A karhatalom rendkívüli brutalitással rontott neki a magyar társadalomnak rögtön a szovjet támadás után egy nappal, 1956. november 5-től. Ez a pufajkás roham volt a kádári bosszú első hulláma. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága egy adatokkal, életrajzokkal kiegészített listát tett közzé pár napja ennek a karhatalomnak a vezetőiről. Ötvös Istvánnal, a NEB kutatójával és bizottsági tagjával beszélgettünk a listáról.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata


– Kicsit későn jött a lista, a rendszerváltás környékén kellett volna összeállítani és közzétenni. Persze erről nem a NEB tehet…

– Igen, sokan kritizálják például ezért a rendszerváltókat. Tény, hogy a dokumentumok, amelyekből dolgoztunk, nagyrészt nyilvánosak voltak eddig is, a kutatók már korábban is hozzáférhettek volna. Sok helyről, sokféle dossziéból gyűjtöttük össze a lista anyagát a Hadtörténeti Levéltárban, több száz folyóméternyi iratot vizsgáltunk át, leginkább az aranymosáshoz hasonlított a munka. Nem a karhatalmistákra összpontosítottunk, a honvédség felső vezetésének ’56-tól induló történetével foglalkoztunk, amelyben a karhatalmisták csak egy érdekes epizódot jelentettek.


– Most, amikor beszélgetünk, három napja annak, hogy megjelent az interneten a lista. Hány leszármazott és rokon telefonált eddig, hogy feljelenti önöket?

– Egy sem. Ellenben sokan kerestek meg bennünket azzal, hogy szeretnék elmondani a karhatalommal kapcsolatos történetüket mint áldozatok, illetve mint az áldozatok hozzátartozói.


– Mi volt a konkrét céljuk a több mint hatvan nevet tartalmazó anyaggal? Hozzájárulni az évforduló eseményeihez?

– Célunk az volt, hogy letegyünk egy hiánypótló történeti munkát az asztalra. Korábban a tudományos szakirodalomban már esett szó a karhatalomról, a karhatalmistákról és a vezetőikről, de cél­irányos kutatás eddig erre vonatkozóan nem folyt.


– Ami a rokonokat, leszármazottakat illeti, ön szerint felelnek-e a fiak apáik tetteiért, vagy az apák eleve ne tegyenek olyat, amit majd a fiaiknak szégyellniük kell?

– A rendszerváltás óta újra és újra felvetődik ez a kérdés. Szerintem a fiúknak nem kell felelősséget vállalniuk az apáik bűneiért. Mindenki a saját tetteiért felelős. A Kárpát-medencében gyorsan és gyakran változtak a történeti helyzetek, kis túlzással élve itt könnyen bele lehetett sodródni bármilyen eseménybe. Sokszor felmerül az is, miként kellene megítélni azt a 800 ezer embert, aki belépett az MSZMP-be. Szerintem sehogy. A Kádár-rendszer mindig megtalálta a hatásos módszert ahhoz, hogy együttműködésre kényszerítsen bárkit. Egyébként éppen Kádárék teremtették meg az említett „apák és fiúk” képletet. A hatvanas évek közepéig minden fiatal származását ráírták a felvételi lapjára: ha például valakinek katonatiszt volt a felmenője a Horthy-hadseregben, az bizony felelt az apja „bűneiért”. Éppen az az érdekes, hogy a karhatalmista vezetők viszont olyan történelmi helyzetben léptek be a szervezetbe, amikor még nem működtek a kényszerek. Uszta Gyula, Borbás Máté, Pesti Endre mindannyian önként lettek karhatalmisták. Mindez 1956. november 5-én történt, amikor valójában még nem is létezett a Kádár-rendszer.


– Akkor mihez csatlakoztak? Kit akartak szolgálni?!

– A megszálló szovjet hadsereget.


– Meggyőződéses kommunisták voltak?

– Inkább úgy fogalmaznék: meggyőződéses párttagok, akiknek a párthoz való kötődés jelentett mindent. Aztán később, 1956 decemberében és 1957 januárjában már szép számmal jelentek meg azok az emberek is, akik úgy vélték, hogy segíti majd a későbbi katonai karrierjüket, ha karhatalmisták lesznek.


– Akadt-e olyan, akiben feltámadt a lelkiismeret, aki vívódni kezdett?

– Egy emberről tudunk, aki belépett a karhatalomba, de nem írta alá azt a tiszti nyilatkozatot, ami a rendszer melletti hűségesküt jelentette volna. Ő azután le is szerelt. Hogy miért, arra nem találtunk utalásokat.


– Keveset tud a társadalom a karhatalmistákról. Miféle erő volt ez, kinek a felügyelete alá tartozott?

– A forradalom alatt látható volt, hogy a rendőrség passzivitásba vonult, keveset tett a rezsim védelmében. A katonák nyolcvan százaléka pedig még ennyit sem. Kádár nem bízott bennük, ezért november 5-én utasítást adott a régi partizánnak, Uszta Gyulának, hogy szervezze meg a karhatalmat. Érdekes, hogy Kádár ekkor még semmiféle legitimációval nem rendelkezett, de már parancsokat osztogatott. November 9-én állították fel az első, ahogyan ők nevezték, budapesti forradalmi ezredet, főként volt ávósokból és belügyesekből. A toborzási felhívás megjelent az akkori Népszabadságban, s a második és a harmadik ezred meg­alakítása is megindulhatott. Ez november 10-én és 11-én történt, majd egymás után létrehozták a vidéki karhatalmi egységeket is. Egyes csoportok egyébként már október napjaiban összeállhattak, sokszor véletlenszerűen. A karhatalom a honvédséghez tartozott, de egy pártirányítás alatt álló rendfenntartó erő volt.


– Nyomozati, vizsgálati jogot is kapott?

– Hogyne. Sőt mindegyik ezrednek és nagyobb egységnek volt felderítő csoportja is. A karhatalmisták elsősorban járőröztek, házkutatásokat tartottak, embereket tartóztattak le. A dokumentumok szerint a felderítők dolga pedig az lehetett, hogy beépüljenek a különféle ellenálló csoportokba és a munkástanácsokba, amelyek tüntetéseket akartak szervezni, röplapokat akartak osztogatni. Eddig azonban nemigen jutottak el, mert a felderítők idő előtt lebuktatták őket, és súlyos börtönéveket kaptak.


– Szabályozta valamiféle törvény vagy rendelet a karhatalom működését?

– Nem volt ilyen törvény vagy rendelet, amint említettem, a honvédséghez tartoztak, a honvédségre érvényes szabályok vonatkoztak rájuk.


– Honnan jött a pufajka?

– A szükség hozta, főként ez volt raktáron.


– Több gyilkos sortüzet is lőttek. Matúz Gábor filmje, a Nincs kegyelem a salgótarjániról emlékezik meg…

– Hírhedtté vált a Nyugati téri sortűz és az egri is. Az előbbi december 5-én, az utóbbi december 12-én történt. Nem tartom minden esetben pontosnak a sortűz szó használatát. A karhatalmisták sok helyen a rend fenntartására hivatkozva lőttek a tömegbe. Ezeknél a fegyverhasználatoknál nem feltétlenül lehet tudni, hogy ki és milyen parancsot adott. Ők eleve rendbontásnak tekintették, ha a Kádár-rezsim ellenzői az utcán tüntettek.


– Provokáltak egy tüntetést, hogy aztán lőhessenek?

– Erre nincsenek dokumentumok. Az viszont biztos, hogy aki vörös zászlós demonstrációt szervezett a Nyugati térre, sejthette, hogyan reagál majd erre a tömeg. És ha most azt kérdezné tőlem, hogy az egri sortűz csapda volt-e, vagy sem, akkor erre azt mondanám, hogy gyaníthatóan csapda volt. A bíróság előtt viszont ezt nem tudnám bizonyítani. Ellenben az bizonyítható, hogy a letartóztatások, lefogások, amelyeket gyakran rendkívüli brutalitás kísért, pontos terv szerint történtek.


– A jogtörténész és kutató Kahler Frigyes szerint körülbelül egy-két tucat embert kellett volna elszámoltatni a kommunizmus bűneiért a rendszerváltáskor…

– Ez jogi kérdés. Tény, hogy a parancsnokok mindig felelősek az alárendeltjeikért, azok tetteiért. Tehát Usztának és a többi vezetőnek is felelnie kellett volna mindazért, amit a dokumentumok szerint a karhatalmisták például Békés, illetve Nógrád megyében elkövettek. Uszta 1995-ben halt meg. A rendszerváltástól a haláláig tartó években senki sem vonta kérdőre, hogy mit csinált annak idején. Egyébként sok olyan brutális karhatalmistáról tudunk, aki azért nem került föl a listára, mert nem volt magasabb rangú parancsnok. A karhatalom nem finomkodott. Usztáék 1957 tavaszán például számon kérték Kispál Pálon, a honvédség főügyészén, hogy miért olyan kevés a halálos ítélet, miért mennek olyan lassan a statáriális eljárások.


– Meddig működött a karhatalom?

– Előbb átszervezték, majd 1957 júniusában fel is számolták. A pártvezetés úgy gondolta, a karhatalom megtette, amit meg kellett tennie. 1957 elején létrehozták az új belügyminisztériumot, felállították a vizsgálati osztályt, valamint a honvédség új vezetését és a rendőrséget is átszervezték. Ettől kezdve a BM Vizsgálati Főosztály keretében folyt a megtorlás, a rendőrség fenntartotta a közrendet, a konkrét karhatalmi feladatok pedig a honvédségre hárultak.


– Horn Gyula pufajkás volt. Az oly demokratikus Nyugat szó nélkül eltűrte, hogy miniszterelnök legyen…

– Az 1956-os évben Nyugat-Európa a saját integrációjával volt elfoglalva. A magyar forradalmat a szovjet birodalom belügyének tekintette, amit majd Moszkva lerendez. Horn Gyulában pedig nem a pufajkást látták 1990-ben, hanem a határnyitó politikust, akivel együtt lehet működni. Az egész hazai történeti diskurzus félresiklásának emblematikus pillanata Horn Gyula miniszterelnökké jelölése. Akkor vált ugyanis a múlt politikai kérdéssé. Nagy maszatolások kezdődtek a baloldalon, a jobboldali közéleti szereplők közül pedig sokan úgy gondolták, ha a történészek bizonyítják Horn Gyula pufajkás múltját, azzal gyengítik a választási esélyeit.


– A kádári bosszúról mennyit tudott a Nyugat?

– Keveset. De a magyar társadalom nagy része sem tudott róla sokat. Mert a bosszú áldozatai még a gyerekeiknek, de gyakran a házastársuknak sem mertek beszélni arról, hogy mit kellett kiállniuk korábban. Huszonöt év kellett a történettudománynak is ahhoz, hogy eljusson a karhatalmi vezetők listájának nyilvánosságra hozásáig.


– A lengyeleknél van egy törvény, ami lehetővé teszi, hogy haláluk után is elítélhesse a bíróság a kommunista múlt bűnöseit. Ez egyfajta morális elégtétel. Mi miért nem élünk ezzel a lehetőséggel?

– A lengyel bíróságok nem ítélkeznek, csak rögzítik a terhelt bűneivel kapcsolatos tényállást. A morális elégtételhez ennyi is elegendő. Én is gondolkodtam egy ilyen javaslaton, csakhogy ezzel sérülne a vádlott védekezéshez való joga. Ön most azt mondhatná erre, hogy a kommunista bíróságok futószalagon ítéltek el embereket a távollétükben. Ez tény, mi azonban nem mondhatunk le a morális elveinkről.

Sinkovics Ferenc