Úton a múlhatatlan felé

– Összefoglalható az életmű két tárlatban úgy, hogy teljesnek érezze az anyagot és ne legyen hiányérzete?

– A két tárlat valójában összegző kiállítás – Képíró Ágnesnek, a Damjanich János Múzeum művészettörténészének kurátori munkája – sűrítménye annak, amivel közel négy évtizede foglalkozom. Néhány korai munkám még sohasem szerepelt kiállításon, így nagyon örülök, hogy Ági rábeszélt, állítsuk ki azokat is. Képgrafika szakon végeztem a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ebből az időszakból is kerültek a tárlatra alkotások, így grafikák, rézkarcok, monotípiák és irodalmi kiadványokhoz született rajzok.

– Vagyis illusztrációk?

– Nem, inkább könyvrajzoknak nevezem őket, nem a konkrét irodalmi műre vagy annak részleteire reflektálnak, hanem párhuzamos szálként, mint a DNS-spirál fonódnak össze az irodalmi szöveggel és egészítik ki vizuálisan. A grafika és a festészet között készült átmeneti, az absztrakt és a látványelvű ábrázolás határán mozgó műveim nem kerültek be a válogatásba, a törzsanyagot ugyanis az a három nagy tematikus egység alkotja, amelyek már a szolnoki éveimhez kötődnek: az Alvó titánok, a Mudra és a Szóma széma című sorozatok.

– Az Alvó titánok több mint két évtizeden át foglalkoztatta. Mi hívta életre ezt a sorozatot?

– 2002-ben jöttem Szolnokra, akkortájt érkezett meg – talán túlzónak tűnik a fogalom –, sugallatként a titánok témája: olyan elemi erővel jelent meg az életemben, hogy nem tudtam nem figyelembe venni. Az első alvó titán képe még a kecskeméti alkotóházban született, egy teljesen más célból készülő festményen egyszer csak megláttam egy dominánsan kirajzolódó arcot, ami egészen lehengerelt. Nem is próbálkoztam az eltüntetésével, vártam, egy bizonyos idő elmúltával azonban még mindig ott volt. Úgy éreztem, nekem ezzel foglalkoznom kell. Rájöttem, ha egy bizonyos tudat- vagy érzelmi állapot működik bennem, akkor bukkannak fel ezek az arcszerű formák, némelyik kép gyakorlatilag néhány óra vagy egy-két nap alatt megjelent a vásznon, ilyenkor nem is festettem tovább, mert úgy éreztem, az intenzív felismerés megtörtént, csak gyengíteném a képet, ha belenyúlnék. A sorozataimat, a grafikáimat is figyelembe véve a műveimben mindez egységes szellemi vonulatot alkot: egyfajta következetességet, mégpedig arról, hogy vannak dolgok, amelyek változhatatlanok. Persze tudjuk jól: minden változik, a körülmények, a környezet, ám a lényegi tudatállapotok, a lényegi kérdések – amelyek kimondva talán már közhelyekként hatnak – örök érvényűek. Engem ez érdekel, és ezért nincs a képeken semmi, ami a titánokat konkrét helyhez, időhöz kötné. Egy megfoghatatlan, idő fölötti térben léteznek.

– Ezért tartják lehunyva szemüket: mert nincs bennük semmi személyes?

– A tekintet, a nyitott szem óhatatlanul egyéniséget jelent. Én nem egyéniségeket akartam festeni, hanem emberi szimbólumokat: a valós vagy lehetséges tudatállapotok lenyomatait. Ezek nem portrék, annak ellenére, hogy a vásznon precízen megfestett, nagy méretű arcok jelennek meg. Ezekkel azonban a személy feletti állapotok felé, a múlhatatlan felé vezető utat keresem. Szándékosan nem a halhatatlanság szót használom, hiszen a test elmúlik, meghal – ám a tudomás nem múlhat el, hanem létezik, öröktől fogva és vég nélkül. Ennek felismerése erőteljesen jelent meg az életemben, hirtelen átéléssel: ezt az élményt pedig újra és újra elő lehet hívni. Erre a különféle kulturális tradíciókban léteznek kidolgozott technikák.

– A meditációra gondol?

– Inkább a szó legnemesebb értelmében vett révületre, amihez az ima is elvezethet. Az önátadásnak a gesztusaira gondolok, mint amilyen a különféle szerzetesi közösségekben a némasági fogadalom, a magányba való visszavonulás, az élet mások szolgálatába való állítása vagy éppen a meditáció: mind ugyanazt a célt szolgálja, és mind abban a fölismerésben gyökerezik, hogy az ember tudata múlhatatlan. A festmények a testben való létezés állapotainak határmezsgyéit érintik, lényegüket tekintve azonban túlmutatnak rajta. A képeknek ez is a belső motivációja, illetve van egy másik, ami inkább technikai: a titánok mérete valós, nem felnagyítottam őket, hanem ilyen méretben kívánkoztak a vászonra. A titánok az elszabadulni képes rendezetlen, hatalmas erők jelképei is, amik alapvetően az emberi létet jellemzik. Ha a szemük nyitva volna, óhatatlanul óriásposzterré válnának, éppen ezért ez a megoldás egy pillanatra sem jutott az eszembe. Az arcszimbólumok érdekelnek, amelyek a már említett tudatállapotok felé képesek vezetni.

– A Mudra sorozat az Alvó titánok folytatásának tekinthető?

– A mudra szó szanszkrit nyelven pecsétet jelent, tágabb értelemben szimbólumot: a kezek hordozzák az arc után legintenzívebben a személyiség jegyeit, miközben a kéz mindig a cselekvésnek, a cselekvőképességnek vagy a cselekvőképesség elmúlásának a szimbólumaként jelenik meg. Mindezt személy felettivé tenni ugyancsak kihívás volt. A sorozatot egyfajta kíváncsiság hívta életre: elkezdett érdekelni, vajon milyenek lehetnek a titánkezek. Milyen tartást, pozíciót vehetnek föl? Rituális kéztartásban vannak-e, vagy esetleg összekapcsolódnak egymással?

– Vagyis a Mudra és a legfrissebb sorozata, a Szóma széma is a titánsorozat egyfajta kiegészítője? Mit rejt a talányos szóma-széma fogalompár?

– E sorozat témája ugyancsak régóta érlelődött bennem, csak épp nem tudtam kitalálni, hogyan fogjak hozzá. Kompozíció és festéstechnika szempontjából is azt gondoltam, nem követhetem azt a módszert, amellyel a titánok és a mudrák készültek, itt sokkal közvetlenebb és szenvedélyesebb festésmódra van szükség. A szóma-széma fogalompár az ókori görög kultúrkörből, Platóntól ered, amely az emberi testre mint a halhatatlan lélek börtönére utal. Az idő előrehaladtával az ember jóval több figyelmet fordít a teste üzemeltetésére, egyre inkább ez köti le az energiáit, és közben megérinti a felismerés, hogy idővel el kell majd hagynia ezt a testformát. Ugyanakkor felmerül, hogy a saját test nem azonos azzal, ami én vagyok. Hiába beszélek birtokos esetben a testemről, hogy „az én lábam, az én kezem, sőt az én gondolataim”. De ki az, aki mindezt birtokolja? Ki az, aki a szememen keresztül néz? Az alanyiság keresése is foglalkoztat, és mindeközben egyre erősebb a bizonyosság, hogy a test elmúlhat, a név és a forma megszűnhet, ám a tudomás öröktől fogva létezik, és nem múlik el soha. A Szóma széma képei ezekkel az érzésekkel való küzdelem lenyomatai.

– A képzőművészet mellett aktív zenész, zeneszerzéssel is foglalkozik. Mit jelent önnek a zene?

– Nagyon fontos része az életemnek. Korábban alkalmazott zenéket is írtam, például színháznak, ma már inkább játszom. A zenélés az élmények megszerzését és az érzelmek felszabadítását is jelenti, valamint az érzelmek kordában tartásának képességét, hiszen a zene – bármennyire improvizatív is – rendszerben gondolkodtat. Ráadásul az önkifejezés mellett a színpadi zenélésbe plusztényezőként a zenésztársakkal való kommunikáció is belép, és az is fontossá válik, hogy a hallgatóságot élményekkel gazdagítsuk. A képzőművészet és zene tehát egyformán a belső motiváció azonos értékű cselekvéstüneteit jelenti. A zenekarokban – mint az Orbis Zeneműhely vagy a Face2Face – különféle összeállításban, formációkban lépünk föl, gyakran képzőművészeti eseményekhez kapcsolódóan – rögtönzött kortárs zenét játszunk, amelyek leginkább zenei performansznak nevezhetők.

–Több mint két évtizede a Szolnoki Művésztelep vezetője: hogyan illeszkedik a pályájába ez a fajta munka, a közösségszervezés?

– 2003-ban választottak meg erre a pozícióra, nem sokkal azután, hogy Szolnokra érkeztem. Én túlságosan szemérmes vagyok ahhoz, hogy saját magamat előtérbe helyezzem, ez a fajta erőszakosság hiányzik belőlem, ám a művésztelep érdekében hajlandó voltam vállalni az érdekérvényesítést, így ez segítette az alkotói pályám alakulását is, hiszen sok minden teljesült, amire a művésztelep nélkül nem lett volna késztetésem, a művésztelepért azonban igen. E munkából fakad a különféle kiállítások rendezése és más szervezői feladatok, amelyeket elfogadtam. Küzdelmes, ám alapvetően jó dolog kiállításokat szervezni másoknak, mert pontosan tudom, ha végül megszületik egy művészeti projekt, az beteljesülést hoz az alkotónak. Talán ez az oka annak, hogy egyáltalán nem különül el bennem az alkotómunka és a közösségi szervezői tevékenység: mert ezek, valahogy úgy, mint az összekulcsolt kezek, szorosan összefüggenek.