Ne féljünk!

– Elképedve figyeltük a romániai elnökválasztás bohózatba fulladását az elmúlt hónapokban. Mi a magyarázata az AUR megerősödésének?

– Egy népítéletnek vagyunk a tanúi, ami önmagában véve hiteles. Románia polgársága megítélte az uralkodó politikai osztályt, liberálisokkal, szocialistákkal, RMDSZ-esekkel együttvéve és kifejezésre juttatta, hogy változást akar. Az ok pedig az, hogy Romániában mai napig visszajárnak a kommunisták, illetve közvetlen örököseik a hatalomba. Máig nem sikerült egy olyanfajta gyökeres rendszerváltozást megvalósítani, mint ami 2010-ben Magyarországon végbement. Romániában nem posztkommunista viszonyok alakultak ki 1990 után, hanem posztszekuritáté-rendszer jött létre. Itt a párhuzamos vagy mélyállami struktúrát a kommunista titkosszolgálat továbbélése jelentette. Az utóbbi időben zajlott választási kampányokban is téma volt a román titkosszolgálatok szerepe a hatalmi harcokban. Az RMDSZ vonatkozásában pedig azt láthatjuk, hogy beszorultak a román szélsőségesek és a rendszerpártok közé. Utóbbiakkal három évtizede szorosan együttműködnek, kormányzati szerepet töltöttek be vagy kormányközeli pozícióban voltak. Részévé váltak a posztkommunista politikai rendszernek és osztálynak, illetve tetteseivé annak a csődtömegnek is, amelyet az uralkodó pártok okoztak. Ezáltal osztoznak abban a felelősségben, amely ezeknek a pártoknak tulajdonítható, az ítélet rájuk is lesújtott.

– Csődtömegről beszélt. Ezek szerint Románia mégsem az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, mint amilyennek az utóbbi években egyesek láttatni akarták Magyarországon?

– Amikor Budapesten elkezdtek bezzeg-romániázni, mi mindig azt kívántuk a hangadóknak, hogy legyen alkalmuk néhány hónapra részesévé válni ennek az erősen progresszívnak vélt Romániának. A valóság ugyanis az, hogy egy jól kimunkált politikai áru és mítosz a szomszédait leköröző Románia története. Sajnos ez a propaganda éppúgy sikerrel járt, mint az, hogy Romániában példaértékű a kisebbségpolitika. Sikerült olyan arculati politikát létrehozniuk, amely úgy láttatja őket, mint az euroatlanti fősodor legszolgaibb követőit, ahol minden jó irányba halad, minden szép és jó. Sikerült elkendőzni a problémákat. Ez idáig. A feszültséget azonban évtizedek óta tapintani lehetett, rendszeresek voltak a nagy tömegeket utcára vivő botrányok, az utóbbi években félévenként váltották egymást a kormányok, idő kérdése volt, hogy fény derüljön az átverésre. És hogy ez mennyire nem szubjektív vélemény, azt bizonyítja az a cirka ötmilliónyi román, aki az elmúlt évtizedekben hagyta el az országot. A többségük pedig nem tér haza, ami óriási érvágás a gazdaságnak, nem tudom, hogyan lehet ezt helyrehozni. Csak az Istenbe vetett hitből fakadó reménységet táplálom, hogy ennek egyszer vége lesz. Mindig azt hisszük és reméljük, hogy már nincs lejjebb, és elindulhatunk végre felfelé. Sajnos ez a remény 35 éve alatt elfogyott. Lassan azzal vigasztalódunk, hogy Ukrajnához képest mi még egészen jól állunk. Csodákra volna szükség, és olyan politikusokra, mint Orbán Viktor, akinek van egy víziója a jövőt illetően.

– Simion vesztett, Nicușor Dan lett az elnök. Minden megy tovább a régi kerékvágásban?

– Nagyon felhevült a közhangulat a két forduló között. Minden erejét mozgósította a George Simionnal szemben álló oldal. Ebbe beletartozik a romániai magyar képviselet, a civil és az egyházi szféra is, Nicușor Dan támogatottsága ugyanis egyöntetű a magyarok között. Örömünkbe azonban némi aggodalom is vegyül. Azt ugyanis biztosra lehet venni, hogy az eddigi politikai irányvonal folytatódik majd, kisebb-nagyobb változtatásokkal, de az eddigi fősodor marad a meghatározó. A jövő tekintetében pedig arra kell készülni, hogy záros határidőn belül jelentős megszorításokra lesz szükség Romániában, ami pedig felerősíti az elégedetlenséget és az AUR további erősödéséhez vezet majd. De bárki nyert volna, kedvezőtlen helyzettel találja magát szembe, elkerülhetetlen a népszerűtlen intézkedések bevezetése. A mostani választással tehát nem zárul le Simion előretörése, hiszen olyan magas fokra hágott a társadalmi és politikai változás iránt igény, hogy az AUR semmiféleképpen nem fog belenyugodni a vereségébe. A politikai instabilitás állandósulására számítok.

– George Simion politikai jövőjéről mit gondol?

– Lehet, hogy tévedek, mert Klaus Iohannis esetében nagyot tévedtem. Akkor azt hittem, hogy egy erdélyi sváb jó elnök lesz, én magam is rá szavaztam, kiálltam mellette. Most az a benyomásom, hogy Simion nem veszélyes. Ebben a tekintetben azt veszem alapul, hogy Európában hogyan próbál helyezkedni. Ha a magyarellenességet kivonjuk a képletből, akkor minden tekintetben elfogadható politikai álláspontot képvisel, egészen az Orbán Viktor miniszterelnökkel való azonosulásig, nemzetek Európáját, keresztyén Európát akar. Jóban van Melonival, Morawieckivel, pártja tagja az EP konzervatív frakciójának. Reményeim szerint pusztán politikai eszközként használta a magyarellenességet, azonban ahogy Fico és Vučić jelentős változáson ment keresztül az évek során, elképzelhető, hogy ő is megszelídül. Mi, magyarok pedig azzal foghatnánk ki a szelet a vitorlájából, hogyha nem rontunk rá. De követelnünk kell, hogy tegye jóvá az úzvölgyi barbár atrocitást, revideálja nyilvánosan magyarsággal kapcsolatos nézeteit. El tudom képzelni, hogy a román politikai hagyományokhoz híven képes lesz a színeváltozásra. Ilyen szempontból nem tudom elítélni Orbán Viktor nyilatkozatát, amelyet Tihanyban tett, ugyanis megengedte magának, hogy ne az RMDSZ és az erdélyi magyarság, hanem a magyar állam nevében viszonyuljon Simionhoz és jóval győzze meg a gonoszt, ahogy a Bibliában olvasható.

– Sokan bírálták Orbán Viktort, amiért az első fordulót követően nem zárta ki a Simionnal való együttműködést.

– Személy szerint Orbán Viktor miniszterelnököt igazi államférfinak tartom, akinek a nemzetközi politikája teljes mértékben élvezi az erdélyi magyarság bizalmát. Most ez a tihanyi nyilatkozata eléggé megzavarta az embereket, de én azt gondolom, hogy nem megy szembe élesen az itteni magyarság politikai opcióival, csupán a magyar–román kétoldalú államközi kapcsolatok viszonylatában értelmezendő. Azt pedig ne feledjük el, hogy a Fidesz támogatja az autonómiatörekvéseinket, az Alaptörvényben is benne foglaltatik az autonómia kérdése és az anyaország általi támogatása. Orbán Viktor jó politikai érzékkel elébe ment azoknak a fenyegető intézkedéseknek, amelyeket Simion lengetett be. Tudta, hogy ha ezt nem teszi meg és Simion győz, rajtunk, erdélyi magyarokon veri el a port.

– Nicușor Dan győzelmét a Simion előretörését követő széleskörű összefogásnak köszönheti, ami pedig az évek óta húzódó válság eredménye.

– Ez az igazi probléma, ezen áll vagy bukik minden. Simion első fordulós győzelmével egy időben a román gazdaság rosszabb helyzetbe került, mint azelőtt volt. A mutatók tovább romlottak, az infláció erősödött, a lej tovább gyengült. Közben a költségvetési hiány 9 százalék, a gazdasági növekedés ezzel szemben 0,8 százalékos volt tavaly. Komoly megszorítások nélkül aligha stabilizálható az ország helyzete. Olyan vesztes állapotból kellene tehát talpra állítani Romániát, ami komoly munkát igényel.

– Simion színre lépéséig úgy tűnt, hogy a román–magyar szembenállás nyugvópontra ért, viszonylagos békében éltek egymás mellett az emberek. Most tehát újraéljük a 90-es éveket?

– A román politikum mesterien kezeli az úgynevezett magyar kártyát. Akkor húzzák elő, amikor akarják, ellenben azonnal le is veszik az asztalról, amikor a román kirakatpolitika érdekei ezt diktálják. Ha kell, akkor képesek magyarbarátként feltűnni, időnként szinte dédelgetik az RMDSZ-t a parlamentben, demonstratív módon elhitetik a világgal, hogy a magyaroknak milyen jó dolguk van Romániában. Létrejött egy diszkriminációellenes tanács is, az RMDSZ hatalmas pénzösszegekben részesül a többi kisebbségi szervezettel együtt. Cserébe ők is megteszik, amit Bukarest elvár tőlük. A román–magyar kapcsolatok stabilizálódása ezt jelenti tehát. Amennyiben az RMDSZ jól tud mozogni ezen keretek között, akkor engedélyezik nekik a parlamenti színjátékban való részvételt. Arra lehet tehát számítani, hogy menetrendszerűen minden kritikus helyzetben előszedik a magyar kártyát, miközben egy rendszerkompatibilis magyar pártra feltétlenül szüksége van a román államnak.

– Jelen körülmények között mit tehetett volna másként az RMDSZ?

– Az első pillanattól azt gondoltam, hogy az erdélyi magyaroknak nem szabad belekeveredniük a románok hatalmi harcába. A magyarságnak önállóan kellett volna magát artikulálnia, az RMDSZ-nek saját elnökjelöltet kellett volna indítania. Akkor talán sikerül elkerülni, hogy a mostanihoz hasonló kellemetlen helyzetbe hozzák a magyar választókat, illetve az is, hogy román jelöltekre való szavazásra kondicionálják az erdélyi magyarokat. Azt azonban már megszoktuk, hogy a második fordulóban a lelkiismeretünk ellenében kell döntenünk valaki mellett vagy valaki ellen. Ez mindig borzalmas érzés. Most is, noha a józan ész azt diktálta, nehéz volt jó szívvel felsorakozni Nicușor Dan mellett, nem tudunk rá szavazni jó szívvel. Most is ugyanaz volt a felállás, mint korábban, mintha Iliescu és Vadim Tudor között kellene választanunk. Egyik rosszabb, mint a másik.

– Sokan azt gondolják, hogy az erdélyi magyar politikai és értelmiségi elit teljesen elszakadt a magyar polgároktól. Ez abban is kifejeződik, hogy az erdélyi magyarok sokkal magyarabbak és konzervatívabbak, mint maga az RMDSZ, illetve a politikai preferenciáik is mások.

– Az RMDSZ éppen olyan, mint a brüsszeli elit, amely nagyon jól meglenne európai polgárok nélkül is. Az való igaz, hogy érezhetően végbement egy nagyfokú eltávolodás a képviselők és a képviseltek között. Ide vezetett a magyar érdekképviseletet uraló egypártrendszeri szisztéma, mivel nincs belső verseny és elszámoltatás. Jobb híján mi magunk is azt mondjuk, hogy egy román szocialista vagy liberális képviselő helyett inkább egy magyarra ütjük a pecsétet. Ettől a kényszertől a legtávolabbra akkor voltunk, amikor független jelöltként EP-képviselővé választottak az erdélyiek, miközben az RMDSZ pártként két jelöltet juttatott a brüsszeli parlamentbe. Akkoriban úgy állt a dolog, hogy az erdélyi polgári oldal Székelyföldön közel 40 százalékos támogatást szerzett az RMDSZ ellenében. Az RMDSZ hatalomtechnikai eszközei azonban jobbak voltak, ezért újra megerősödtek. Nem mellékes, hogy Bukarest is őket támogatta, főleg hogy a románok szemében mi, azaz az autonomisták vagyunk a rossz magyarok, a radikálisok, a mérsékeltek, azaz a jók pedig az RMDSZ. Minket szélsőségesnek neveznek, őket pedig beengedik a politikai játszótérre. Így aztán az RMDSZ álláspontja vált hivatalosan elfogadottá velünk szemben. A magyar érdekképviselet így vesztette el az önállóságát és az érdekérvényesítő képességét.

– Hol siklott félre a magyar ügy?

– Azt hiszem, a Neptun-gate volt a romániai magyar politikai élet bűnbeesése. Az RMDSZ három-négy politikusa 1993-ban mindenféle felhatalmazás nélkül lepaktált a román politikai osztállyal. Ebben egy amerikai szervezet, a Project on Ethnic Relations (PER) közvetített. Ettől a paktumtól számíthatjuk az erdélyi magyarság, pontosabban az RMDSZ politikájának a kisiklását. Ezt követően az RMDSZ belépett a demokrata konvent vezette kormányba, azóta pedig az az elv irányítja őket, hogy az RMDSZ-nek mindenáron kormányon kell lennie, vagy legrosszabb esetben kívülről támogatnia a kormányt. Ez a doktrína határozza meg a magyar politizálást Romániában. Ekkortól szűnt meg a politikai pluralizmus az RMDSZ-ben, és egy erős, hatalomtechnikai szempontból jól működő zsákmánypárt, egy magyarul beszélő román párt lett tulajdonképpen. Ennek a szisztémának a fenntartása érdekében mondtak le a magyar önrendelkezésről. Az én politikai magatartásomat az ezzel való szembenállás határozta meg mindvégig. Mi voltunk az autonomista irányzat, mi voltunk az RMDSZ ellenzéke, a szónak a legnemesebb értelmében. Ennek szellemében jött létre 2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek mindmáig az elnöke vagyok.

– Lehetett volna másként?

– Számtalan példát tudnék említeni, amikor határozott politikával célt érhettünk volna. Amikor először kormányra léptünk, a románok megígérték, hogy létrejön egy állami magyar egyetem. A pozícióink kiválóak voltak, akkor következett ’96-ban a madridi NATO-konferencia, a románoknak szükségük volt arra, hogy a magyarokat kirakatba téve demonstrálják demokratikus voltukat. A tervek végül mégis kútba estek. Nem álltunk ki magunkért, illetve akkor az anyaország segítségére sem számíthattunk. Az RMDSZ nem sokkal később belement volna egy alkuba is, hogy a tisztán magyar egyetem helyett létesüljön egy német–magyar intézmény, Petőfi–Schiller néven. Végül az erre vonatkozó ígéretét sem teljesítette a kormány. Pedig akkor Romániának nagyon kellett a NATO-belépéshez a magyarság kedvező állásfoglalása. 1992–1993-ban az úgynevezett neptuni paktum is úgy jött létre, hogy az Európa Tanácsba való belépéshez szükség volt az RMDSZ beleegyező támogatására Románia érdekében. Ez csak néhány azon esetek közül, amikor többet is el lehetett volna érni annál, amit kényszerűségből adott a román állam. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk idején a kisebbségi törvény körül zajlott a huzavona. Már kész volt a tervezet, a románok azonban nem tartották be az ígéretüket. Lényegében 105 éve nincs kisebbségi törvény, noha már a párizsi békeszerződés 1919-ben is előírta, hogy alkotmányos szinten, kisebbségi törvényben rendezzék a helyzetet. A II. világháború után pedig született ugyan egy kisebbségi törvény, de azóta sem léptették életbe. A románok tehát impériumváltáskor, a nagy nemzetközi események környékén mindig megígértek valamit, amit aztán nem tartottak be. Ennek tudatában kell viszonyulnunk a mindenkori bukaresti vezetéshez.

– Gondolta volna ’89-ben, amikor a saját életét is kockára tette, hogy valami megváltozzon Romániában, hogy ez lesz ebből az országból?

– Amikor áttörtük a rezsim börtönének falát, azt hittük, hogy átjutottunk a szabad világba. Azonban kiderült, hogy itt nem egy falon kellett áthatolni és nem egy kaput kellett kitárni, hogy megérkezzünk a demokráciába, hanem hosszú-hosszú út előtt állunk, amelyen végig kell mennünk. Ha úgy tetszik, az Ígéret földje felé tartó pusztai vándorlás útja állt előttünk. Félő azonban, hogy immár 40 esztendő sem lesz elegendő a célba jutáshoz, mivel még most sem látszik a fény az alagút végén…