Hát igen. Pontosan az történt, amire számítani lehetett. Amire nagyobb összegben fogadtam volna.

Most, hogy egy magyar rövidfilm nem valamely manapság erősen ajánlottan kurrens témát (homoszexuálisok, migránsok, cigányüldözés, antiszemitizmus, stb.) feldolgozva nyert Oscar-díjat, hanem olyasféle, ballib körökben korszerűtlen és gyanús értékeket mutat fel, mint a barátság, a szolidaritás, a közösségi összefogás, a lehető legkiszámíthatóbb módon beindult a mindent relativizáló, minden valódi magyar sikertől kiütést kapó, magát lazának, trendinek, szellemesnek láttatni szerető, valójában csak lapos, nyegle és mélységesen magyarellenes (vagyis rasszista) nyekergés.


Az csak természetes, hogy az internetes lápvilágban a világ másik feléről torkában fertőzött nyálat hörgő Bartus László a magyar sikerben a magyarok szégyenét véli fölfedezni: „nevezhetnénk groteszknek is, hogy Oscar-díjat nyert egy olyan magyar rövidfilm, amely az ellenállásról szól. Annak a népnek a filmje nyerte az Oscart, amely cseppet sem áll ellen. Azért nem tud erre az Oscar-díjra büszke lenni egy magyar, mert nem tud szembe nézni vele. Ez olyan tükröt állít elé, ami a magyarokat morálisan megsemmisíti.”

Mindez cáfolhatatlanul bizonyítja a Föld gömbölyű voltát, ha ugyanis így van, akkor Bartus ott a tengeren túl kétségkívül fejjel lefelé lóg a sártekén (hogy mi tartja ott, az a világ nagy rejtélyeinek egyike), és ez szellemi értelemben is tótágast eredményez nevezett személynél.

És nincs egyedül. Sorjáznak elő a furcsa lények.

A lápvilág 444.hu portáljának Anarki (nomen est omen) fedőnéven ügyködő szerzője ezzel a címmel böffentette világgá keserű fanyalgását: „Tegyük a szívünkre a kezünket: hiába kapott Oscart, nem igazán jó film a Mindenki.”

Elmerenghetünk persze azon, hogy Anarki a ki tudja, hány csápszerű kezével matatva nyilvánvalóan hiába keresi a szívét – annak helyén csak hideg és sáros üresség sötétlik –, az anatómiai borzongásokat azonban máskorra hagyjuk, jelenleg maradjunk a felbugyogó undokságnál.

„Akar a halál ünnepet rontani, fanyalogni, szájat húzni, amikor egy magyar filmet Oscar-díjjal tüntetnek ki”, hazudik pislogás nélkül, tágra nyílt látószervekkel Anarki, egy atomóra pontosságával előre jelezve, hogy itt pedig nehéz vágytól kísért lehurrogás következik.

„Amikor egy magyar filmet Oscar-díjjal tüntetnek ki, akkor dagadjon az a nemzeti büszkeség, áradjon az a hozsanna, pukkanjon az a pezsgő!”, teszi még hozzá, majd egyre hevesebb sóhajok kíséretében lendületből odavágja: „pukkanjon, persze, dagadjon, hajrámagyarfilm, meg minden”, de… de…DEEE! „ugyanakkor az a helyzet, hogy a Mindenki az Oscar-díj ellenére, illetve azzal együtt sem egy kifejezetten jól sikerült alkotás. Hiába ügyes a hangulatfestés, hiába alakul megfelelően nyomasztóra az iskolai környezet, hiába bukkannak fel kezdetben ígéretes szereplők, ez a film összességében nem több, mint egy árva gagre épülő, de a megvalósítás során elnagyolt, és ami a legrosszabb, saját alapfelvetését átgondolni lusta kísérlet.”

Imígyen átkozódnak a hangok a lápból, és látni véljük – Isten bizony ez is megérne egy animációs rövidfilmet –, amint Anarki egy holdtalan éjjelen csapzottan, csalódottan derékig kirúgja magát a sáros törekből, hogy ki tudja, hány csápszerű kezét dühödten rázza minden magyar siker felé, majd lassan újra aláereszkedik az ő honába, ahol minden sötét, nedves, kissé büdös is. Ott találkozik Bartussal, mert ők ott laknak. A felkelő reggeli nap nem talál egyebet utána, mint néhány fáradt buborékot a mocsáron. Mi pedig örülünk.