Könyvébresztő

Hirdetés

Rovatunkban a távoli és a közeli múlt elfeledett vagy eleve méltatlanul kevés megbecsülést kapott könyveit ajánljuk az Olvasó figyelmébe. Istennek hála, nem a Zuckerberg-, hanem a Gutenberg-galaxisban eszmélkedtünk, a világháló korában is hiszünk a kinyomtatott gondolatok erejében és időtállóságában. Annál inkább, hiszen a virtuális világban felhalmozott információk sérülékenyek, nemcsak azért, mert az első áramszünetnél hozzáférhetetlenné válnak, hanem azért is, mert utólag bármilyen szempont szerint könnyen módosíthatók, manipulálhatók a „szebb múltat” elv jegyében. A nyomtatott könyvek viszont változatlanul őrzik a maguk korának lenyomatát, szerzőik világlátását, legyen szó szépirodalomról, közéleti esszéről, filozófiai vagy vallástörténeti munkáról. Épp erre van egyre nagyobb szükségünk egyre gyorsuló, egyre felszínesebb világunkban: életünket a múltban felhalmozott tudásra, értékre, bölcsességre építeni. Személyes megközelítésű újraolvasásaink e célt szolgálják, „mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.” (Babits Mihály: Ritmus a könyvről.)

Kunszabó Ferenc (1932-2008) a XX. századi magyar szociografikus irodalom egyik legfontosabb alkotója, a múlt század második felének legbátrabb hangú szerzője. Életútja külön cikket érdemelne, nemkülönben a rendszerváltozás időszakának legfontosabb keresztény-nemzeti havi folyóirata, a Hunnia tízéves története; egyszer talán ez a monográfia is megszületik.

Kunszabó Ferenc egész életét, világlátását meghatározta, hogy nyírségi tanyasi uradalmi szülők fiaként született. A népből vétetettségből fakadt erőteljes szociális érzékenysége és hazájának, nemzetének izzó szeretete.

1956-os helytállásáért börtönt viselt, de nem tudták megtörni. Meghatározó szociografikus munkáiban a korban példátlan bátorsággal mutatta meg a kolhozosítás, az erőltetett iparosítás visszafordíthatatlan kártételeit, a modernizáció léleknyomorító ellentmondáasit, a „nagyformák” uniformizáló hatását, a vidéki Magyarország, a hagyományaihoz, identitásához ragaszkodó kisvárosi és faluközösségek szétmállását, az elporlasztott régi helyett bármilyen értelmezhető új identitás hiányát – magyarul az önazonosságtól való elidegenedést, a gyökértelenedést.

Korábban írtuk

Legfontosabb munkái – Parázson pirítani, Sárköz, Elnöktípusok a termelőszövetkezetekben, Jászföld, Makacs maradandóság, És ég az oltár, Nevelő idő, Éjféli hajnal, Bátor – nemcsak követik a magyar szociografikus irodalom legjobb hagyományait, hanem tovább mélyítik azokat. Kunszabó nemcsak helyzetjelentéseket adott, hanem az elemzett folyamatokat történelmi összefüggésekbe helyezte, és kivételes érzékenységgel tárta fel a rögzített jelenségek kollektív lélektani mögötteseit.

Az 1984 nyarán írt, évekig szamizdatként terjedt Magyar cselekvés című geopolitikai kitekintésű elemzésében megjósolta a kelet ma már mindenki számára nyilvánvaló gazdasági fölemelkedését, néhány tanulmányútján szerzett tapasztalatai alapján pedig megrajzolta a nyugati világ identitásvesztésének, énközpontúságának, a devianciák divattá válásának természetrajzát.

E témát legrészletesebben A halál pillanatai (modern tévedéseink természetrajza) című munkájában fejtette ki. Jellemző, hogy bár a kézirat 1986 márciusában elkészült, a könyv csak 1989-ben, a rendszerváltozás közéleti erjedésében jelenhetett meg, akkor is magánkidásban.

Kunszabó Ferenc nyolc fejezetben tárgyalja az általa leginkább tünetértékűnek tartott kor- és kórtüneteket: a nyugati elkényelmesedést, az egyéni felelősség levetését, a pazarlást, a mértéktelenséget, az ezekre épülő élelmiszer- és gyógyszeripar hátulütőit, a civilizációs ártalmakat, a kétkezi munkát lenéző hamis elitizmust, a technika-fetisizmust, a tudomány mindenhatóságába vetett utópista vakhitet (ezt nevezi Hamvas Béla szcientizmusnak), azt az általános jelenséget, hogy az úgynevezett fejlődés által megoldottnak gondolt problémák nyomán újabb problémákat okozunk saját magunknak. Éles szemmel mutatja meg a tavaly elhunyt Czakó Gábor által Gazdaságkorként azonosított nyugati létforma tarthatatlanságát, tudniillik azt, hogy már nem a gazdaság van az emberért, hanem az ember a gazdaságért; nem azért dolgozunk, hogy szépen, jól élhessünk, hanem azért élünk, hogy dolgozhassunk – nem a magunk hasznára, hanem globális érdekcsoportok gigaprofitjáért. Ezen eltorzult globális rendszerben pedig bárhol, bármikor bevethető („mobilis”) munkaerőre van szükség, az összetartó családok tehát korlátozzák ezt a profithajszát. Kunszabó Ferenc rámutat, hogy a haladás életünk minden területét megfertőző téveszméje miként roncsolja a társadalmat.

„…így lett a nemi kicsapongásból a »merev feudális család kritikája«, a gyermektelenségből a »valóban modern élet igenlése«, a tehetségtelen író, festő, zeneszerző és a többi krix-kraxaiból »a holnap művészete«, a dolgozni lusta izgágákból a »fennálló társadalmi viszonyok kritikusa« vagy a »még meglévő csökevények bírálója’« a gyökértelenségből »útkeresés«, a bizonytalanságból »nyitottság«, az életellenesből »jövőbemutató«, a rútból »izgalmasan új«.”

Mindez az egyéni boldogsághajszolással és a hagyományos férfi és női szerepek erőszakos kiforgatásával, a militáns feminizmussal alapjaiban veri szét a családokat.

És így válik normává az abnormalitás. A ma már globális uralmi hálózatként megnyilvánuló LMBTQPSTB-lobbi évtizedekkel ezelőtt kezdte az „érzékenyítést”, azaz az agymosást.

„…az egyneműek nemi vonzódása tegnapelőtt még Hollywoodban is titkolnivaló volt, tegnap már csak Nyugat-Európában, ma pedig már a budapesti televízióban is nyugodtan nyilatkozik a közismerten »homokos« rendezőnő arról, hogy miért érezte »különösen művészi feladatnak« egy homoszexuális regény megfilmesítését. Egy híres műsorvezető pedig fiatal taxisofőrökkel viteti magát keresztbe-kasul a városon, miközben arról beszél nekik, hogy a »buziság« az igazán modern, elegáns, intellektuális. Azaz: haladó…„

Modern téveszméink gyökere Kunszabó Ferenc szerint az egó egyeduralkodóvá válása. Ez magyarázza a válások nagy számát, a házastársi hűtlenség összekacsintós divattá válását, bármilyen pillanatnyi személyes vágynak a család vagy a tágabb közösség hosszú távú érdekei elé helyezését. Ez megosztja, szembefordítja egymással az embereket, szétveri a közösségeket. Pedig, állapítja meg helyesen Kunszabó Ferenc,

„az egyéni szabadságjogok csakis az erkölcsre alapozott felelősségtudattal párosulva áldásosak az egyénre és a társadalomra.”

Mindezért Kunszabó Ferenc a józan ész, a megtartó erkölcs és a természettörvényből is fakadó nyilvánvaló közösségi és egyáltalán, emberi érdek nevében a Szent II. János Pál pápa által a halál kultúrájának nevezett korszellemmel való következetes szembefordulást hirdet. Az értetlenség, rosszabb esetben a gyűlölet ellenében ez nem könnyű feladat, de nincs más lehetőség. Ugyanis

„…a célt tévesztett modern liberalizmus most türelmetlen és agresszív velünk, ha nem akarjuk dédelgetni a devianciákat, mi azonban nem feledhetjük, hogy csakis azok hátraszorításával állíthatjuk vissza jogaiba az élet megmaradásának törvényét.”