December 23. – Az igazi karácsony

Prohászka Ottokár: Az igazi karácsony

Íme, beköszöntött hozzánk a legszebb, a legkedvesebb ünnep, a tiszta örömök napja, a szent karácsony! Róla énekli az egyház, hogy „ma mézzel folyók lettek az egek”. Igen az ég, melyről azt hitték, hogy érc és vas, az az ég megolvadt s mézzé lett s lelkünkbe szivárgott. Hitünk boldogító tudatában lejött maga az ég a földre, mikor eljött az, ki a mennyországot nekünk megnyitotta s az Isten neheztelését szeretetre fordította. S lám, mily erős e tudat; melegít a hidegben s életet ad a fagyban, s az ember ez örvendező hitnek jeléül, reményeinek karácsonyfájául fölállítja az illatos, zöldellő fenyőt, mely akkor is ébren van, mikor a természet alszik, s akkor is él, mikor a hólepel szemfödője alatt pihen a föld!

Üdvözlégy, a lelki világnak, a dermedő szíveknek, a szemfödős lelkeknek örökké díszlő, illatos karácsonyfája: Úr Jézus! Üdvözlégy; csakhogy eljöttél! Sokáig vártunk, most már el nem eresztünk! Szomjúhozó szívvel szívjuk lelkünkbe alakodat; ellessük minden mozdulatodat; érdeklődünk orcád, hangod, sírásod, tehetetlenséged, gyöngeséged iránt. Érdeklődünk fönséges lelked, belső életed iránt; sejtjük a gyermekek lelkének nagy voltát, mely az Istent látja s gyermekszívvel viseli el a nagy gondolatok súlyát. Napsugár nem melegíti, csillagok reszketnek le rá; környezetén megakad szemünk; de a barlang, az alomszalma, az állatok, a jászol nem a szánalomnak, hanem a fölségesnek benyomását teszik ránk. Előttünk mindez fontosabb mint Róma, a palatium s az imperium; a barlang impozánsabb mint a cézár palotája, a jászol jelentősebb, mint Augustus diadalszekere, a szalma drágább, mint babérkoszorúja; mert meglátjátok, hogy ez mind szerepet cserél: a cézár palotájából rom lesz, a koszorúból szemét, a diadalszekérből forgács, mialatt a barlang templommá szélesbül, a jászol oltárrá lesz, s rajta áll Krisztus, az Isten Fia s előtte térdelnek azok, kik Isten gyermekei akarnak lenni.

S ez a nagy tény, hogy az Isten ember lett s hogy Krisztusban kinyilatkoztatta magát, – hogy értelmén fölragyogtatta az evangéliumot s szíve szeretetében az Isten üdvözítő kegyelmét: ez a nagy tény a világ fordulója s a boldogulásnak jegyében álló világtörténelemnek szerencsés kiindulása.

Ki hinné, hogy dacára e mindent ígérő kiindulásnak járatlan utakra s útvesztőkre kívánkozik, s az életnek sötét éjtszakáját más világossággal s nem a karácsonyi fénnyel akarja földeríteni? Ki hinné, hogy dacára az Isten Fia képének, a karácsonyéj szent víziójának, más eszményekről álmodozik s tisztább szeretetet, gazdagabb életet, romlatlanabb erkölcsöt keres? Ki hinné, hogy az Isten országát más alapokon akarja fölépíteni s bizalmatlankodva s gyanakodva a kegyelemtől a természethez, az Isten Fiától az emberhez fordul? Ki hinné? s mégis így van; így van s így lesz; mert ez az éjnek s a télnek, a lelkek éjének s a szívek telének hatalma a világ fölött, s valamint az első karácsony szent ünnepe éjben s télben jött le a földre: úgy jön le azontúl is minden egyes ember éjébe s telébe a karácsony víziója, s amely lelkekben fölragyog, ott azt kegyelemből teszi; a kegyelem erejében legyőzi a tévely éjjelét s a világ szeretetét.

A tévedések éje Krisztus óta is borong a világ fölött; így akarta azt az Úr, hogy a ragyogó Krisztus-kép az éj sötét hátteréről emelkedjék fel fölségesen; az eszmények tört gipszmintái ezentúl is ott hevernek a művészi alakítás műtermében, hogy romjaikban is tanúságot tegyenek az igazi műremekről; a bábeli torony építése ezentúl is folyik, s ezentúl is igaz a próféta szava: „Szövetségre léptünk a halállal s a pokollal kötést tettünk… a hazugságot tettük reményünkké, s a csalárdság ad nekünk menedéket”; de mindezt bizonyára azért, hogy most is megvalósuljon, amit akkor mondott az Úr: „Íme, én követ teszek le Sion alapjába, próbált, becses szegletkövet; beépítem az alapba”, s rajta építem föl templomomat. De bármint legyen, biztos, hogy a világ éjét csak a karácsony fénye, az emberiség álmát csak a karácsony víziója képes földeríteni.

Biztos; mert hát hogy legyen alkotás szebb, tisztább, nemesebb, mint melyet az örök, végtelen szeretet sugallt s az Úr keze alkotott! Hol villanjon ki győzelmesebben a teremtő hatalom ereje s öröme, mint a megtestesülés titkában. Hol legyenek tisztább vonásai a teremtő észnek, hol lágyabb színei az örök szépségnek, hol édesebb hangjai a harmóniának, mint az Isten műveinek koronájában, saját magának legtökéletesebb képében, Krisztusban?

Aki őt látta, az el nem felejtheti; aki elfelejti, az még nem látta; annak a szívébe a karácsonyi fény még nem hatolt bele; annak a lelkét a Krisztus ragyogó képének víziója még nem érintette meg. Ti ugye bújjátok a könyveket, forgatjátok a kódexeket, új bizonyítékokat kerestek, s nem veszitek észre, hogy a karácsonyi fényt nem Jeruzsálemből hozták az írástudók katedráiról, s a Krisztus-képet nem faragták Athénben, sem Efezusban. Ne keressétek ott; a karácsonyi fény az égből jött; az egy nagy tény; s a Krisztus-kép a Szentlélektől fogantatott s megtestesült; az egy nagy kegyelem. S ennek a fénynek s ennek a kegyelemnek befogadására hívő, bízó, alázatos lélek kell, mely az élet adventjén keresztül vágyódik, mely a remény antifonáit énekli s mely a próféták virrasztó szemével nézi a Krisztust s mosolyogva suttogja: Tudtam, hogy eljön; íme, ő az!

Azért félre írástudók lármája, Jeruzsálem vásárja, farizeusok disputája, félre, el veletek! Térdeljünk le a csendes betlehemi barlang előtt s hagyjuk magunkra behatni ezt a legszentebb éjt. Fönt az égen csillag ragyog; a próféták szavát hirdeti néma, ékesszóló nyelven; nem csitíthatja el szavát lárma, nem boríthatja el fényét ködfátyol; amerre jár s ahová elragyog, odakiáltja: csillag támad Jákobból. A földön szelíd fényesség támad; szelíd, mint az olajmécses fénye, tiszta mint a napsugár, kedves, mint a boldogult lelkek visszfénye, s e fényességben angyalok éneke csendül meg: Dicsőség mennyben az Istennek, s békesség a földön a jóakaratú embereknek… dicsőség… békesség! Ez a legszebb ének, mely a földön elhangzott; szebb, mint a pacsirta éneke, mikor napsugár s a rét illata emeli a kis dalost a magasba; szebb, mint a szerető szívnek legédesebb éneke; szebb, mint minden ének, mert nincs teljesebb összhang, mint az, mely Krisztusban lett. Különben is ez nem annyira az angyaloknak, mint az Úr Jézusnak éneke, ezt ő komponálta; az angyalok csak kísérik e dalt, mint a nagy olasz festők képein, ahol a kis Jézust hárfás, citerás, hegedűs angyalok környékezik; ezt az összhangot Krisztus szerezte nekünk.

Ó ragyogó csillag, ó angyalarc, ó édes ének, legszentebb éj, dicsőség és békesség ömlik el rajtatok! Ti vagytok keretei a megtestesült Igének; nélkületek szétfoszlik a Krisztus-kép! Most már értlek karácsonyéj! Csillagos lélek, tiszta szem édes szeretet s nyugodt lelkiismeret kell az embernek: akkor éppen a világ éjében s az élet sötétségében ragyog föl számára a karácsonyi fény s ő megismeri Krisztust. Aki pedig beszélni akar neki róla, annak azt mondja: hadd el, kérlek; minek a szó, hiszen látom! Ez aztán karácsony, mely nem volt, hanem van; karácsony nem Betlehemben, hanem a hívő s szerető lélekben; mézédes és fényes, szent karácsony!

1901