Halálom esetén elégetendő!

Az augusztus végéig látogatható tárlat címe Füst Milán korai naplófüzeteit idézi, amelyek a „Halálom esetén elégetendő!” drámai felütéssel kezdődnek, utalva a munkájával szüntelenül elégedetlen, feljegyzéseit újra és újra átdolgozó író vívódásaira.

De vajon miért olyan fontosak az írók életében a gyakran napi rendszerességgel vezetett, sokszor komoly tépelődések árán született naplók? Mennyire cseng össze a köztudatban élő és a feljegyzésekből kirajzolódó írói kép? A PIM kiállítása nemcsak a múzeum hagyatékát gyarapító szerzőktől vonultat fel szövegeket, hanem azoktól az íróktól is, akiknek az irodalmi örökségét ugyan nem az intézmény kezeli, de naplóírói tevékenységükkel számottevően gazdagították a hazai irodalmat.

Áldás és átok

„Miért ne lehetne egy kicsit élvezni az életet? Jó lakomákat végigenni… egy kis bort inni… barátságosan beszélgetni?… Miért kell mindig a szomorúság után nyúlni? Elvégre öröm is van! Ezzel a jegyzettel kezdeni az évet – csak ne vezessen rosszra!” – írta naplójába 1920. január 3-án a Nyugat nagy nemzedékéhez tartozó Füst Milán, akit a legtermékenyebb és legkülönlegesebb alkotói szisztémát követő naplóíróként tart számon a magyar irodalomtörténet.

A folyamatosan töprengő, önmagával is vívódó alkatú író ugyan már nem érhette meg filozofikus hangvételű gondolatainak teljes kiadását, ám az 1999-ben megjelent közel 1800 oldalas kötet érzékletesen mesél a saját munkájához fölöttébb ellentmondásosan viszonyuló alkotó elmélkedéseiről. A Teljes napló I–II. címen napvilágot látott könyvet negyedszázaddal ezelőtt dr. Szilágyi Judit rendezte sajtó alá, aki a PIM tárlatán interaktív hangfelvételen keresztül szólítja meg a látogatót. Az irodalomtörténész a hanganyag segítségével idézi fel a már idős szerző 1957-ből származó önvallomását:

„17 éves korom körül különös áldás és átok szállott meg engemet. Minden olyat, amit észleltem, vagy gondoltam, s ha ez az észlelet, vagy gondolat fontosnak tűnt előttem rögtön fel kellett jegyeznem… és ez aztán betegessé fajult. Később e hirtelen odavetett észrevételeket éjszakánként szép vaskos kötetekben feldolgoztam, és így jött létre e páratlan gyűjtemény.”

Füst Milán ugyanis alkotói attitűdjére jellemző módon többször is átírta, újrafogalmazta gondolatait, amelyeket először különféle bevásárló cédulákra, számlákra, újságok margójára írt. Ezeket a gondolatfoszlányokat később kis naplófüzetekbe vezette át, mielőtt a véglegesnek szánt keménykötésű naplókban letisztázta és részletesebben is kifejtette volna őket.

1905 és 1944 között közel 40 évig írta feljegyzéseit, ami az egyik leghosszabb naplóíró időszaknak tekinthető a teljes magyar irodalomtörténetben.

Bár az 1945 elején eltűnt írások a II. világháború után nagyrészt előkerültek, az író megtagadta a már csonkának tartott és számára idegenné vált dokumentumhalmazt, amelyre korábban élete fő műveként tekintett. A szövegeket, amelyekkel teljesen soha nem békélt meg, végül egy bőröndbe zárva rejtette el a lakásában, és az utazótáskát soha többé nem nyitotta ki. De mivel nem semmisítette meg a koffer tartalmát, utat nyitott az utókor számára a napló megismeréséhez.

Az alkotás abból a szempontból is rendhagyó, hogy bár születésének körülményeire világháborúk, forradalom, az 1945 utáni rendszerváltást követő történések, illetve fontos magánéleti események gyakoroltak sorsdöntő hatást, Füst Milán csak nagyon áttételesen reflektál rájuk. Írásainak fókuszában elsősorban olyan bölcseletek állnak, amelyekben az alkotó saját személyiségét, a környezetében élő emberekhez fűződő viszonyát elemzi, olvasmányélményeit értelmezi.

A napló és az intimitás

Dr. Borbás Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának főmuzeológusa arról tájékoztat, hogy az intézmény naplóírói hagyatékát több százezer oldal terjedelemben lehet mérni.

– Naplóval vagy naplószerű feljegyzéssel szinte a legtöbb írói hagyatékban találkozunk, akad közöttük gazdasági, háztartási és babanapló, valamint álom- és útinapló is. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen több száz szerző munkájával együtt a magyar irodalom legendás naplóíróinak – mint Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Fodor András, Csáth Géza, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László vagy Lesznai Anna – örökségét is mi őrizzük. Alkotásaikból kiolvasható az a visszatérő dilemma, amely az igazmondás iránti vágy és a majdani publikálási szándék között feszül, hiszen sokan úgy gondolják, hogy a teljes írói őszinteség éppen az olvasói tekintet későbbi jelenléte miatt áll ingatag talajon…

Móricz Zsigmond, a XX. század első felének egyik legelismertebb realista elbeszélője például joviális, kiegyensúlyozott, igazságkereső, a nehéz sorsú vidéki emberek problémáit mélyen átérző szerzőként vonult be a köztudatba. 18 éven át írt naplóbejegyzéseit olvasva azonban árnyaltabb kép rajzolódik ki előttünk az íróról, akinek az életét házasságai mellett is szerelmek, hűtlenségek és tragédiák kísérték. Első felesége, Holics Janka például feltehetően az író hűtlensége miatt menekült az öngyilkosságba, fogadott lánya, Csibe, az Árvácska ihletője pedig minden bizonnyal gyermeket is szült az őt felkaroló Móricznak…

– Míg a történész elsősorban az adott korszakot megismerendő forrásdokumentumként használja a naplók feljegyzéseit, addig az irodalomtörténész magáról a szerzőről igyekszik minél több tényt megtudni. Ugyanakkor a szélesebb olvasóközönség a bizalmas információk, titkok, pletykák iránti éhségét is csillapítani szeretné a magántermészetű életrajzi részletek megismerésével. Tagadhatatlan, hogy a személyes jellegű egódokumentumokban, mint amilyen a napló műfaja is, olyan intimitásokkal is találkozhatunk, amelyek némiképp átrajzolhatják a korábban piedesztálra emelt alkotókról, illetve a kortársaikról kialakult általános képet. Szentkuthy Miklósnak az 1948 előttről származó korai naplói ma már hozzáférhetők a kutatók számára, de az 1948-tól halálig (1988) írt feljegyzéseit 50 évre zároltatta, ezért végakarata szerint a leragasztott papírdobozokban őrzött naplóit leghamarabb 2038 után tanulmányozhatjuk, amit a kiállításon digitális visszaszámláló programmal jelzünk. Szentkuthy nyilván a privát életét, a hozzátartozóit és a pályatársakat szerette volna megkímélni a nemkívánatos részletek nyilvánosságra kerülésétől – magyarázza az irodalomtörténész.

Szentkuthytól egészen eltérő módon, de jelen vannak az indiszkrét elemek a polihisztor Csáth Géza gyakran drogmámorban írt, szexuális motívumokkal dúsított felnőttkori naplóiban is.

– Tízéves korában, diákként kezdett el naplót írni, és az ifjúkori munkái nyomán egy teljesen más oldaláról ismerhetjük meg, mint ami a nyilvánosságban él róla. Korát meghazudtolóan nagy tehetségű, sokoldalú tudós és művész volt, kiválóan rajzolt, íróként, orvosként, pszichiáterként, zenekritikusként és zeneszerzőként is tevékenykedett. Saját bevallása szerint először kétségbeesésében nyúlt a morfiumhoz, mert tévesen tüdőbajt diagnosztizáltak nála, de aztán szenvedélybetegségét nem tudta kordában tartani.

Elhatalmasodó függőségének nyomait, majd személyiségének szétesését, tehetségének szétforgácsolódását egy idő után már naplóinak írásképe is tükrözi.

Kockás füzet és hangos napló

„Tegnap kaptam ezt a szép és nagy könyvet egy szigetvári ismeretlen hölgytől, hogy írjam bele »gyönyörű gondolataimat«. Gyönyörű gondolataim e pillanatban nincsenek, de az üres papír mindig csábító, ezért elhatároztam, hogy naplóvá avatom ezt a könyvet, mint annyi elődjét, amelyek elkallódtak, vagy amelyeket elégettem” – írta Fekete István 1961-ben.

Hozzá hasonlóan a kiállításon szereplő többi alkotó is belső szükségletként tekintett a naplóírásra. Érdekesség, hogy míg például Sütő András a váci könyvkötő műhelyben személyesen neki készített míves könyvbe írt, addig Jókai Anna határidőnaplót választott, de sokan használtak egyszerű iskolai kockás vagy spirálfüzetet is. Lázár Ervin ezen a téren sem hazudtolta meg önmagát: talán a takarékosság jegyében, vagy a tréfa kedvéért a lánya, Fruzsina másodikos matekfüzetébe írta feljegyzéseit. Polcz Alaine és Kányádi Sándor pedig már le sem jegyezte elképzeléseit, hanem úgynevezett hangos naplót készítettek, amelyben ötleteiket, témavázlataikat rögzítették magnetofon segítségével.

Az elmúlt évtizedekben az írói napló átmeneti műfajból önálló elbeszélő műfajjá lépett elő. Kapcsolata az adott szerző egyéb műveivel még tovább erősíti létjogosultságát.

A naplók irodalmi és művelődéstörténeti értékük mellett az emberi élet és sors nagy ismétlődő dilemmáira is reflektálnak. Szabó Lőrinc újévi köszöntője, amelyet több mint egy évszázada, 1920. január elsején vetett papírra, 2025 első napján is megszívlelendő lehet: „…reméljük a legjobbakat az új évtől. Mindenkinek megbocsátok, mindenkit szeretek, szeretném, ha mindenki szeretne… Csak új háború ne legyen! – Éljen az új év, éljen 1920!!”