Szenzációs felfedezés küszöbén áll a ráckevei Árpád Múzeum régészcsapata: Dunaújvárosnál július közepén, egyhetes ásatást követően, a Duna mélyén egyedülálló lelet nyomai rajzolódtak ki. A kormeghatározások alapján kiderült, Árpád-kori emlékanyagra bukkantak a régészek, amely fontos adalékokkal szolgálhat majd a térség és az ország történetéhez.

Az idei nyári ásatást komoly előkészületek előzték meg. 2009-ben vették nyilvántartásba a dunaújvárosi régészeti telephelyet, ekkor járt Tóth János Attila, a ráckevei Árpád Múzeum régésze a helyszínen. Akkor már sejtette, érdemes a víz alá merülni, mert különleges leletek sora rejtőzhet a mélyben. Az Intercisa Múzeummal megállapodást kötött az Árpád Múzeum a közös munkáról, sőt, sikerült elérniük, hogy a dunaújvárosi városvezetés is lásson fantáziát a víz alatti kutatásban, amit tavaly egymillió, idén tízmillió forinttal segítettek.

Ráadásul kiderült, a dunaújvárosi ipari búvárok között akadnak olyanok, akik Bölcskénél, az első hazai víz alatti régészeti feltárásnál is segédkeztek, és nagyon megörültek annak, hogy szűkebb hazájukban ilyen gazdag lelőhely rejtőzik a víz alatt – így a júliusi projekt idejére ők is csatlakoztak a régészek munkájához.


Kövek a hullámsírban

A tényleges munka azonban tavaly vette kezdetét. A több mint egyhektáros területet geofizikai módszerrel tapogatták le, háromdimenziós modellt készítve a mederfenékről. Erre azért volt szükség, mert olyan nagy területről van szó, amit búvárrégészeti módszerekkel képtelenség eredményesen átvizsgálni, a víz alatt ugyanis körülbelül harminc centiméter a látótávolság.

– Két sorban több platformot, lapos tetejű kiemelkedést találtunk északi és déli irányban. A víz sodrása, illetve a XIX. századi folyószabályozások miatt számos emlék és lelet szétroncsolódott a víz alatt, sok mindent betemetett az üledék. Ipari búvártechnikával merültünk, száraz búvárruhában, biztosítókötelekkel, mert rendkívül erős arrafelé a folyó sodrása, ennek ellenére már az első merülés eredményt hozott. Latin feliratos, domborműves köveket hoztunk fel a mélyből, amelyekről kiderült, egy római lovaskatona sírkövének darabjai – sorolja Tóth János Attila a tavalyi eredményeket.

Ez azért is ígéretes, mivel a dunaújvárosi Duna-ágban, a Szalki-szigetnél állt az ókori római Intercesia katonai tábor, illetve néhány évszázaddal később errefelé építették fel buzgó keresztények Szent Panteleon monostorát – a szent neve él tovább Dunapentele község nevében is. A monostor a hagyomány szerint a Duna egyik szigetén állt, és a korai Árpád-korban alapították, a Magyar Királyság első, nyomtatott Lázár deák készítette térképen – a XVI. század elejéről – mindenesetre már írásos bizonyíték van a létezésére. Nem tudni azonban bizánci vagy nyugati keresztény rítusú volt-e a monostor – a hagyomány az előbbi változatra hajlik. A XIX. századi Duna-szabályozáskor a szigetet felrobbantották és elkotorták a monostorral együtt, ám az emlékei, a romjai még ott rejtőzhetnek a víz alatt.

– Van tehát egy rejtélyes, már-már mitikus objektumunk a Dunában, amelyhez a dunaújvárosiaknak és a dunapenteleieknek, köztük az itt élő ortodox kisebbségnek, erős kötődésük van. A víz alatti lelőhelyen, ahol most az ókori köveket találtuk, monostor állhatott, meglehet, a római köveket is felhasználták az építkezéshez. Ugyanakkor az is nagyon valószínű, hogy a vízben a középkori emlékek alatt az ókori római kor leletei is ott rejtőznek – magyarázza a régész, aki elmondja azt is, az idei év ásatásai e feltevések alátámasztását szolgálták, vagyis azt próbálták kideríteni, tulajdonképpen mikorra is datálható a víz alatt feltárt méretes objektum keletkezése.


Újkor kizárva

– Idén júniusban a támogatásnak köszönhetően úszópontont is használhattunk, így az egész csapat a Duna közepén lehorgonyzott bázisról figyelte és segítette a munkát. Júliusban további platformokat vizsgáltunk meg, így kiderült, mindegyiknek ugyanaz a szerkezete. A szárazföldhöz legközelebb eső, leg­épebb platform part felőli részén szondázó ásatást végeztünk, egy nagy teljesítményű szivattyúval szívtuk el az üledéket, a megtisztított területen pedig kutatónégyzeteket alakítottunk ki – meséli Tóth János Attila a feltárás mozzanatait.

A sodrás és a néhány arasznyi látótávolság ellenére már a víz alatt részletrajzok készültek az objektumról – a vízben ceruzát és műanyag lapokat használnak a célra –, ezeken is láthatóvá vált, hogy a mederre épített, fából és kőből készült építményről van szó: a belsejét keresztgerendák merevítik, a favázba pedig kvadrátokat, vagyis faragott építőköveket szórtak.

– A víz alatt különös felfedezést tettünk: az egyik eredeti, körülbelül három méter hosszú keresztgerenda meder felőli végén egy húszcentis lyukat találtunk famaradvánnyal. Vagyis ott egykor egy oszlop állhatott, tartva a faszerkezetet. A vizsgálatok során kirajzolódott a keresztgerendákkal ellátott, hosszanti merevítő szerkezet is.

A régész szerint mindebből persze még nem lehet következtetni az építmény korára, ám az ásatás során talált jó néhány jellegzetesség már tájolhatja a szakembereket. A fagerendákat például fémkereső műszerrel vizsgálták át, és sehol sem találtak vasszeget, ami kizárja az újkori építés idejét. Ugyancsak ez ellen szól, hogy a XIX. században a tölgyfa olyan drága volt, hogy az építkezéshez bizonyosan nem ilyesfajta faanyagot használtak volna fel. Egyelőre azonban még azt sem tudni, valamiféle speciális malom, kikötő vagy éppen egy híd romjait rejti a víz mélye.

– Mivel a mostani ásatás alatt nem találtunk olyan emléket, ami a használat idejére utalhatna, több helyről vettünk famintát, amit elküldtünk kormeghatározásra. Minden évben másképp nőnek a fák, olyan jellegzetességet mutatva az évgyűrűikben, mint az emberi ujjlenyomat. A vizsgálat eredménye szerint az építkezéshez használt faanyag a délnémet kronológiával egyezik, vagyis a legkorábbi lehetséges dátum a fák kivágására 1123. Nagy a valószínűsége, hogy a legendás Árpád-kori monostor romjait találtuk meg – magyarázza az ásatásvezető régész, aki szerint a következő évek feladatai közé tartozik, hogy kiderítsék, a víz alatt, a platformok közti körülbelül félméteres laza feltöltés alatt mi rejtőzhet. Ha például cserépedényekre, pénzérmékre bukkannának, az ugyancsak segíthetne meghatározni az építmény használatának hosszabb-rövidebb időszakait.


Közép-Európa összefog

A magyar csapat meghívta Annie Dumont-t, a dijoni egyetem tanárát, a francia folyami régészet ikonikus alakját az ásatások idejére, többek között azért, hogy jelenléte a lelőhely és a kutatás nemzetközi ismertségét növelje, valamint hogy figyelemmel kísérje a szakmai munkát. Dumont a Rhone-ban, a Loire-ban is kutatott, szenzációs felfedezések sora gazdagította eddigi pályáját: talált a francia folyókban viking hajómaradványokat, középkori malmot, Meroving-kori hajóroncsokat is. Annie Dumont olyannyira fellelkesült a dunai lelőhely eredményeitől, hogy jelezte, jövőre ismét hazánkba látogat, sőt, egy nemzetközi szakmai tábort is tető alá hozna cseh és szlovák közreműködőkkel. Merthogy Tóth János Attila szerint a dunaújvárosi lelőhely az egész Duna-medencében páratlan, másrészt északi szomszédaink érdeklődnek a folyami régészet iránt. A munka azonban náluk még igencsak gyerekcipőben jár, így hazánkban lehetne – magyar irányítással – Közép-Európa folyami régészeti központja.

A kutatás szakmai oldalról tehát komoly támogatást élvez, Tóth János Attila azonban nem titkolja, állami szerepvállalásra is szükség volna az áttöréshez.

– Nagyszerű lenne, ha itthon is működhetne rendszeres folyami régészeti kutatás, ám ezt a munkát az Árpád Múzeum önmaga nem tudja finanszírozni. Persze a városok, intézmények segíthetnek, de igencsak hiányzik az állami szerepvállalás. A közelmúlt jelentős kulturális eseménye, a Seuso-kincs hazaérkezése rávilágíthat arra, mi történik, ha régészeti kincseinket nem őrizzük eléggé. A valamikor a hetvenes években külföldre került műtárgyakat hatalmas összegekért szereztük vissza, ami persze nagyszerű dolog. A Dunában szintén óriási lehetőségek vannak: a hullámsírban nyugszik Mária királyné kincses hajója, ami valamikor a XVI. században süllyedt el, de számos barbár vagy igen értékes hun lelet is a mélyben várja, hogy a felszínre kerülhessen – vélekedik a régész.

Ha azonban nem lelkiismeretes szakemberek, hanem detektoros amatőr kincsvadászok emelik ki e leleteket a vízből, megvan rá az esély, hogy a feketepiacon hatalmas összegekért külföldre kerülnek, az állam pedig évekkel később horribilis összegekért vásárolhatja vissza  őket.

Szentei Anna