Újra itthon a családi ezüst – KÉPGALÉRIA
A Seuso-kincs nem egyszerűen egy értékes régiség, amelynek birtoklása rangot és presztízst jelent tulajdonosának. Jóval több annál.„Kötelességünket teljesítettük, és visszaszereztük”– e szavakkal jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök, hogy Magyarországnak sikerült hazahoznia a Seuso-kincsként ismert, páratlan fontosságú és felbecsülhetetlen értékű római kori leletegyüttes második hét darabját.
A Seuso-kincs nem egyszerűen egy értékes régiség, amelynek birtoklása rangot és presztízst jelent tulajdonosának. Jóval több annál. Amellett, hogy világviszonylatban is egyedülálló, hazánkban eddig előkerült legértékesebb ókori római leletegyüttes, mára egy biztos alapokon álló, erős Magyarország szimbóluma is lett.
Merthogy hiába nem mondott le soha a kincsek tulajdonjogáról a magyar állam, s hiába tett meg mindent hazahozataláért az elmúlt csaknem harminc évben minden kormány, az erőfeszítések nem vezettek eredményre. Egészen mostanáig. Az elmúlt évek tárgyalásainak eredményeképpen ugyanis – a 2014-es első darabok után – az elmúlt héten hazaérkezett a hiányzó hét, művészettörténeti szempontból talán még értékesebb, mívesen megmunkált, zömében aranyozott díszítésű késő ókori ezüstedény. Ráadásul úgy, hogy jogos tulajdonosként Magyarország nem vételárat, hanem csupán kompenzációs díjat fizetett mások mellett a kincsek őrzéséért s az azokon elvégzett tudományos kutatásokért. A Wilson család alapítványának három évvel ezelőtt kifizetett közel 4,5 milliárd és a Marquess of Northampton családi alapítványnak most átadott mintegy 8,6 milliárd forintnak megfelelő euró a szakértők szerint a kincsek becsült piaci árának csupán mintegy a harmadát, negyedét teszi ki.
De ki is volt Seuso, s mi teszi a kincseket egyedülállóan értékessé? Seuso feltehetően egy germán származású, magas rangú római tisztségviselő volt, aki valamikor a Kr. u. IV. század végén, az V. század legelején élt Pannóniában, a Lacus Pelso, azaz a Balaton mentén, közelebbről valahol Polgárdi környékén. Az eddig ismert, tizennégy darabból álló, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt, 68,5 kilogramm össztömegű ezüstedény-kollekciót valószínűleg magától a császártól kaphatta nászajándékba. A műtárgyegyüttes művészi és anyagi értékéről mindent elmond, hogy az 1800 késő császárkori lelőhelyen feltárt ezüst ötvösművészeti kincsek között a legértékesebb, sokak szerint egyetlen lehetséges vetélytársa a British Museumban őrzött, csaknem tizenötezer darab római arany-, ezüst- és bronzérméből álló Hoxne-kincs lehet.
A Seuso-kincs leghíresebb és egyben névadó darabja az a 70,5 cm átmérőjű és csaknem kilenc kilogrammos ezüsttál, melynek közepét aprólékosan kidolgozott, a felirat és egy stilizált tóábrázolás szerint a Pelso, azaz a Balaton partján zajló vadász- és lakomajelenet díszíti. A medalion latin körfelirata pedig egyértelműsíti a tál tulajdonosát is, miszerint „maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak”. Az ezüstedényeket egy nagyméretű bronzüstbe rejtve ásták el Polgárdi-Kőszárhegyen, az azóta már feltárt egykori római villagazdaság környékén, feltehetően azért, hogy megmenekítsék azokat egy barbár támadástól.
A kollekció ezt követően csaknem 1600 éven keresztül érintetlenül pihent a föld alatt, mígnem az 1970-es évek közepén egy amatőr régész, Sümegh József megtalálta, s néhány darabját a feketepiacon feltehetően értékesítette is. Biztosat azonban nem tudunk, hiszen néhány évvel később az éppen katonai szolgálatát töltő Sümeghet holtan találták egy kőszárhegyi pincében. Bár a korabeli nyomozás öngyilkosságot állapított meg, a később napvilágot látott információk inkább a gyilkosságot támasztják alá. Azaz máig nem tisztázott, hogyan kerültek a Seuso-kincsek a nyugati műkincspiacra, ahol először 1990-ben a New York-i Sotheby’s aukciósház árverésén bukkantak fel. Alig egy nappal az aukciós tárgyakat bemutató kiállítás megnyitását követően először Libanon, majd Magyarország és az akkori Jugoszlávia is jelezte, hogy a kincseket az országuk területén találták meg, így a gyűjtemény tulajdonjoga őket illeti. Libanon később visszavonta igényét, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perlő Horvátország keresetét pedig a New York-i esküdtszék elutasította.
Ám ha a Pelso felirat nem is volt elegendő a kincsek származási helyének meghatározáshoz, a különböző tudományos vizsgálatok mára bebizonyították, hogy az egyik tárgyon a Seuso vélt villájától néhány száz méterre található Sárvíz moszatjának maradványai találhatóak. De bizonyítékul szolgálhat maga a kincset rejtő üst is, melynek formája, anyagszerkezete és elkészítésének technikája megegyezik azoknak az üstöknek a megmunkálásával, amiket eddig csak a nyugat-magyarországi Pannóniából, közelebbről is a Balaton vidékéről ismertek a szakemberek.
De a lényeg most már nem is ez. Hanem hogy három évvel a Seuso-kincsek első hét darabjának hazaszállítását követően – köszönhetően mások mellett a többéves tárgyalássorozatot folytató Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszternek és a főtárgyalóként mindvégig jelen lévő Baán Lászlónak, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának – immár újra itthon van a felbecsülhetetlen értékű leletegyüttes minden eddig ismert darabja. Merthogy a szakértők a római kori luxus étkészletek nagyságának ismeretében nem zárják ki, hogy a kincsek lelőhelyén akár többtucatnyi tárgy rejtőzhet még a föld alatt.
De addig is nézzük meg minél többen a most hazatért, mitológiai jelenetekkel díszített Achilleus- és a Meleagros-tálat, a tízszögű, állat- és emberábrázolásokkal tele fedeles kancsót, a párducfülű és láncos kupakkal záródó amforát, a Hippolytos-kancsót és a két, díszítésében a Hippolytos-kancsóéval rokon, különleges formájú vödröt! És legyünk büszkék arra, hogy egy felbecsülhetetlen értékű műkincsegyüttes tulajdonosai vagyunk.
Barta Boglárka
Fotók: Somfai Sándor/Demokrata
