A Magyar Nemzeti Tanács kihátrált, szerb gyámság alatt áll a Népszínház magyar társulata
Szabadkai szomorújáték
Tavaly volt száznegyven éves a Szabadkai Népszínház néhány éve felújított épülete, és idén lesz nyolcvan éve, hogy elkezdődött az intézmény újkori története. Sajnálatos módon Szabadka városa, de maga a színház sem készül programokkal megemlékezni a fontos évfordulókról, pedig a teátrum emblematikus épülete meghatározza az alföldi város központjának arculatát.
De ez a legkevesebb. Nagyobb baj, hogy
a Szabadkai Népszínház felújított épületébe mindmáig nem költözhetett vissza sem a szerb, sem a magyar társulat,
noha havonta ígérgetik nekik. És bár elfogadott határozat szól arról, hogy a létszámot 212 főre kell emelni, a felvétel 113 embernél megállt. És bár határozat írta elő 6 magyar és 6 szerb színész szerződtetését is, ebből sem lett semmi, sőt, a színház magyar társulatánál 3 hely üresedett.
Pedig a színház tavalyi költségvetése háromszorosa volt az előző évinek, mintegy 308 millió dinár, vagyis nagyjából 1 milliárd forint. Adódik a kérdés, hogy mi áll a furcsa jelenség hátterében.
Nos, a fenntartó (60 százalékban Vajdaság Tartomány, 40 százalékban Szabadka városa) által kinevezett új igazgató, Miloš Nikolić zenész, középiskolai zenetanár, akinek nincs színházi tapasztalata, gyakorlata, de talán érdeklődése sem.
Erre utal legalábbis, hogy alapvetően formálná át a színház arculatát, kibővítve a portfóliót a prózai előadások mellett az opera és a balett műfajával is. Ezért a Szabadkai Népszínház folyamatosan ígérgetett, de folyamatosan csúszó ünnepélyes újranyitó-előadásának fölvezetéseként tavaly január óta a Szabadkai Szimfonikusok adnak havonta egy-két ingyenkoncertet – ami persze csak a nagyérdeműnek ingyenes, a színháznak pénzbe kerül. Ez is az egyébként megtöbbszörözött költségvetés elcsorgásának egyik magyarázata lehet.
Ettől persze még beköltözhetne a színházba a szerb és a magyar társulat, de a színpadot a bevétel fontosságára hivatkozva rendre bérbe adják ilyen-olyan rendezvényekre külsős közösségeknek. Ez mindig előnyt élvez a társulati próbákkal szemben.
Így eshet meg – tudjuk meg a magyar társulat művészeti igazgatójától, Venczel Valentin Aase-díjas színművésztől, rendezőtől, az Újvidéki Színház korábbi első emberétől -, hogy az idei évadra még műsortervet sem lehetett összeállítani, a futó darabok próbáit méltatlan körülmények között, egy egykori csipkegyár leromlott épületében tartják, az előadásokat pedig az egykori Adria (Jadran) moziban. Ráadásul
a társulatnak semmi önállósága sincs, a művészeti igazgatónak nincs aláírási és munkáltatói jogköre, nem szerződhet és nem szerződtethet, és saját költségvetése sincs a társulatnak.
Miloš Nikolić igazgató szerint ugyanis nincs két társulat, csak egy, aminek legfeljebb két repertoárja van. Sőt, valamifajta multikulturalitás nevében azt is elvárnák a magyar színészektől, hogy a szerb társulat darabjaiban is játsszanak – a fordítottja természetesen föl sem merül.
Az áldatlan állapotért felelősség terheli a Vajdasági Magyar Szövetség fémjelezte Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT) is. Ez elviekben, törvény szerint a magyar kulturális autonómia letéteményese, belső parlamentje, ám nincs döntési jogköre, mindössze véleményezési joggal ruházta fel a szerb állam. A fenntartó szokásjog alapján az MNT véleményét figyelembe véve szokott dönteni a magyar társulat ügyeit illetően, ám 2014-ben, amikor a Nemzeti Tanács javaslatára az Udvari Kamaraszínház vezetőjeként magyar történelmi drámákat színre vivő Andrási Attila lett a magyar társulat művészeti igazgatója, a karakteres nemzettudat-erősítő művészeti program a társulat goromba ellenállásába ütközött, olyannyira, hogy
a magyar-magyar belháborúból kérészéletű liberális politikai kezdeményezés is kikerekedett Magyar Mozgalom néven.
Emiatt politikai megfontolásokból a Nemzeti Tanács lemondott a társulat működésének jogszerűségét felügyelő jogköréről. Ez súlyos hiba volt, a magyar társulat ugyanis azóta magára hagyottan működik. Igaz ugyan, hogy a Nemzeti Tanács néhány magyar nyelvű színielőadást finanszíroz Bácska magyar településein, és a színpadtechnika fejlesztéséhez is hozzájárult – de például az MNT által adományozott világosítópult az egész Szabadkai Népszínházé, így megesett, hogy épp a magyar társulat nem tudta magával vinni egy falusi előadására, ugyanis a szerb társulatnak volt rá szüksége Szabadkán…
Ezek a kitelepülős fellépések egyébként is furcsa körülmények között zajlanak, azokon ugyanis folyamatosan jelen van a Szabadkai Népszínház súgó-ügyelőből lett operatív vezetője, Igor Lerić, aki arra is igényt tart, hogy a társulatok színészei, így a magyarok is vele egyeztessenek minden kisebb és nagyobb ügyben.
A magyar művészeti igazgató így gúzsba kötve kénytelen táncolni, ami annál nagyobb baj, mivel a színészek így is a színházon kívüli elfoglaltságaikhoz igazítják a társulati teendőiket, így pedig szinte lehetetlen előadást, próbát szervezni, műsortervet készíteni.
A művészek sajnos beleszoktak a rossz mechanizmusokba, és nem zavarja őket, hogy a magyar társulat az MNT kivonulása óta gyakorlatilag a szerb vezetés gyámsága alatt van. Még saját sajtótájékoztatóikat is Igor Lerićc szervezi meg – a városházára. És ezeken az alkalmakon ő nyilatkozik a magyar társulat nevében.
Kiábrándító, hogy mindez a történelmi léptékkel mérve is páratlanul jó és kölcsönösen építő szerb-magyar államközi viszony időszakában történik.
Pedig a trianoni békediktátum meghatározta léthelyzetben a magyar társulat nemcsak a színészek közössége, hanem Szabadka és környéke egész magyarságáé. Feladata, küldetése van, aminek a jelenlegi körülmények között nem tud megfelelni.
