Játék a tűzzel

Leginkább politikusok nagyotmondási versenyének tűnik a sokat hangoztatott, esetleges orosz támadásra való háborús készülődés. Játsszunk el most mégis a gondolattal, ki lenne az esélyesebb a harctéren, ha mégis megszólalnának a fegyverek!

A NATO 32 tagállama együtt több mint 3,4 millió aktív egyenruhást tud csatasorba állítani, valamint 22377 katonai repülőgépre, 1143 hadihajóra, 11495 harckocsira és 971280 páncélozott járműre számíthat. Ezzel szemben Oroszországnak körülbelül 1,3 millió katonája, mintegy 4957 katonai repülőgépe, 339 hadihajója, 5750 harckocsija és 131527 páncélozott járműve várja a bevetést. A papírforma tehát egyértelmű: a NATO számbeli és technikai fölényben van. Önmagában már csak ezért sem valószínű, hogy az elhúzódó, felőrlő harcokra specializálódott orosz hadsereg nekimenne a jóval nagyobb tartalékokkal bíró nyugati szövetségi rendszernek. Persze az erőviszonyokat nem csak ezek a számok alakítják, és a harctéri valóság is összetettebb. Érdemes tehát árnyaltabban is megvizsgálni, milyen képességek birtokában bocsátkozhatnak harcba a felek.

High tech vagy tapasztalat?

De ha ekkora a nyugati fölény minden területen, akkor mégis miről érdemes még beszélni? A NATO erőssége köztudottan a műszaki fejlettségben, az összhaderőnemi hadviselésben és az interoperabilitásban rejlik. Vagyis a tagállamok, legalábbis papíron, képesek egyidőben egymással összehangoltan műveleteket végrehajtani a földön, vízen és levegőben. Arról nem is beszélve, hogy olyan hadiipari komplexum áll mögöttük, amely – feltéve, hogy a szükséges forrásokat hozzárendelik – szinte korlátlan mennyiségben képes ontani a hadianyagot, harceszközöket.

Oroszország viszont előnyben van a háborús edzettség terén. Az ukrajnai fronton megszerzett harctéri tapasztalat, a hadiipar gyors mozgósítása és a közvetlen katonai vezérlés olyan elemek, amelyekkel Moszkva legalábbis részben kompenzálni tudja a lemaradását. Ez pedig nagy kincs, tekintve, hogy a mai NATO-országok legutóbb a második világháborúban vettek részt hagyományos ütközetekben, a terrorellenes missziókat nem számítjuk ide, az aszimmetrikus hadviselés ugyanis teljesen más képességeket igényel. A nukleáris arzenál tekintetében nagyjából kiegyenlített a helyzet: a NATO atomhatalmai – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország – összesen 5559 nukleáris robbanófejet tartanak rendszerben, míg Oroszországnak 5580 áll rendelkezésére, így ezzel nem érdemes foglalkozni.

Rés a pajzson

Az erősségek mellett ugyanakkor bőven akadnak gyengeségek is mindkét térfélen. Noha az orosz hadigazdaság eddig meglepően ellenállónak bizonyult a nyugati szankciókkal szemben és hadiipari komplexuma folyamatosan gyárt harckocsikat, gyalogsági harcjárműveket, rakétákat, lőszert és tüzérségi eszközöket, még így sem tud lépést tartani a harctéri veszteségekkel, ezért szorul észak-koreai lövegekre és iráni drónokra. Emellett Oroszországnak gyenge pontjai is vannak, a szakértők a sérülékeny logisztikát és az elöregedett technikát emelik ki. Persze a NATO sem mentes a problémáktól. Érdemes visszautalni egy korábbi talányos félmondatra, miszerint a 32 tagállam papíron „erőteljes és modern haderőt” képes kiállítani. Nos, itt a „papíron” szón van a hangsúly. Egyszerűen azért, mert még soha nem érte hagyományos értelemben vett fegyveres támadás a NATO-t. Azaz fogalmunk sincs, miként valósulna meg a gyakorlatban a szövetségi rendszer eddig soha nem tesztelt „közös védelmi” záradéka egy esetleges orosz támadás esetén. Azt viszont tudjuk, hogy bár a NATO védelmi kiadásai újra emelkedőben vannak, a legtöbb európai országban még mindig nem érik el a GDP két százalékát. A rendszer fejnehéz, hiszen az Egyesült Államok egyedül 997 milliárd dollárt költött védelemre 2024-ben, ami a NATO összkiadásának 66 százaléka. Ha ez nem volna elég, az európai tagállamokat lőszerhiány sújtja, a védelmi ipar széttöredezett, és elégtelen a légvédelmi kapacitás is. A NATO-n belüli strukturális problémák sem elhanyagolhatók. Ahogy arra Steve Jermy nyugalmazott ellentengernagy, a brit Királyi Haditengerészet veteránja felhívta a figyelmet, a NATO döntéshozatali rendszere nehézkes, mivel folyamatos egyeztetésre van szükség a szövetség európai főparancsnoksága (SHAPE) és az egyes nemzeti fővárosok között – és ez a komplexitás minden egyes új tagállam csatlakozásával tovább nő.

„Még rosszabb, hogy a NATO képtelen a stratégiai gondolkodásra. Ráadásul Európa logisztikai és hadiipari háttere nem alkalmas egy elhúzódó, intenzív konfliktus kiszolgálására. A 155 mm-es tüzérségi lőszerek termelésében máig nem sikerült utolérni Oroszországot. A NATO-tagállamok erői rendkívül heterogének. Saját tapasztalatom az volt, amikor a plymouthi Flag Officer Sea Training keretében az összes európai hadihajó tengeri kiképzését irányítottam, majd később a NATO-erőkkel dolgoztam együtt Afganisztánban, hogy bár minden NATO-katona rendkívül lelkes volt, a technikai fejlettség és a kiképzés szintje tekintetében nagyon eltértek az egyes nemzetek” – így Steve Jermy, azt sem rejtve véka alá, hogy néhány, Ukrajnában előretolt NATO-kiképzőn kívül mindenki a drónok előtti manőverháborús doktrína szerint vannak kiképezve, és nincs valódi harctéri tapasztalatuk modern, hasonló szintű hadviselésben. Ezzel szemben az orosz hadsereg immár közel három éve harcol, és kétségkívül a világ legedzettebb haderejévé vált.

Meddig tartana ki?

Donald Trump korábbi nyilatkozatai okán érdemes feltenni azt a kérdést is, vajon mi történne, ha az Egyesült Államok kivonná erőit, és Európa egyedül maradna Oroszországgal szemben? Első pillantásra a NATO így is jelentős fölényben lenne. Az európai tagállamoknak több mint másfél millió aktív katonájuk, több ezer modern harckocsijuk (Leopard 2, Leclerc, Challenger 2) van, fejlett vadászgépeik (Eurofighter, Rafale, Gripen) és korszerű rakétarendszereik. A korábban idézett Steve Jermy ugyanakkor sötétebben látja a helyzetet.

„Ahhoz, hogy egy NATO és Oroszország közötti háborúban akár csak a legcsekélyebb esély is legyen a sikerre, az Egyesült Államoknak nagy erőkkel kellene áthelyeznie csapatait a kontinensre. […], az amerikai felszerelések és logisztikai készletek túlnyomó többsége tengeri úton érkezne. Ez pedig sebezhetővé tenné őket orosz tengeralattjárók torpedóival és tengeri aknáival szemben. A víz alatti hadviselés szakértőjeként nem hiszem, hogy a NATO-nak jelenleg volnának olyan léptékű tengeralattjáró-elhárító vagy aknamentesítő képességei, amelyek elegendők lennének Európa tengeri ellátási útvonalainak megvédésére” – mutat rá a nyugalmazott ellentengernagy hozzátéve, ugyanez igaz Európa energiabehozatalának – különösen a kőolaj és cseppfolyósított földgáz (LNG) – védelmére is, amely kritikus fontosságú a kontinens gazdasági túlélése szempontjából. A tengeri ellátási útvonalak elleni támadások nemcsak a katonai termelést bénítanák meg, hanem súlyos gazdasági nehézségeket idéznének elő, a háború kitörését követő energiahiány és árrobbanás gyorsan politikai nyomást gyakorolna a szövetségre a harcok befejezése érdekében. Annyi első ránézésre is kijelenthető, hogy a szövetség jelenleg erősen támaszkodik az Egyesült Államokra olyan kulcsfontosságú képességekben, mint az operatív hírszerzés, a légi utántöltés, a rakétavédelem és sok más terület. Ezen támogató képességek hiányában a NATO védelmi architektúráján rések keletkeznének, amelyek megnehezítenék a hosszú távú hadviselést. Hiába van Európának több ezer harckocsija és katonája, ha nem tudja őket hatékonyan mozgatni a kontinensen belül. Érdemes lenne tehát inkább megpróbálni elkerülni a bajt. Már ha persze Brüsszelben is tisztában vannak a realitásokkal.