A fény az év végén mindig győz a sötétség fölött
A karácsony fája
Egy legenda szerint amikor Jézus Krisztus a Földön járt, gonosz emberek üldözték. Menekülés közben egy sűrű lombú fa alá állt, a fa azonban azt monda: „Állj odébb, mert, ha alattam találnak meg, úgy engem is elpusztítanak.” Hasonlóan elutasította Jézust a többi lombos fa is. Üldözői már majdnem utolérték, amikor egy fenyő alá ért, amelyik kevés levele miatt lehajolva az ágaival takarta el, így elrejtvén az üldözők elől. Az Úr ezután megáldotta a fenyőt: „Soha ne hullasd le a leveledet – mondá –, akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levél nélkül sorvadoznak. Légy délceg, élj meg mindenütt és az emberek emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.”
Az emberek életében a Napnak az év során az égen megtett útja a legősibb idők óta meghatározó volt. A leghosszabb nap az év közepén éppúgy, mint a legrövidebb az év végén. Mert ősidők óta tudták, hogy az év utolsó napja a legrövidebb, és ez december 24-e. Egyiptomban a téli napforduló napján este körmenetben vitték a hívek elé Ízisz fiának, a gyermekisten Hórusznak szobrát. Szült a szűz, győzött a világosság. Az akkori népek hite szerint a régi Nap december 24-én meghal és december 25-én új Nap születik. Ő a győztes Nap, a rómaiak Sol Invictusa. Perzsiában Mithrász született december 24-én egy barlangban. Japánban a barlangból előbújó Amateraszu Omikami napistennő. Nevének jelentése: „A magasztos isten (kami), aki a mennyben ragyog.”
Japán ősi krónikái szerint a japán császárok Amateraszu közvetlen leszármazottai. Az ókori népek a téli napfordulót tehát az aktuális napisten születésnapjaként ünnepelték.
A kései Római Birodalomban az ünnepet a Mithrász-kultuszt átvéve, a III. századtól a keresztények is megtartották. Az ókeresztény vallás szimbolikájában ez már az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta. A pogány ünnep ellensúlyozására az ókeresztény egyház az 325 évi első nikaiai zsinat után erre a napra helyezte Jézus születésének évfordulóját, a karácsony ünnepét. A sötét barlangból születő isteni lény újjászületése olyan erős mítosznak bizonyult, hogy a keresztény egyház arra kényszerült, hogy Jézus születésnapját is e napra tegye.
A középkor elejére pedig egyre inkább elterjedt az a legenda, hogy Krisztus világra jöttekor a halott télben a fák az egész világon csodás módon lerázták magukról a jeget és a havat, és új zöld hajtásokat hoztak. Ekkortájt a német és a szláv népeknek prédikáló hittérítők is kezdtek megbocsátóbbak lenni a az örökzöldek állításának gyakorlatával kapcsolatban. Úgy gondolták, nem elég csak az embereket megtéríteni, hanem a szimbólumaikat, kultúrájukat és a szokásaikat is az új vallás szolgálatába kell állítani.
Ma már a karácsony elképzelhetetlen karácsonyfa nélkül. De hogy mióta állítunk karácsonyfát és hogy mit jelképez a fenyőfa? A reneszánsz időkig nincs megbízható adat arra, hogy az örökzöld fák felállítása összekapcsolódott volna a karácsonnyal. Az első erre utaló történelmi feljegyzések 1510-ből származnak Lettországból és 1521-ből Strassburgból. Az a történet azonban, miszerint a karácsonyfa-állítást Luther Márton honosította volna meg, valószínűleg csak kedves legenda.
Az első, a mai értelemben való karácsonyfáról az első feljegyzés Sebastian Brant német írótól származik, Strassburgból, a XV. század végéről. Ekkoriban almával, ostyával díszítették. 1535-ben pedig Strassburgban kisebb tiszafákat és magyalokat árultak, amelyeket akkor még gyertyák nélkül helyeztek el a helyiségekben. A díszítés 1605-ben tovább fejlődött, ekkor jelentek meg az almák az egyik strassburgi karácsonyfán. De ezt a fát még mindig nem ékesítették gyertyák. Az első gyertyás fáról 1611-ből, Sziléziából származik adat. Ezt a fenyőfát Dorothea Sybille von Schlesien hercegnő kastélyában állították fel.
A szászországi Zittauban 1737-ben azt jegyezték fel, hogy annyi feldíszített, gyertyás karácsonyfát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban. Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Később német közvetítéssel terjedt el Európa többi országában, így Magyarországon is. Bécsben az első karácsonyfát a Berlinből áttelepült Arnstein bankárcsalád házában állították 1814-ben, ami akkoriban olyan furcsa volt, hogy még a titkosrendőrség is jelentést készített róla.
A karácsonyfa-állítás szokása Magyarországon a XIX. század második felében jelent meg, kezdetben főleg a német ajkú városi lakosság körében. A források egymásnak is ellentmondanak abban a kérdésben, kinek köszönhetjük e nemes hagyományt. Egyesek szerint 1819-ben, Mária Dorottya württembergi hercegnő, József nádor evangélikus hitű harmadik felesége hozta be az országba. Mások szerint az első karácsonyfát Brunszvik Teréz grófnő állította a Fejér vármegyei Martonvásáron levő birtokán 1824-ben.
Podmaniczky Frigyes báró édesanyja, Noszticz-Jäckendorf Elza grófnő Szászországból érkezett hozzánk, ő 1828-ban állított karácsonyfát itthon. Ezt a szászországi hagyományt bizonyítja száz évvel később a magyar Podmaniczky báró visszaemlékezése: „Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek – öten voltunk – egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon mindegyikünk külön megtalálta a karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat…”
A karácsonyfa-állítás új szokása a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. A hatvanas években adventi időszakban Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa első említése 1854-ben Jókai Mór A koldusgyermek című, karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelenik meg. Mert már a kezdetekkor is a gyermekek szerepeltek a karácsonyi varázslat középpontjában.
