze az értékeinkkel. Ezzel szembe kell néznünk! Aki szeretne politikával, különösen cigány ügyekkel foglalkozni, az társadalmi munkában végezze! Addig nem hiszek el senkinek semmit, míg nem profitmentesen csinálja. Ameddig ebben pénz van, addig hagyjanak engem békén! Három roma barátommal létrehoztuk az Angyalok Nyelvén Alapítványt, amely a tehetséges roma diákok továbbtanulását segíti. A jelmondatunk: Ide csak betenni lehet, kivenni nem. A felzárkóztatás kapcsán pedig tapasztalatból tudom, hogy a tanulás és a saját sorsunkért való felelősségvállalás jelent megoldást. Az egyetlen út, ha minél több cigány értelmiségit képzünk, akik képesek lesznek önálló döntéseket hozni, és nem válnak droidokká.

– Nem akar zászlóvivő lenni, de azért valamiféle missziós attitűd dolgozik önben. Keresztény szellemű műsorok készítésében vállalt szerepet.

– A kereszténységért megéri kiállni. De óvatos vagyok ezen az úton is. Ez azt jelenti, hogy nem felhasználni akarom a hitem, nem akarok mögé bújni. A hitet nem lehet úgy használni, mint egy díszt, ami szebbé tesz mások szemében. Ha bedől a mutatvány, a nem hívő emberek összekötik a rosszat Istennel. Én sem vagyok makulátlan, nincs bűn nélkül való ember. Mindenki megbotlik időnként, akár azzal, hogy úgy szólunk a másikhoz, hogy amint kimondta, már meg is bánta. Nekünk, hívőknek azonban van valaki, akihez minden pillanatban tudunk fordulni, és le tudjuk tenni a bűneinket. Nem szeretnék átesni a ló túloldalára, rengeteg veszélye van, magára a hitre, az egyházainkra, az emberek istenképére. De szeretem időnként elhagyni a komfortzónámat, kipróbálni magam új szerepekben. A Jézus és… című műsorban való megjelenésem számomra is hatalmas utazás. Olyan szellemi és egyben szakmai élményben van részem, amiben korábban nem.

Nem vagyok riporter, de érdekelt a téma, a módszer. Hogy olyan vallási műsort csináljunk, amely meghozza az emberek kedvét az Istennel való találkozáshoz. Érzem és látom, hogy minden emberben van fogékonyság Isten iránt. A bennünk levő űrt, a hiányt, amit egyre inkább érzünk, csak Isten tudja betölteni. És tudom, hogy egyre többen érzik ezt. Ahogy távolodik a világ Istentől, annál inkább szomjazik utána a lélek. Nagyon felkészült stábbal dolgozunk a műsoron, akik felkutatják a leghitelesebb tanúságtevőket. A zsigerekig hatol egy-egy beszélgetés. Szerintem pont erre van szükségünk, hogy magunkhoz térjünk. Eljött az ébredés ideje!