Macron győzelme új gondolkodni valót ad az európai politikusoknak, hiszen megerősödni látszik az unió legfontosabb erejét adó német–francia tengely. Ezzel együtt tovább erősödnek azok az erők, amelyek az Európai Egyesült Államok felépítésén fáradoznak, és minden nyomásgyakorló képességüket latba vetik a nemzetállamok felszámolására. Ennek egyik nagyon fontos eszköze ugyan a káoszteremtésben nélkülözhetetlen népvándorlás felpörgetése, de más eszközök is vannak még a fegyverraktárakban. Ezek egyike a kétsebességes Európával való fenyegetődzés, ami jelesül azt jelenti: a már ma is euróval fizető államok tartoznának a mag-Európához, s a Nyugat által az eddig is az államszövetség hátsó udvarának tekintett perifériaországokat kizárnák a klubból.

A hazai ellenzék, amely más ügyekben megkésett, közhelyes, de agresszív válaszokat ad a világ jelenségeire, ezúttal szusszanás nélkül megkezdte harcát az euró gyors bevezetéséért. Szerintük, ha nem lépünk gyorsan, azzal dögvészt és kínhalált zúdítunk magunkra, vagy ami szerintük még rosszabb, Putyin karjaiba futunk.

A liberális és szocialista fejekben persze meg sem fordul, hogy a közvélemény hiszterizálása helyett ezúttal kivételesen önérdekük helyett a köz érdekeire is gondoljanak. Persze annak idején Kun Béla sem gondolkodott sokat, amikor megpróbálta elérni az antant hatalmaknál, hogy Magyarországból csak egy durván kétmegyényi protektorátus maradjon, az ő és a Lenin-fiúk rémuralma alatt.

Pedig most töprengésre bőven van ok. Azt az olasz, az ibér és a görög válság példájából megtanulhattuk, mivel jár, ha egy nép feltételek nélkül magára ereszti a nemzetközi, s ezen belül a német gazdasági érdekeket szolgáló gazdaságpolitikát, és ami ezzel jár, a közös fizetőeszközt. Saját példákból is tanulhatunk, hiszen már többször elszenvedtük annak következményeit, ha győzni engedtük az ideológiát saját tapasztalataink és a józan ész fölött.

Az is bizonyos, hogy az előttünk álló időszak egyúttal a visegrádi országok számára is komoly próbatételt jelent. Képesek leszünk-e a német választások után kezdődő egyeztetőtárgyalásokon egységesen fellépni érdekeink védelmében, vagy széthullunk, és külön-külön nézünk szembe a globális tőke diktátumaival. A kérdéseket persze hosszan lehetne folytatni.

Ezek egyikére azonban már most teljesen pontos választ adhatunk: akárhogyan is dőlnek el a dolgok euróügyben, mindenképpen törekednünk kell rá, hogy méltányos alkut kössünk a jövőről az uniós lobbicsoportokkal. Tárgyalási pozícióinkat pedig jelentősen gyöngíthetik a hatalmasok ülepei felé indított ellenzéki nyelvcsapások, és a féktelen gyűlöletből fakadó áskálódások a nemzetközi porondokon. Ezzel ugyan a hazai törmelékpártok kivívják a liberális világsajtó elismerő vállveregetését, de felmérhetetlen károkat okozhatnak. Már megint.