Hirdetés

– Dózsa László halálairól fogunk beszélgetni, de kezdjük előbb az élettel! Milyen volt az a bizonyos, népligeti komédiás világ, ahol felcseperedett?

– Csodálatos. Stefka filmjében is elmondtam, ha milliárdos lennék, újra felépíteném. Édesanyám artista volt, egy késdobáló számmal lépett fel az ottani cirkuszban, emlékszem, napi négy-öt órát gyakorolt…


– Önt is körbedobálta?

– Nem, rám a fakanál jelentett veszélyt, mert elég élénk gyerek voltam. Egyébként, ahogy az szokás az artista világban, már korán belekóstoltam én is a mesterségbe, kitalálták nekem egy számot Józsival, az oroszlánnal.

Korábban írtuk


– Igazi volt?

– Persze! De a világ legszelídebb macskájának számított. Úgy tettünk, mintha én, a kisgyerek betévedtem volna a műsor szünetében a porondra, ahol ott ült már Józsi a ketrecében, letakarva egy fekete lepellel. Odamentem, s mintha mit sem sejtenék, lerántottam a leplet, mire a Józsi öblösen ordítani kezdett. Erre volt betanítva. A közönség riadtan felugrott, hogy segítség! Mindjárt kiszabadul a fenevad, és megeszi azt a gyereket. Én viszont erre beléptem a ketrecbe, és belenéztem a Józsi eltátott pofájába. Nagy siker volt.


– Jó, de milyenek voltak a szürke hétköznapok ebben a népligeti birodalomban?

– Nem ismertük a szürke színt. Ez egy tarka, folyton pezsgő komédiás világ volt, melyet általános szegénység uralt, de szeretetben és megértésben éltünk ott. Egészen 1950-ig tartott ez a boldogság, akkor aztán elkezdték kitelepíteni a komédiásokat a Népligetből.


– Nyilván megelégelte ezt az egészet a pártállam…

– Meg. Volt ott a cirkuszban egy népszerű bohóc, a Skoti. Bejött a porondra, elénekelte az Egy vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én című dalt, s közben mindenféle tréfákat csinált, mókázott, bukfencezett, a közönség pedig önfeledten nevetett, igaz, a végére, ahogy az igazi bohócoknál történik, sírtak az emberek. Skoti egy kis politikát belekevert a számába, beszólások, kis tüskék formájában mondott valamit például a Rajk-perről, Rákosiról és így tovább. A bohócnak persze nincs arca, nem tudjuk ki rejtőzik a sűrűn felkent festék meg a krumpliorr mögött. Az ávósok nem is bajlódtak ezzel. Előadás közben berohantak a porondra, legyűrték a Skotit, és ott, a publikum előtt agyonverték. A közönség pedig tapsolt és nevetett, azt hitte, ez is része a produkciónak. „A tömeg a végzet arra ítélt állata, hogy higgyen” – írta Madách.


– Döbbenet!

– Megkérdeztem anyámat, hogy mi volt ez. A kommunizmus, válaszolta. Örökre megmaradt bennem Skoti emléke. A népligeti komédiás világot már réges-rég eldózerolták, de ott, ahol a bohócot agyonverték, a legnagyobb hidegben is rögtön elolvad a hó. Sokan azt mondják erre, persze, mert ott állandóan fűrészport szórtak a porond földjére. Dehogy, barátaim! A szív melege olvasztja meg a havat.


– Önök hová kerültek a Népligetből?

– Be a városba. Izabella utca, Lenin körút, összevissza költöztünk, sok helyen laktunk. Mindenütt láttam, hogy miként hurcolják el éjjelente az embereket, nem számított semmi, vittek öreget, fiatalt, egy terhes asszonyt lerugdaltak a lépcsőn. Ez már 1952 környékén történt, s nagyon mélyen megmaradt bennem, akárcsak a Skoti halála.

A megtámadott fotó

Mint mindenki, Dózsa László is megütközött Havas Szófia elhíresült szavain. A színművész szerint 56 nem az ellentétekről, hanem éppen a társadalom egységéről, az újjászülető nemzeti érzésről szólt. Vele együtt sokan állítják, szó sem volt pogromokról, zsidóellenességről. Dózsa legjobb barátja és harcostársa, Klein Róbert is izraelita volt. Nem mellesleg az volt Angyal István, a felkelők egyik emblematikus alakja is, akit a kádári bosszú során kivégeztek.

A színész Dózsa László ellen most újabb hadjárat folyik a balliberális médiában. A történész Eörsi László – Eörsi István fia és Eörsi Mátyás unokatestvére – sok ponton megkérdőjelezi a történetét. Minden momentumhoz dokumentumokat, tanúkat, sőt, fotókat követelne. Végül az 1956-os Emlékbizottság egyik plakátján, pontosabban falfestményén vélt fogást találni a balliberális tábor. Mondván: a képen látható pesti srác nem a fiatal Dózsa Lászlót ábrázolja. A hasonlóság megtévesztő, ám bármi történt, a színész bejelentette: nem ragaszkodik hozzá, hogy a neve ott szerepeljen a plakáton. A perpatvart ’56 emlékéhez méltatlannak tartja.

A színművész mellett kiállt Schmidt Mária kormánybiztos is. Közleményében így fogalmaz: „Jelen ismereteink szerint a felvételen Dózsa László szerepel, az a Dózsa László, akinek ’56-os hősiességét mindeddig támadás nem érte, a neki adott nagyszámú elismeréssel pedig a szakmai és ’56-os szervezetek egyaránt igazolták őt. Szégyenteljesnek tartom, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a közösség egészétől elvenni, azt kisajátítani akaró szűk és jól behatárolható csoport 2016-ban is az MSZMP szellemiségét idéző gátlástalansággal igyekszik megfélemlíteni és hiteltelenné tenni nemzetünk legnagyobbjait! Különösen felháborítónak tartom, hogy a 168 Óra című hetilap és annak online kiadása folyamatosan meggyalázza szabadságharcosaink fotóit. (…) Az 1956-os Emlékbizottság többi tagjával együtt arra biztatjuk Dózsa Lászlót, hogy ne adja fel a küzdelmet, ahogy 1956-ban sem tette, amikor tizenéves kamaszként védte hazánkat!”

– Ezért lett forradalmár a tizennégy éves Dózsa László?

– Igen ezért, meg neveltetésem, hazafiasságom és persze vagányságom miatt. Amint beindultak az események, másnap anyám elküldött a Lehel piacra libáért. Volt egy barátom a házban, Klein Robi, vele indultunk neki. Közben befutott egy teherautó. Aki magyar, velünk tart, ezt kiabálták a platójáról. A liba már nem volt érdekes, mentünk, a Divatcsarnokhoz vittek bennünket, a Szövetség utca és a Rákóczi út sarkára. Megsúgom, nekünk már a forradalom előtt is volt géppisztoly a kezünkben, a XIII. kerületi rendőröktől loptuk. A Divatcsarnoknál tapasztalt katonák igyekeztek kiképezni a civileket, megtanítva nekik például a Molotov-koktélok készítését.


– Tizennégy éves volt. Félt?

– Akkor nem, de minden újra és újra előjön álmaimban, és akkor igenis félek.


– Álmok… A lány is felbukkan ilyenkor?

– Gyönyörű volt. Megtanítottam fegyvert kezelni, beszéltem neki a harcról. Szerelem volt? Lehet. Egyszer ott találtam egy ablaknál, előrebukva. Rosszul vagy? – kérdeztem tőle, és a vállánál fogva megfordítottam. Agyvelődarabok lógtak a hátsó koponya csontjairól, arclövést kapott. Erről nagyon sokszor álmodom. Meg arról, amikor a szovjetek kivégeztek a Divatcsarnoknál.


– Ez úgy történt, ahogy a filmben láttuk?

– Majdnem. Elfogtak többedmagammal, persze ott volt a Robi is. Odaállítottak a Rákóczi mozi falához, és tüzet nyitottak ránk. De nem kézifegyverekből, mint a filmben, hanem egy négycsövű légvédelmi gépágyúból. Feldaraboltak bennünket. A nyakamnál kaptam súlyos sebet. Egy katona még egy tojásgránátot is közénk dobott a végén, biztos, ami biztos. Én előtte már láttam a Nyugati pályaudvarnál, hogy ugyanilyen gépágyúval lőttek rá emberekre.


– Hogy élte túl a kivégzést?

– Nem tudom. A gránátból két szilánkot kaptam a tarkómba, ezek ma is ott vannak. Az orvosok szerint kockázatos lenne kivenni, megbénulhatok, mindenféle baj történhet, inkább ott hagyják, bár ez sem veszélytelen állítólag. A mozitól bevittek a Szövetség utcai kórházba, ott összevarrtak valahogy, onnan pedig átvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Hallottam, ahogy fiatal srácokat kísérnek, akik könyörögve mondják, hogy bácsi kérem, ne tessék engem felakasztani. Tudom, hogy nagyságrendekkel nagyobb volt a forradalom áldozatainak száma, mint amiről a történészek ma beszélnek a dokumentumokra épülő kutatásaik alapján. Budapest utcái tele voltak hullagú­lákkal, főként a felkelők tetemeivel… Ott a Mosonyi utcában aztán egy vallatótiszt elé kerültem, aki valósággal szétrúgta az amúgy is súlyosan sérült fejemet. Beállt nálam a klinikai halál. Erre a tiszt beírta a jelentésébe, hogy nem vallottam. Eltemettek. Innen a Stefka-film címe. A jelentésről a rendszerváltás után szereztem tudomást, amikor előkerültek az addig titkos iratok. A Mosonyi utcai bázis és a Fiumei úti temető között le volt rombolva a fal, nem véletlenül. Akivel végeztek a Mosonyiban, azt rövid úton áttalicskázták a temetőbe. Átvittek, és bedobtak egy tömegsírba. Ezt egy sírásótól tudom. Majd kezdték önteni rám a meszet, ami borzasztóan égethette a bőrömet, mert erre megmozdultam. Észrevették. Már éreztem a nagy egységet és nyugalmat, de mintha anyám szólított volna, hogy hol vagy, Laci fiam? Újra fájni kezdett minden. És kiemeltek.


– Megmentették. Mintha a sors adott volna vissza valamit, hiszen ön is megmentett egy orosz katonát…

– Harckocsitámadást kaptunk, húzódtunk visszafelé az akkori Nemzeti Színház irányába. Találtunk egy orosz katonát, aki súlyos sebet kapott. Mondom a többieknek, vigyük be a kórházba. Ezt? Ez egy orosz, baszd meg, válaszolták a fiúk. Orosz, de szerencsétlen, mondtam, és felkaptuk, elindultunk vele a Dohány utca felé. Ott viszont vészesen közeledett egy kisebb tömeg, meg akarták lincselni az orosz sebesültet. Eléjük lőttem a földbe.


– Mi lett a barátjával, Klein Robival?

– Azt hiszem, meghalt még a mozinál… Engem kihúztak a gödörből, elvittek a Szabolcs utcai kórházba, ahol Kárpáti professzor megmentette az életemet egy tízórás műtéttel. A hatvanas években a színművészetin találkoztam vele, ő volt a főiskola orvosa. Mindent tudott rólam, de hallgatott és segített.


– Hogyan lehetett valaki színész, aki harcolt a forradalomban?

– A nagybátyám elvitt Ercsibe, elrejtett. A téeszben dolgoztam, gyakorlatilag nem is keresett senki, mert ugye, papír szerint már meghaltam. Aztán a hatvanas években jelentkeztem Rózsahegyi Kálmán színitanodájába, onnan kerültem át a főiskolára. Ádám Ottó, a rektorhelyettes megtudhatott rólam valamit, mert egyszer csak azt mondta: szépen befekszel a kórházba, elbújsz ott fél évre. Így is lett. Azért a főiskolán fű alatt elterjedt a történetem, de megvédtek. Amikor újra előkerültem, már nem tudott mit kezdeni velem a rendszer, nem akart hülyét csinálni magából, hogy megölt, de mégis feltámadtam poraimból, ez nagy blama lett volna. Féltek a mártíroktól, Tóth Ilonka, Mansfeld Péter emlékétől… Vele többször is találkoztam korábban, vagány srác volt, azt hiszem, elsősorban ez a vagányság irritálta a rendszert, ezért akasztották fel.


– Hogy fogadott a színházi világ egy „pesti srácot”?

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A kollégák például megkérdezték, mi ez a heg a nyakadon? Mondom: szétlőttek 56-ban. Jaj, súgták ijedten, és máris arrébb húzódtak. Debrecenben kezdtem, Nádasdy Kálmánnál. Imádott. A legendás rendező, Ruszt Jóska is ott volt, nekem adta O’Neill Amerikai Elektrájában Orin szerepét. Az előadást közvetítette a tévé, óriási visszhangja volt, Latinovits Zoltán háromoldalas levelet írt nekem. Ő is játszotta ezt a szerepet. Ez akár egy ígéretes pályakezdés is lehetett volna, de a siker ellenére nem nagyon kaptam komolyabb feladatokat ezután. Eljöttem Pestre, a Madáchba, de ott is csak kisebb szerepek jutottak. Aztán a nyolcvanas években eljátszhattam Steinbeck Egerek és emberekjében Lennie szerepét. Szász Péter rendezte, aki ismerte az én 56-os történetemet. Eredetileg pisztollyal lőttek volna le a darabban, de ő ezt géppisztolyra változtatta. Egyfajta utalásként. Majd megint csend következett.
– Csend? Közben jött a főszerep 1978-ban, Sára Sándor Nyolcvan huszárjában. A szakma Dózsa László nevétől volt hangos.

– Nagy sikert aratott a film, nyert egy csomó díjat, a kollégák gratuláltak, azt hitték, ki sem jövök többé a filmgyárból, kapom majd egymás után a szerepeket. Én viszont azt mondtam: most voltam itt utoljára. Éreztem, mi következik. A forradalom árnya egész pályámon végigkísért. Játszhattam Bujtor csöpis filmjeiben, s egyszer rám jutott A vágy villamosából Stanley szerepe. Most az Újpest Színház művészeti vezetője, főrendezője vagyok, most mutattuk be Bohóc vérben és vasban című darabunkat, ami a Népliget egykori komédiás világát idézi.


– Tényleg felismeri az ember a hóhérait?

– Évtizedek múltán is. Mentem be a rádióba, ott van a portán egy férfi. Te szemét, mondtam neki. Elkaptam, rosszul lett, mindent tagadott, amúgy egy roncs volt. Ő vallatott, ő rúgott szét annak idején. Aztán Leningrádban megyünk befelé Cs. Németh Palival a hotelba, és ott meglátok egy bajszos pasast. Ez 1968-1970-ben lehetett. Kiderült, harcolt Budapesten, igen, részt vett kivégzésben is, akkor már tudtam, ő dobta közénk a tojásgránátot. Megrendült, leborult, átfogta a lábamat, bocsássak meg, kérte. Akármilyen banálisan is hangzik, az ember megismeri a hóhérait. Azt a tekintetet, azt a szempárt.


– Hol raktározódnak el ezek a képek?

– Vannak emlékek, amelyek egyenesen az ember génjeibe telepednek. Nem viccelek. Felgyújtottunk egy tankot majdnem az Emkével szemben. Két szőke gyerek szállt ki belőle, lángoló ruhában. Alig lehettek idősebbek nálam. Az egyik leült a járdára, kezébe temette az arcát, s egyre csak azt mondta, hogy bábuska, bábuska! Egész kicsire összeégtek. Mindkét fiam kiköpötten úgy néz ki, mint ők. Beszéltem egy szakemberrel, azt mondta, igen, van ilyen, emlékeznek a gének. Így akartam visszahozni a két orosz fiút az életbe. Megdöbbentő… Végig azt vártuk, hogy megjönnek az ENSZ-csapatok, és segítenek. Nem jöttek. Donát Ármin szombathelyi egysége az Astoriánál állt, azt hittük hirtelen, ők az ENSZ-katonák. De nem. Magunkra maradtunk. Mint ahogy magára maradt sok 56-os is, mind a mai napig. Bárhol vagyok, bárhová hívnak, mindig szót emelek értük. Ez az én misszióm.

Sinkovics Ferenc