Ezen a napon tisztázta le Kölcsey leghíresebb sorait, a „Hymnus” kéziratát

1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt, eredeti címén a „Hymnus a’ Magyar nép zivataros századaiból” című költeményét. Noha a mű már elkészülte évében megjelenhetett volna, a publikációra végül csaknem kilenc évet kellett várni. Az Aurora című folyóiratban jelent meg először, ami utat nyitott a vers gyors térnyerésének. Az 1840-es években már társasági estéken is szavalták, majd 1844-ben pályázatot írtak ki megzenésítésére. A nemes feladatot Erkel Ferenc, a reformkor egyik legismertebb zeneszerzője nyerte el.

A közérdeklődés hamar a Himnusz felé fordult, amit a Honderű című magyar szépirodalmi, művészeti és divatlap akkori cikke is hűen tükröz:

„A nyertes pályamű szerzőjének Erkel Ferencz kiálltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásaiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívta… Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy ez nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik.”

A megzenésített mű azonnal népszerű lett. A pesti Nemzeti Színházban mutatták be először 1844. július 2-án és 9-én. Az első szabadtéri előadására 1844. augusztus 10-én került sor az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi nevét viselő gőzhajó avatásán.

Össznemzeti jelkép lett

A magyarságnak korábban nem volt egységes himnusza. A katolikusok körében a „Boldogasszony Anyánk” és az „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga” kezdetű énekek, a reformátusoknál pedig a 90. zsoltár („Tebenned bíztunk, elejétől fogva”) szolgált hasonló célokat. A Rákóczi-induló szintén szimbolikus jelentőséggel bírt. A császári himnuszt ellenben mindenki utálta.

A Himnuszt a magyar nép konszenzusa emelte nemzeti imádsággá, hivatalos állami himnuszként azonban csak 1989-ben, a Magyar Köztársaság alkotmányában került rögzítésre. Az 1865-66-os kiegyezési tárgyalások idején Ferenc József királyi gesztusként a Himnusz hangjaira vonult be az országgyűlés megnyitójára. A magyar nemzeti himnusz hivatalossá tétele azonban sokáig váratott magára. 1903-ban ugyan törvényjavaslat született erről, amelyet az Országgyűlés el is fogadott, de Ferenc József nem szentesítette azt. Kiemelkedő pillanat volt viszont, amikor IV. Károly 1916-os koronázásán a Himnusz hangjaira vonult be a Mátyás-templomba. Először és utoljára csendült fel a Himnusz koronázási szertartáson.

Kölcsey Ferenc költeményének kéziratát napjainkban az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik. Az intézmény többmilliós gyűjteményében mindössze néhány száz olyan dokumentum található, amely nem a könyvtár tulajdona – ezek közé tartozik a Himnusz kézirata is. A felbecsülhetetlen értékű kézirat a költő halála után a család birtokában maradt, majd a háború viszontagságaitól való megóvás érdekében 1944 nyarán letétként került a könyvtárba. Az örökösök 2017-ben megújították a letéti szerződést, így a dokumentum határozatlan ideig továbbra is a nemzet könyvtárában maradhat. Az egyezség értelmében a kézirat évente egyszer, a magyar kultúra napján a nagyközönség számára is megtekinthető.

Nincs igazuk a fanyalgóknak

A Himnusz kapcsán gyakran elhangzó kritika, hogy túl komor hangvételű. Ez részben annak tudható be, hogy az 1920-as években, a világháborús vereség és a trianoni békediktátum hatására jelentősen lelassították az előadás tempóját. Eötvös Károly a Pesti Hírlapban így írt a Himnusz zenéjéről: „zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar”, valamint „van némi visszarémlés Haydn Gotterhalte zenéjére”.

2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság felkérésére egy gyorsabb tempójú változat is készült, bár ez sem érte el a korábbi lendületességet. A műfaj szempontjából a Himnusz a középkori siraloménekek és jeremiádok hagyományaira nyúlik vissza. Bár alapvetően nem vidám költemény, nem is annyira pesszimista és önostorozó, mint ahogy sokan ma vélik. Az utolsó versszak például így kezdődik: „Szánd meg, Isten, a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart, tengerén kínjának.” A „szánd” szó jelentését gyakran félreértik; Kölcsey korában ez pozitív, együttérző jelentéssel bírt, nem pedig a mai értelemben vett szánalomra utalt.