Visszavezetni az embert önmagához

Fájdalommal halljuk többektől, hogy „nem szeretem az ünnepet, túl akarok lenni rajta, vagy kihasználom munkaszünetként”. Mindez nyilván abból a tényből ered, hogy – amennyiben maradt is még belőle valami folklór – a mélysége elveszett. A kulturális maradványok nem elegendőek ahhoz, hogy vonzó, kívánatos eseménye legyen az évnek. Sőt még fölerősíteni látszik azokat a feszültségeket, szeretetlenségeket, kielégítetlenségeket, amelyek a családban jelen vannak, csak a hétköznapok hajszája elfedi azokat. Kíséreljük meg, hogy a lényegre koncentrálva karácsony gyönyörűségét átéljük!

Eredendően a méltóság és dicsőség, valamint a megalázottság és dicstelenség áll egymással szemben. Istené a dicsőség. János evangéliumának prológusában a következőket olvassuk a szeretett tanítvány vallomásaként: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be… Mindnyájan az ő teljességéből merítettünk…” Ez Jézus baráti körének élménye a vele töltött három év után. Ugyanakkor a fiatal keresztény közösség Krisztus-himnuszában a következőket találjuk: „Szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez…, megalázta magát és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Vajon mi ennek az ellentmondásnak az oka? Hogyan lehet együtt a dicsőség és a megalázottság állapota egyszerre?

Isten, aki Jézusban kinyilatkoztatta önmagát, dicsőséges, mert dicséretre méltó, hiszen Szeretet, másként nem Isten. Az ember azonban dicstelen, mert uralkodásra termett ugyan, de szolga lett, megalázott. Erre azt mondják sokan: ez a gyengék életérzése, akik nem tudnak helytállni az életben, akik elvetéltek, kudarcot vallottak, sikertelenek. A gőgös azonban, aki azt hiszi, hogy elegendő önmagának, hogy egyedül is boldogul, ugyanúgy másoktól függ, másokból él, mint az, aki elismeri, hogy szüksége van rájuk. A kérdés az: vajon kitől vagy még rosszabb esetben mitől függünk. A keresztény szemlélet megvallja, hogy Istentől függ, aki teremtett és megszabadított minket. Ezáltal az ember azonos önmagával, mert teremtmény, mert Isten gyermeke, mert ura a teremtett világnak, mert személyi méltóságát viseli, mert a teremtés rendjének békéjét élvezi. Ha istentelen (sátáni) erőknek szolgál, akkor meghasonul önmagával, saját maga istenségévé lesz másokat eltiporva, kényura lesz a világnak, aki kénye-kedve szerint bánik vele, kizsákmányolója a környezetének, végül legnagyobb nyomorúsága, hogy önmaga ellen fordul. A sátán, a diabolosz szolgálata szolgaságba taszít.

Itt tegyünk egy kitérőt. Létezik-e a sátán, az ördög? Ki kell nevetnünk ezt a fölvetést, vagy érdemes elgondolkozni rajta? Nyissuk ki a tv-híradót és válaszoljunk magunknak erre a kérdésre! A bibliai kinyilatkoztatás nem hagy kétséget afelől, hogy a világban tapasztalható tengernyi igazságtalanság, szenvedés és égbekiáltó gonoszság mögött személyes szellemi teremtmény áll. Két elnevezése pedig megvilágítja működésének módját, amit fölfedezhetünk a mindennapi éltünkben is. A „diabolosz” görög szó azt jelenti, hogy az, aki szétszór, szétszakít, szétdob. Az összetartozókat elválasztja egymástól, szembefordítja őket egymással (házastársakat, nemzedékeket, nemzeteket, Istent és embert…). A másik neve: „sátán”, a vádló. Aki az embert azzal vádolja, hogy nem ér semmit, hogy nem fontos senkinek, hogy fölösleges, hogy mindaz, amit csinál, elégtelen. A pszichológusok és mi, lelkipásztorok az ismert önértékelési problémákkal találkozunk gyakran, amely mögött ez a vád áll. Az igazság ennek pont az ellenkezője, hiszen a sátán a hazugságnak is az atyja, Istennek annyira fontos minden egyes ember, akit alkotott, hogy legdrágább kincsét sem kímélte, hanem odaadta értünk, elküldte hozzánk a Fiát, Jézus Krisztust. Magunk is kincs vagyunk az Isten szemében, akinek viszontszeretetére vágyakozik, aki felé kitárja karját és aki után szomjazik.

Azt is állíthatja valaki, hogy az embernek egyáltalán nem kell függenie senkitől, miért kellene függenünk bárkitől is? A teljes szabadság azoké – vallják –, akik akarják és elég erősek ahhoz, hogy maguknak kivívják. Ennek igazsága vagy tévedése az emberről alkotott képünktől függ. Ki az ember? Ma kulcsfontosságú sorskérdéssé vált, hogy mit tartunk önmagunkról, emberségünk lényegéről, és ennek megfelelően milyen tiszteletet kell megadnunk minden embernek.

Nemcsak a teológia, hanem mindennapi tapasztalatunk is megerősíti, hogy az ember az Isten alkotása, akit a saját képére és hasonlatosságára teremtett. De ki a kép? Ki az Isten? Milyen az a minta, amelynek alapján az embervoltunk terve adott? Önmagáról azt nyilvánította ki Isten, hogy három személy szeretetközössége (Szentháromság). Ebből következik, hogy a képmás, az ember is személy, vagyis kapcsolat, viszony. Könnyű belátni (amennyiben még számít a valóság), hogy az „én” a „te” nélkül értelmezhetetlen. Egymásból élünk, egymástól függünk, másokkal való kapcsolat nélkül belecsavarodunk önmagunkba, saját börtönünk rabjaivá torzulunk. Ezért legnagyobbra kell értékelnünk szeretetkapcsolatainkat, a személyességet, amelyet ma annyi támadás ér. Az elidegenítő és elszemélytelenítő hatásokkal szemben föl kell vennünk a harcot az emberért. Az ember, aki tagadja függő viszonyát, alávaló lesz, megalázott, meghasonlik önmagával, megtámadja az önazonosság pilléreit: Isten (vallás), család (nemi identitás, a házasság szent volta) és haza (az anyaföld és közössége szeretete).

Ezért vagyunk tanúi az embergyűlölő ideológia immár abszurd támadásainak. Hiszen nem fogadja el önmagát annak, aki. Elkapartatja magzatát, a demográfiai adatok önmagukért beszélnek; genderideológiát erőltet a társadalomra; homoszexualitást propagál, mint egyenlő alternatívát; átműtteti magát; lombikban gyárt embert; tagadja és földúlja a családi életet; a közbeszédben és a politikai életben az erőszak és közönségesség áradata tombol; legalizálja a drogfogyasztást; törvényesíti az asszisztált öngyilkosságot és az eutanáziát; végül humuszt csinál az ember holttestéből (Amerikában már lehetséges). Mit lehet még megtenni az emberrel, mit tűrünk még el az embergyűlölő propaganda gépezetétől? Igen, az ember megalázta magát, alávaló lett, saját maga ellen támadt.

Miért beszélünk erről látszólag ünneprontó módon, mi köze mindennek a karácsony titkához? Az örömhír erre a válasz, amely az egyetlen megoldást kínálja. Hiszen van megoldás, melyet Isten maga kínál. Dicsőségéről lemondva beletestesül a világunkba, alászáll megalázott ember voltunkba. Egy tehetetlen gyermek a szalmán, egy nincstelen vándor és egy csupasz ember a kereszten. Ezáltal Isten – Jézus révén – bizonyítja, szemlélteti az ellentmondást. Nem a sajátját, mert ő minden helyzetben, amit értünk és velünk vállal, a dicsőséges Isten. De bizonyítja a mi helyzetünk ellentmondásosságát, hiszen uralomra születtünk („hajtsátok uralmatok alá a földet”), de elvetélt, halálra vált szolgák lettünk. Ő azért jön közénk, hogy visszahelyezzen minket méltóságunkba, újra gyermekei legyünk, a gyönyörű teremtett világ urai (nem kényurai), célt ad életünknek és örököseivé tesz az eljövendőben, valamint új testvéri közösséget alkot személyes képmásai között, közöttünk. Olyan mély értelműen fejezi ezt ki a nyolcadik zsoltár: „Kicsoda az ember, hogy megemlékezel róla, az emberfia, hogy gondot viselsz reá? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és fénnyel koronáztad, fölébe emelted kezed műveinek, mindent az ő lába alá vetettél. Uram, mi Urunk, a te neved széles e világon mily csodálatos!”

Ez a valódi szolidaritás eredeti értelme: Isten cselekvése az, amellyel közösséget vállal az elesettel, az önmagát bajba taszító teremtményével, lehajol és fölemel, magához von és nem büntetve eltaszít.

Mindebből egy sorsfordító gyakorlati következtetést kellett levonnunk. Elkötelezettnek kell lennünk az életvédelem ügyében. A fentiek alapján sokan ismerik fel, hogy az ember személyi méltóságát súlyos támadások érik, ezért védelemre szorul. Nem a klímakatasztrófa elkerüléséről, illetve a környezetvédelem ügyének előmozdításáról, nem is az állatok védelmének képviseletéről, még csak nem is az abortuszvita tisztázásáról van szó. Ugyanis amikor életvédelemre terelődik a szó, akkor mindenkinek rögvest a terhességmegszakítás jut az eszébe, ez azonban csak egy szelete az egész emberi életet érintő ügyeknek, a fogantatástól az e világból való távozásunkig. Rengeteg csodálatosan dolgozó életvédő szervezet van, amelyek professzionálisan, sok esetben társadalmi munkában végzik szolgálatukat. Aki nem jártas a témában, el sem tudja képzelni, milyen szerteágazóak az ide tartozó tevékenységi körök, az élet határhelyzeteiben hányféle szolgálatra van szükség a bajbajutottak megsegítése érdekében. Ezért alakult meg a Jó, hogy vagy! Életvédők Szövetsége immár több mint egy éve. A név beszédes: a szeretet lényege, amely Istent is motiválta az ő eljövetelében az, hogy „igent” mondjon a másikra, sugározza feléje: te kincs vagy, fontos, nélkülözhetetlen vagy, „jó, hogy vagy”, nálad nélkül nem kerek a világ, nem lenne az, ami. Isten kétszer mondott „igent” a teremtményeire, rám, rád, egyszer, amikor megteremtett, másodszor, amikor Jézus révén újra meghívott. A Szövetséghez való csatlakozás lehetőségét kínálom mindenkinek, aki erre indítást érez.

Karácsony titkáról gondolkozva még egy szempont felvetése különösen aktuális. A motiváltság vagy annak a hiánya. A legrettenetesebb mondatok egyike, amit különösen fiatalok szájából hallunk egyre gyakrabban, de a belefáradt idősebb generáció hasonló módon érintett, hogy „motiválatlan vagyok”, semmihez sincs kedvem, nem tudom, mit akarok, és egyáltalán van-e a küzdelmemnek értelme (végső soron egyáltalán mi az életem értelme). A hiábavalóság vasmarka könnyen végezhet az emberrel. Mi az a motiváció, amely képes az embert lelkesíteni, lendülettel, kedvvel, kreativitással eltölteni? A választ keresve tanítványként tanulhatunk Istentől. Ha meg tudjuk, mi indította őt arra, hogy közénk testesüljön, szolidárisan egységre lépjen velünk, emberségünket magára vegye, akkor mi is fölszíthatjuk magunkban azokat az erőket, amelyeket nála látunk működni. Elsődlegesen a szeretetről már szóltunk. De vajon miért nem jelent magától értetődő és elegendő hajtóerőt a szeretet? Minden bizonnyal azért, mert rosszul csináljuk, hiszen nem elég „szeretni”, jól is kell tenni. A szeretet iskolájában omladoznak a falak, a családok sokasága már csak romhalmaz. Az oktatásüggyel valóban súlyos gondok vannak, s ez a családban kezdődik, a templomban, melyeket kiürítünk és bezárunk, folytatódik és az iskolában végződik. Szeretethiányban szenvedünk, rossz tanulók vagyunk!

Azután fő motivációként van jelen Istenben a vágy, vágy az ember után. Ezt kiáltja Jézus világgá kitárt karokkal a keresztről, amikor a körülállókhoz szól: „Szomjazom!” Isten vágyik a viszontszeretetünkre, vágyik utánunk, minket akar, mert szeret. S mindent megtesz annak érdekében, hogy megnyerjen magának minket (engem). A tapasztalat az, hogy a jóléti társadalmainkban, ahol mindenünk megvan, legalábbis anyagi értelemben, kihunyt a vágy, már nem kell erőfeszítéseket tenni, a puhány lustaság, a kényelemszeretet kioltja az ösztönző erőt a több, jobb felé. Már nem akarunk megdolgozni a másik szeretetéért, félünk a visszautasítástól, és rossz tapasztalataink okán inkább nem kockáztatunk („elvagyunk, mint a befőtt”). Elindulni a másik felé bátorságot kíván, szabad utat engedni a vágynak (nem elsősorban a nemi vágynak, az csak követi a személyes megnyílást) kockázattal jár. Imádságban kifejezni vágyunkat Isten után hiábavalóságnak tűnik.

Azután ott van Istenben az egységre törekvés az emberrel. „Hogy egyek legyenek: Én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ők is” – kéri Jézus az Atyától főpapi imájában. A szeretet végső törekvése eggyé lenni a szeretett személlyel.

A boldogítás szándéka szüntelen hajtóerő: „hogy életük legyen és bőségben legyen”. Nincs nyugalmam, amíg a rám bízottak boldogsága, üdve be nem teljesedik. Értük, kedvükért, érdekükben bármire kész vagyok, még a csillagot is lehozni az égről. Jézus és nyomában a tanítványok azt akarják, „hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére”. Ehhez tartozik az is, hogy szeretetre méltóvá tegyem magamat. Ne csak elvárjam, hogy szeressenek, tegyek is érte. A valódi szeretet ösztönöz: értékesebb ajándék legyek a társam számára, nem maradhatok el mögötte.

A küldetéstudat, hogy betöltsük a magunk feladatát, megkívánja, hogy fölismerjük, mit kaptunk Istentől tehetséget, lehetőséget, képességet, amellyel másokat és a világ jobbítását tudjuk és kell szolgálnunk. Nem mindig kell hegyeket mozgató tettekre gondolnunk, sokszor csak a lehetőségeink keretein belül kell megragadni a kínálkozó alkalmat. Jézus megmagyarázta apostolainak: „Az én eledelem, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Végül: „A mi hazánk a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is: az Úr Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.” Az eljövendő életre való készület, az érkező Krisztusra való várakozás feszültsége valóságos hajtóerő annak, aki nem elégszik meg a hiábavalóság tudatával, hanem megismerte Krisztust és hitt a Szeretetben.

A teljesség igénye nélkül ki tudjuk olvasni Isten csodás tetteiből, mi mozgatta, mozgatja őt irántunk való jóságában. Kívánom, hogy tanuljunk az ő stílusából, szándékából és így méltók legyünk hozzá és ember voltunkhoz!