Mézmúzeum Vizsolyban

Mézmúzeumot álmodott és meg is valósította Vizsolyban Mézes Gergő, aki szerint igenis lehet helyben boldogulni. A nemrég az Év Kiváló Méhészete címmel elismert családi gazdaság példája bizonyítja, hogy a teremtő akarat és a szorgalmas munka meghozza gyümölcsét.

A Demokrata több alkalommal beszámolt az abaúji végeken valósággá váló csodáról, Vizsoly újjászületésének folyamatáról. Az első magyar nyelvű Biblia hazája az elmúlt években a közösség megtartásának és építésének szép példája lett.

Pedig a dicső, kulturálisan és minden más tekintetben is gazdag múltra a XX. század második felétől sorvasztó évtizedek következtek, Vizsoly lakossága fogyatkozni és öregedni kezdett, és mára etnikailag is jelentősen átalakult. A falu a Tokajból Krakkó felé tartó egykori kereskedelmi útvonal egyik településeként évszázadokon át szó szerint a történelem főutcáján foglalt helyet. A valamikori Kárpát-medencei Via Reggián azonban ma a vizsolyi cigánysor ütött-kopott házai málladoznak egymás után.

Másutt talán reményvesztett északkelet-magyarországi kép volna ez, itt mégsem uralkodik el a látogatón a csüggedés. A sáros, poros sor szélén ugyanis – az enyészettel szembeni kihívásként – takarosan felújított parasztházban működik a Mézmúzeum. Megálmodója, gazdája Vizsoly jövőépítő emberinek egyike.

A közeli Fonyban született Molnár Gergely, akit Mézes Gergőként, egyben a helyi református egyházközség gondnokaként ismer a falu és a szűkebb térség. Az immár középkorú férfi már 12 évesen elkötelezte magát a méhészkedés mellett.

– A szüleim az 1990-es évek elején sertést, marhát, baromfit tartottak, ám akkoriban ebből egyre kevésbé lehetett megélni. A jószág inkább vitte a pénzt. Egy alkalommal édesapám hirtelen ötlettől vezérelve befogott egy méhrajt. Emlékszem, jól összecsíptek minket a méhek, sírva jöttem haza, de ez nem vette el a kedvem a dologtól, és szívesen segítettem a szüleimnek az apránként kialakított hobbiméhészetükben, aminek a bevételét eleinte beforgattuk a veszteséges állattartásba. Később gondoltunk egyet, és teljesen átálltunk a méhészkedésre – mondja Mézes Gergő.

Az elköteleződés olyannyira komolynak bizonyult, hogy bár a reménybeli ifjú méhész a gödöllői egyetemen mezőgazdasági gépésznek tanult, a diplomamunkáját végül a méhészetből írta. Szenvedéllyel vetette bele magát e különleges gazdálkodási forma kiismerésébe, és – még mondja valaki, hogy nincs sorsszerűség – szalmai gyakorlatát történetesen abban az isaszegi méhészetben végezhette, melyet korábban annyiszor figyelt szinte sóvárogva a vonat ablakából. 2003-ban, 21 esztendősen az ország legfiatalabb méhészeként kapta kézbe mesterlevelét, és 2004-ben mínusz 17 ezer forinttal és három hordó mézzel, valamint határtalan hittel és bizalommal vágott bele élete nagy álmának megvalósításába.

– Először Vizsolyban, később a környékbeli falvakban, Abaújszántón, Füzéren és máshol árusítottam a mézet. Minden megkeresett forintot visszaforgattam a méhészkedésbe, és szerencsém is volt, sokan segítettek. Volt, aki tanácsokkal, más – addig autóm nem lévén – fuvarozással. Egy vásárlóm segítségével például be tudtam jutni az egyik, azóta megszűnt törökbálinti nagyáruházba, és ezzel sikerült korábban sosem látott pénzt, 2 millió forintot megkeresnem. Ebből aztán vettem egy autót. Így építkeztem lépésről lépésre – idézi föl az elmúlt tízegynéhány év szorgalmas, tudatos munkáját a fiatal méhész.

Ma már 400 méhcsalád van Mézes Gergő méhészetében, ezek egyenként 60-80 ezer egyedet számlálnak, vagyis 24-32 millió rovar szorgoskodik a kaptárakban. A vizsolyi méhész megbecsüli apró, de nélkülözhetetlen munkatársait, nem zsigereli ki őket. 250 méhcsalád termel aktívan mézet, az évjárati sajátosságoktól függően esztendőnként átlagosan 10-15 tonnát. Emellett méhanyanevelő telepet is fenntartanak.

Mézes Gergő szenvedéllyel szereti hivatását, melynek legalább 16 ezer éves történetében is otthon van (a régészek ilyen korúnak tartják a spanyolországi Arona-barlangban föllelt, egy üregből mézet szedő asszonyt ábrázoló barlangrajzot). A hagyományt pedig másokkal is megosztaná, ennek jegyében született 2006-ban a Mézmúzeum gondolata.

– 2012-ben alakítottuk át azt a parasztházat, amelyben ma a kiállítás látható. Ennek az is oka volt, hogy a vásározás egyre nagyobb költséggel jár, ezért úgy határoztunk, inkább az érdeklődőket, a vásárlókat hívjuk el magunkhoz, hiszen Vizsoly számára a kultúrára, történelemre, identitásra, az első magyar nyelvű Szentírásra alapozott turizmus jelenti a kitörési lehetőséget – mondja Gergő, akit korábban, 2008-ban az Év Méhészévé választottak. Nem csekélység ez, figyelembe véve, hogy hazánkban mintegy 17 ezer gazda pergeti a mézet.

A Mézmúzeum a magyar méhészet történetéről ad áttekintést. Nemcsak régi méhészeti eszközök, hanem több szakfolyóirat évfolyamai, különböző szakmai közlönyök és szakkönyvek is megtalálhatók itt, de akad 1880-ban készített mézes­üveg is. A múzeum interaktív, a merészebb látogatók méhészruhát ölthetnek, és egy-másfél órás program keretében többek között közvetlenül a kaptárból kóstolhatják a lépes mézet, miközben megkereshetik a méhkirálynőt.

A méz azonban nemcsak egészséges és természetes élelmiszer, hanem gyógyhatású termék is. Vizsolyban apiterápiás központ is üzemel, amely a méhek által előállított anyagok, vagyis a mézen kívül a propolisz, virágpor, sőt, a rovarok mérgéből előállított szerek egészségügyi felhasználására épül. A mézes vendégházban 18 főt tudnak elszállásolni.

Ehhez persze sok munkára van szükség. Gergőék négy embernek munkát adó, nemrég az Év Kiváló Méhészete címmel elismert vállalkozása vándorméhészkedést folytat nagyjából 150 kilométer sugarú körben, tavasztól őszig egymás után repcére, galagonyára, akácra, mustárra, selyemfűre, hársra és napraforgóra röptetik méheiket, miközben a hasznos kis rovarok bérbeporzást is végeznek. A legtávolabbi célpontok Soltvadkert, illetve a Zselic.

Molnár Gergely – úgy is, mint a Házat-Hazát Alapítvány kurátora – néhány kollégájával létrehozta a Méhek az Emberért Nonprofit Egyesületet, melynek célja a környék rehabilitálása. Ennek érdekében sorra megvásárolják a Mézmúzeum szomszédságában lévő elhagyott telkeket, lelakott, megroggyant házakat, hogy rendbe hozzák, és szerepet adva nekik élettel töltsék meg őket. Egy csarnok építését is tervbe vették, itt találna otthonra Gergő a külpiacokon Dr. Honey márkanéven forgalmazott termékcsaládja, melyből elsőként Spanyolországba szállítottak. Az abaúji kis falu méhésze tehát immár a nemzetközi színtéren is helyt áll.

Szükség is van erre, és minden más becsületes méhész kitartására, a nagy mézhamisító cégek ugyanis még mindig erőteljesen jelen vannak a piacon.

– Egy kilogramm méz önköltségi ára a ráfordított munkával együtt 920 forint, de ebben még nincs benne az üveg, a címke, a forgalomba helyezéssel járó adókötelezettség, valamint a haszon – mutat rá a pénzügyi realitásokra Gergő, akinek kilós kiszerelésű mézei ezért 2000 forintnál kezdődnek.

A magyar méhészet mindezzel együtt méltán híres, minőségben világszínvonalat képvisel, mennyiségben pedig Európában a negyedig legjelentősebb méztermelő ország hazánk. Ezért is kellene még jobban óvni a méheket, a csávázószerek (a vetőmagok kártevők elleni kezelésére szolgáló mérgek) használata ugyanis nagy veszélyt jelent rájuk.

– Méhek nélkül nem létezne a ma ismert emberi életünk sem, hiszen beporzás, azaz szaporítás híján az étrendünkből számos növény hiányozna – hívja fel a figyelmet a vizsolyi méhész, aki nem csak magáért és a családjáért dolgozik. A társadalmi felelősségvállalás fordulata többször elkőkerül beszélgetésünk során.

– Be akarom bizonyítani, hogy nem kell elmenni külföldre, de még a hazai nagyvárosokba sem, hiszen idehaza is lehet boldogulni, értékteremtő munkából megélni, és a magas minőségű, becsülettel létrehozott terméket jó áron értékesíteni – magyarázza. Hozzáteszi: – Nem jajongani kell, hanem cselekedni, dolgozni. Igenis van lehetőség, van munka, van jövő itt, helyben. Csak meg kell mászni a létra fokait.

Ágoston Balázs