Olajat a tűzre

Pályafutásának leglátványosabb és legkülönlegesebb koncertjére készül a Tankcsapda április 28-án a Papp László Sportarénában. Lukács László énekes-basszusgitárossal, Fejes Tamás dobossal és Sidlovits Gábor gitárossal a káros sztereotípiákat tápláló sajtó és a külföldi turnék mellett arról is beszélgettünk, miért nem olyan kényelmes az ország legnagyobb rockzenekarának lenni.

– Minden eddiginél látványosabb koncertet ígértek, miközben eddig is lángolt a színpad a bulijaitokon. Hogyan lehet ezt még fokozni?

Sidlovics Gábor: – A színpad a megszokottól eltérően az Aréna küzdőterének közepén áll majd, így a közönség háromszázhatvan fokban helyezkedik el a zenekar körül. És valóban, a lángok már szerves részei egy Tankcsapda-koncertnek, de ez a megvalósítás új lehetőségeket is biztosít látványban amellett, hogy a nézők közelsége miatt egyesíti a jóízű, személyes klubkoncert élményét a nagyszabású stadionfellépésekkel.

– Első hallásra éppenhogy kevesebbnek tűnik így a lehetőség látvány szempontjából, hiszen például kizárja a folyamatosan változó hátteret…

Lukács László: – Amennyit elvesz a koncepció, annál több pluszlehetőséget biztosít: anélkül, hogy bármilyen poént lelőnék, olyan megfogalmazásbeli és színpadi konstrukcióval kapcsolatos megoldásokat is ki tudunk próbálni, amelyeket egy hagyományos elrendezés nem tenne lehetővé.

Fejes Tamás: – Akik a stadion­show-kat szereti, garantáltan megkapja a látványos megoldásokat, de azok is megtalálják a számításaikat, akiket csak a zene érdekel, és szeretik látni a tagok izzadságcseppjeit közvetlen közelről.

– Hozzátok alapvetően melyik áll közelebb: a tízezres stadion- vagy fesztivál-, illetve az intimebb klubkoncertek?

F. T.: – Amikor például az európai turnékon kis klubokban játszunk, ahol kevesebb a levegő és a tér, idővel várni kezdjük, hogy jöjjön végre a nyár, és kiszabaduljunk a nagyszínpadokra. A fesztiválszezon végére azonban megint visszavágyunk a klubokba, ahol a csillárokon is emberek lógnak, felrobban a hangulat, és teljesen fesztelenül koncertezhetünk. Hiába van ugyanis mögöttünk majdnem harmincéves rutin, amikor sok tízezer ember előtt lépünk fel, még mindig benne van a zabszem a fenekünkben, hogy nem lehet hibázni, mindennek pakkra működnie kell a kivetítőtől kezdve a fényeken, a lángokon keresztül a hangosításig.

– Ha már az európai turné szóba került: idén számos helyen felléptetek, a Tankcsapda azonban viszonylag szövegközpontú zenekar, hogyan tudjátok megszólítani a magyarul nem beszélő közönséget?

L. L.: – Amikor külföldön játszunk, még ha messzebbre is megyünk, elsősorban magyar ajkú vagy magyar kötődésű nézők látogatnak a koncertjeinkre, így tudunk például Németországban is klubokat megtölteni. Öt-tíz százalékban jelennek meg általában a helyiek, rokonuk vagy ismerősük invitálására, vagy mert láttak minket valamelyik fesztiválon, ismernek a YouTube-ról. Az internet segítségével most már rengeteg olyan helyre el lehet jutni, ahol nem értik a szöveget: ha érződik egy bandából a lendület és energia, ez nem is számít igazán. Nemrég például egy venezuelai srác írt nekünk, hogy bár egy szót nem ért abból, miről éneklünk, de ha egyszer Dél-Amerikában járunk, akkor biztosan számíthatunk a jelenlétére. Nyilvánvalóan a magyar nyelv amennyire szép és amennyire szeretjük, annyira köt is minket, ezért sem szoktuk magunkat világsztároknak aposztrofálni annak ellenére, hogy játszottunk már Hollywoodban és hamarosan Sydneyben is fogunk. Magyarul éneklő, magyar rock­zenekar vagyunk.

F. T.: – A Rammstein nevű zenekar tökéletes példa és egyben hatalmas motivációs erő számunkra: bár német nyelven énekelnek, a Metallicához hasonló világhírrel bírnak. Sokan pedig pont az egzotikusabb nyelvű együtteseket keresik, legutóbb egy San Franciscó-i srác mondta például, hogy mivel akkora a túlkínálat az angol és amerikai együttesekből, borzasztóan unja már az összeset. És előfordul olyan is, hogy valakit elkap a zenénk, majd lefordíttatja a szöveget: a teljességét nem, de a lényeget legalább megérti. És persze azért is szeretnek minket külföldön, mert köztudottan a magyar nők a legszebbek a világon, mi pedig lecsalogatjuk őket a szórakozóhelyekre.

S. G.: – A magyarok ráadásul tudnak inni is, mint a gödény, ezért a klubtulajdonosok mindig visszahívnak minket, mert alaposan megszaporázzuk az italfogyasztást. Más nemzetek is szeretnek szórakozni, de úgy, ahogyan mi tudunk, senki más. Sokszor először be sem akarnak minket engedni egy-egy helyre, de a koncertünk után rögtön visszahívnak. Például a kultikus müncheni Backstage nevű klubban a tulajdonos nem is értette, mit akar itt egy magyar banda, végül a Die Toten Hosen menedzserének a közbenjárásával léphettünk fel. Aztán egy telt házas műsor után bocsánatot kért tőlünk, és azóta már harmadszor hívnak vissza, legközelebb a legnagyobb teremben lépünk majd fel.

– 27 éves pályátok alatt számos zenekar karrierje ívelt felfelé, de valahol mindig elakadtak. Mi az oka, hogy a ti pályátok ennyire töretlen?

F. T.: – Azt nagyon sajnáljuk, hogy tényleg nincs még egy olyan rockzenei produkció, amely akár az EFOTT-on főfellépő lehetne. Csomóan azt hiszik, milyen marha jó és kényelmes nekünk az a státusz, hogy mi vagyunk az ország legnagyobb rockbandája, pedig az egész zenei stílusra, ezáltal ránk is káros. Előfordul például, hogy azért nem megyünk el egy nagy fesztiválra játszani, mert egyszerűen nincs kivel. Sokkal szuperebb lenne, ha két-három hasonló bandával válthatnánk egymást a színpadon, és nem mondjuk David Guetta következne utánunk.

– Ezzel szemben mind a fesztiválok, mind a rádiók az eklektikus választékkal hirdetik magukat, mintha ciki lenne felvállalni egy tematikus rendezvényt vagy adót…

F. T.: – És sajnos a rocksajtó is iszonyatosan vacak. Az lenne a célja, hogy tolja ezt a területet, és elhelyezze azokat a pilléreket, amelyek mentén az emberek nem éreznék kínosnak a műfajt, hanem ugyanúgy tekintenének rá, mint az összes többire. Mindez kicsit magyar sajátosságnak mondható, Németországban vagy Angliában nem ciki rockernek lenni. A zenekritikusokról pedig ne is beszéljünk, a legtöbbjük konkrétan bűnöző a szememben, mert ártanak mind a magyar, mind a külföldi együttesek hazai koncerthelyzetének. Az egyik újságíró két éve például azt írta, hogy a rockzenének befellegzett itthon és külföldön is. El is küldtem melegebb éghajlatra élő adásban, mert ha valaki kicsit is tájékozott, az tudja, hogy ez a stílus a mai napig a legjobban működő műfaj az egész világon.

– Amikor kiadtok egy-egy lágyabb, populárisabb dalt, mint amilyen például az Örökké tart, akkor nincs-e mögöttetek az a szándék is, hogy bekerüljetek a mai napig ezeket preferáló rádiókba?

F. T.: – Autodidakta módon tanultunk meg zenélni, ha egy kottát elénk raksz, összezavarodunk és szédülni kezdünk. Nem vagyunk olyan profi zenészek, hogy ha megmondják, milyen számot szeretnének tőlünk hallani, akkor gyorsan írunk egy olyat… Teljesen ösztönösen dolgozunk. Amikor albumot készítünk, csak felvesszük egymás után a tételeket, aztán kiválogatjuk, melyik tetszik, és melyik repül a kukába.

– És amikor olyan előadókkal dolgoztok együtt, mint Majka vagy a Wellhello, akkor sincs ilyen szándékotok?

S. G.: – Tény, hogy az említett együttműködéseket tartalmazó Dolgozzátok fel című albumunkkal az volt a célunk, hogy eljuttassuk a rockzenét olyan rétegekhez, amelyek másként soha nem találkoznának vele. Ezért minden stílusnak felkerestük a zászlóvivőit: Ektomorf, Ákos, Harcsa Veronika, Majka, Curtis, Wellhello stb. Menő volt utóbbiaktól, hogy el is merték vállalni, mert tudhatták előre, milyen beszólásokat fognak kapni érte a vérbeli Tankcsapda-rajongóktól.

L. L.: Azt se felejtsük el, hogy 1989-ben a Tankcsapda egy punktrióként alakult, és az akkori habitusunkat azóta is őrizzük: ha ilyen vagy más módon lehetőségünk nyílik a polgárpukkasztásra, akkor megtesszük.

F. T.: – Nagyon élveztük például, amikor piacra dobtuk a szakállolajunkat, rengeteg netes kommentelőnek majd’ szétrobbant a feje, és elkezdték számolgatni, vajon ezzel hány milliót kereshettünk. Az is érdekes, hogy ha fellép nálunk mondjuk a Black Sabbath, és kiderül, hány millió dollárért vállalták a koncertet, akkor az menő, azon viszont sokan fel vannak háborodva, hogy mi képesek vagyunk megélni ezen a kicsi piacon. A legkínosabb sajtóbeli húzás az volt, amikor az Index megjelentetett egy nagy tényfeltáró cikket arról, hogy melyik cégünk mekkora bevételt termel. Ráadásul elég trehány munkát végeztek, mert ennél sokkal többet keresünk. Az ilyen szerencsétlen manipulációk elől nem szabad elbújni, a mi taktikánk, hogy ilyenkor inkább öntünk még egy kis olajat a tűzre, hadd robbanjon szét a sok idióta feje.

– Magyar zenei oldalakon gyakran olvasni, hogy ha például egy metal­core banda egy leheletnyi dallamot vagy tiszta vokált csempész a dalába, a kommentelők rögtön károgni kezdenek, hogy elpuhultak, eladták magukat…

F. T.: – Amikor Debrecenben, a Roncsbárban fellépett Duff McKagan, a Guns N’ Roses basszusgitárosa, sokat beszélgettünk vele erről, és kiderült, ugyanazokat a sztereotip megjegyzéseket kapják ők is állandóan. Mindenhol vannak csalódott, megkeseredett, rosszfej emberek, akiknek mindig mindennel problémájuk van. Mi pedig a huszonhét éves karrierünkkel olyanok vagyunk, mint a foci vagy a politika: a Tankcsapdához ebben az országban mindenki ért. Ezt a helyzetet pedig el kell fogadnunk, mindenki azt gondol rólunk, amit akar, és mi is azt gondolunk másokról, amit akarunk. Legfeljebb ha nagyon felbosszantanak, akkor írunk róluk egy Köpök rátok-szerű dalt.

– Áttérve a nemzetközi trendekre: az internet térnyerése óta nem nagyon születnek már mindenhol stadionokat megtöltő és a legnagyobb fesztiválokon is stabilan fő fellépőként jegyzett metálzenekarok. Mi lehet ennek az oka?

L. L.: – Rengeteg idő és munka árán lehetséges csak akkorára nőni, mint Ozzy Osbourne vagy a Guns N’ Roses, utóbbiak harminc-negyven évet fektettek bele az életükből.

F. T.: És persze régen még volt lemez­eladás, voltak kiadók, mostanra viszont eltűntek a menedzsmentek, hatalmas átalakuláson megy keresztül a piac, egyszerűen megszűnt az együttesek mögött a szakma. De nem gondolnám, hogy a zene hanyatlásáról lenne szó, és a jövőben ne születnének még stadionokat megtöltő rockzenekarok. Egyszerűen egy formálódó időszakban vagyunk.

Német Dániel