Hirdetés

– A majdnem győztes George Simion pártja, az AUR idén a bukaresti parlamentben vitatta a magyar tannyelvű iskolák létét, mondván, hogy veszélyes szegregáció, ha nem vegyes, tehát román és magyar tannyelvű osztályok alkotnak egy iskolát, és csak az utóbbiakra volna szükség. Visszakapjuk, amit a Monarchia kori „hírhedt” lex Apponyi miatt nekünk tulajdonítottak? kaptunk?

– Ellenzékben mindenki mindig azt mond, amit akar, és gyorsan megváltoztatja a véleményét, ha a helyzet úgy kívánja. Kormányon valószínű, hogy az AUR is kénytelen lesz megszelídülni, de minden lehetséges.

Ám az elmúlt harminc év magyarellenes intézkedéseiből kitűnt, hogy a nemzeti liberálisok (PNL) és a szocialisták (PSD) sem feddhetetlenek. Például Bánffyhunyadon magyar állami támogatással hoztak létre egy óvodát pár évvel ezelőtt, és nem az AUR, hanem a helyi PNL és PSD akadályozta meg, hogy a magyar óvoda megkapja a működési engedélyt, mert kifogásolták, hogy nincs benne román tannyelvű csoport. Tehát a demokratabőrbe bújt farkasokat sem kell félteni. Romániában úgy látszik, hogy megbukott a posztszocialista rendszer, de meg kell várni a vásárt a napjáig. A magyar kormánynak természetesen kötelessége megvédeni az erdélyi magyarságot, ha nemzeti létének alapját, az iskolarendszert támadják.

– Mi volt az a bizonyos Apponyi Albert nevével fémjelzett 1907-es oktatási törvény, amely egész Európában botrányt keltett? Valóban elnyomták a magyarok a románokat?

– Röviden: egyáltalán nem volt elnyomás, sőt, Magyarországon a korabeli világ egyik legliberálisabb oktatásügyi törvénye volt érvényben. Ám hogy megértsük a helyzetet, beszélnünk kell az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukásának tanulságairól. A magyar politikai elit arra jutott, hogy ha megegyeztünk volna a nemzetiségekkel, akkor minden másképpen alakul. A kiegyezés után Deákék és Eötvösék egy liberális, engedékeny népoktatási törvényt alkottak 1868-ban, mert azt remélték, hogy ezzel megnyerik a nemzetiségeket a magyar ügynek.

Kapcsolódó cikkünk

– Mit jelent, hogy engedékeny?

– Például azt, hogy a nemzetiségi iskolákban nem kötelező oktatni az állam hivatalos nyelvét, a magyart. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy valamely országban ne legyen kötelező az államnyelv oktatása, pedig a Magyar Királyságban sokáig nem volt az. Ezt az engedékenységet bebetonozta a jogrendszerbe az egyházi autonómiát garantáló törvény, miszerint az ortodox egyház felelős az oktatási intézményeiért, és az állam nem vonhatja felelősségre őket azért, hogy ott mi történik vagy mi hangzik el. Aztán a magyar elit rájött, hogy ez végső soron akadályozza a nemzetiségek kulturális színvonalának emelkedését, mert miután elvégzik az elemi iskolát, a középfokú oktatásban csak részben, a felsőoktatásban pedig már nem tudnak boldogulni a magyar nyelv ismerete nélkül.

– Volt tehát asszimilációs szándék a törvény mögött?

– Tagadhatatlan, hogy a magyar állam részéről van asszimilációs szándék, mint mindenütt másutt Európában, főleg a millennium esztendejéhez közeledve, de ez nem a „primitív” nacionalizmusból eredt, hanem a nemzetiségek kulturális fejlődését akarták ösztönözni általa. Akkorra már a románok a nyugat-európai sajtóban azt propagálták, hogy Magyarországon van egy liberális törvény, amit meg akarnak változtatni, erőszakosan akarnak beleszólni a nemzetiségi egyházak belső ügyeibe. És ez a propaganda hatásos volt! A „szabadságszerető magyarság” kép a századfordulóra megváltozott, a nemzetiségeit elnyomó Magyarország narratívája terjedt el világszerte.

– És akkor megérkezünk 1907-hez.

– A század elején van egy belpolitikai válság, mert a Szabadelvű Párt hosszú évek után elveszíti a választást. A függetlenségpárti ellenzék legnagyobb kampányszlogenje a kiegyezés elutasítása volt, de a kiegyezés elfogadása nélkül nem alakíthattak kormányt. Ferenc József végül Wekerle Sándort nevezte ki miniszterelnöknek, a kormány pedig, hogy a kiegyezés „elfogadása” miatt megtartsa a szavazóit, elkezdte politikai témává tenni a nemzetiségi kérdést. A sokat vitatott 1907-es Apponyi-törvénycsomag egyik lényeges és sokat kifogásolt eleme az, hogy kimondja: olyan mértékben kell elsajátítania a növendéknek a magyar nyelvet, hogy írásban és szóban is kifejezhesse a legalapvetőbb érzésit, gondolatait.

– Ez volna a világbotrány?

– Sőt, a törvény egyik lényeges eleme a pedagógusok fizetésének rendezése volt, valamint tartalmazta azt is, hogy egy növendéknek mit kell megtanulnia, milyen tankönyveket kell használni és hogyan kell kinéznie az oktatási intézménynek, hogy működőképes legyen. Kutatásom során találtam olyan iskolai évkönyvet, amelyben román tanítok elmondják, hogy örülnek a fizetésemelésnek, és szerintük nem nagy elvárás az állam nyelvének ismerete. Ám az ortodox egyház iskolái nem voltak túlságosan korszerűek, a felekezet tartotta fenn őket, ezért Apponyiék azt javasolták, hogy ha valaki nem tudja kifizetni a megemelt tanítói fizetéseket, akkor kérhet állami támogatást, de az állam bizonyos esetekben elvárja, hogy beleszólhasson az oktatásba, például abba, hogy mi szerepel a tanterem falán és milyen szellemiségben oktatnak. Ez nem tetszett a románoknak. Volt, hogy felszámoltak egy iskolát, mert dohos volt és düledezett az épület, a románok pedig telekürtölték a sajtót, hogy csak azért zárják be, mert román.

– És volt ennek mozgósító ereje?

– Rengeteg településen szerveztek tüntetést a lex Apponyi ellen, de a tüntetők nem ismerték a törvény szövegét, csak uszították őket. E tüntetései szervezői ugyanazok az alakok, akik később megszervezték a nagy román nemzeti gyűlést Gyulafehérváron, 1918. december elsején, ahol kinyilvánították, hogy Erdély Romániához csatlakozik. Ezek a tüntetések egyfajta próbák voltak, hogy lássák, a kor viszonyai közepette hogyan lehet tömeget mozgósítani – vonattal, szekérrel és a többi. Szerintem ez volt a későbbi nagy gyűlés erőpróbája. Természetesen a provokatív tüntetések alkalmával sokszor összeverekedtek a helyi magyarokkal, voltak ilyen ügyek.

– Volt magyarellenes propaganda az erdélyi román iskolákban?

– 1906-ban tartották a saját „millenniumukat” a románok, ekkor szervezték meg a bukaresti jubileumi kiállítást, I. Károly király trónra lépésének 40. évfordulóját ünnepelték, és az 1800. évfordulóját annak, hogy Traianus császár meghódította Daciát. A cári Oroszországon kívül minden állam megengedte a román nemzetiségű állampolgárainak, hogy ezen részt vegyenek, így Magyarország is. Ám ahogy az erdélyi román küldöttek átkeltek a Kárpátokon, előkerültek a román zászlók, és a jubileumi eseményeken az erdélyi román tanítók nyíltan beszéltek arról, hogy a román diákjaiknak azt tanítják, hogy Erdély Romániáé lesz, és ezért kell küzdeni. A kiállítási tárgyak között szerepelt például a Tiszáig terjedő Románia térképe, nyíltan beszéltek arról, hogy a román hazáért meg kell halni. Ezt megírta a korabeli sajtó és felmerült, hogy milyen botrányosan viselkedtek azok a román tanítók és papok, akiket elengedtünk a bukaresti kiállításra. Ráadásul késve érkeztek haza, miattuk csúszott a tanévkezdés.

– Fellépett valaha a magyar állam e propaganda ellen?

– Sajnos nem. Egy egészen érdekes ügyet is találtam a fegyelmi ügyek között. Tartalmaz egy teljes levelezést egy román tanítónő és a magyar tanfelügyelőség között, meg lefoglalt könyveket. Villámlátogatásra érkezett a tanfelügyelő a dél-erdélyi parozsényi román iskolába, és látta, hogy egy kézzel írott könyvből tanítják a gyerekeket (akkor már kötelező volt a tankönyv használata). A könyv tele volt nacionalista versekkel. Végül elsimították az ügyet, és ez jelzi a magyar hatóságok naivitását, jóhiszeműségét, hiszen megtaláltam a tanítónő kézzel írott levelét – tele helyesírási hibákkal –, amelyben azt mondja, hogy mindez félreértés, ő nem tanította ezeket a verseket, lojális a magyar állam iránt, ráadásul a görögkatolikus pap is tűzbe tenné érte a kezét. Budapesten elejtették az ügyet. Ez azért furcsa, mert a magyar állam megfogalmaz bizonyos elveket, hoz is ezért nagy port felverő törvényeket, majd nem tartatja be őket, és titokban a román nemzetiségi iskolákban Nagy-Románia létrehozására buzdítják a román tanulókat Erdély-szerte.

– A XIX. század végén, a XX. század elején milyen volt Románia oktatáspolitikája? Ugyanilyen engedékeny?

– Sokkal radikálisabb és drasztikusabb intézkedéseket hoztak, mint a Magyar Királyság, és számon is kérték azokat. Volt olyan bukaresti, a római katolikus egyház által fenntartott intézmény, ahol kiderült, hogy nem tanítják a román nyelvet, sőt, az igazgatója nem beszél jól románul – abban a pillanatban bezárták. Dobdruzsát 1877-ben csatolták Romániához, 226 ezer lakosából 127 ezer volt muszlim (tatár, török), de éltek ott bolgárok, görögök, oroszok, cserkeszek és németek is, románok alig 40 ezren. Pár évtized alatt felszámolták ennek a területnek az etnikai színességét. Sőt, olyan törvényt is hoztak, hogy ha valaki megszerzi a román állampolgárságot, az nem járhat nemzetiségi iskolába, csak román tannyelvűbe. Román nyelvet és irodalmat ráadásul csak etnikai román taníthatott, egy magyar tehát hiába beszélte jól a románt, nem engedték, és ezt betartatták. 1879-ben egy román újságíró a csángókról ír, és felszólítja a román oktatási minisztert egy erdélyi lapban: „Nicolae Crețulescu vallás- és közoktatásügyi miniszter úr […] románosítsd el a csángókat […] és így örök hálánkban fogsz részesülni. E cél érdekében a következő intézkedéseket kell foganatosítani: minden magyar helységben, még a legeldugottabb völgyben is iskolát kell létesíteni; a gyermekeket végrehajtó segítségével iskolába kell vitetni télen és nyáron, különösen a lányokat, akikből majd anyák lesznek, és gyermekeiket románul fogják tanítani […]”. Ismétlem, ez a Magyar Királyság területén kiadott lapban jelent meg.

– Ezt a rendszert terjesztették ki Trianon után Erdélyre?

– Részben. Trianon után az erdélyi magyar oktatási rendszer szétverésekor a lex Apponyira hivatkoznak a románok, mondván, most ugyanazt csináljuk veletek, amit ti velünk, de igazából szándékosan meghamisították a törvény paragrafusait. Ilyen indíttatásból Bukarest magyarul nem tudó tanítókat küldött a magyar falvakba – a közösség tiltakozása ellenére – , akik veréssel torolták meg, ha valaki magyarul szólalt meg az iskolában. Sándor József, az Országos Magyar Párt parlamenti képviselője egy parlamenti felszólalásában a következő, akkor Erdély-szerte népszerű anekdotával üdvözölte Constantin Angelescu tanügyminisztert: „Két gyerek sétál egy erdélyi falu utcáján. Arra jön egy ember, és románul megkérdezi tőlük: »Ti jártok iskolába?« »Igen« – felelik a gyerekek. »És melyikbe?« – kérdezi a bácsi. »Nem mondjuk meg, mert Angelescu tanügyminiszter azt is bezárja!”

– Mi a tanulsága ennek az ügynek? A magyar fél engedékeny volt, a román totalitárius, mégis a magyarokat tartják „elnyomónak”.

– Az oktatási rendszer a jövő nemzedékét neveli, kardinális kérdés, hogy milyen nemzedékeket teremtünk és milyen törvényeket hozunk. A történelem mindig ad lehetőséget, 1906-ban az erdélyi román elit nagy része konföderációban gondolkodott, Ferenc Ferdinándhoz jártak egyeztetni, tíz év múlva, 1916-ban már Nagy-Románia megteremtése volt a cél, mert felismertek egy kedvező történelmi helyzetet és küzdöttek is érte. Az egyik tanulság az, hogy fontos a magyarság imázsa, számít, hogy mit gondolnak rólunk Európában és a világban; a másik, hogy ne érezzük a helyzetünket biztonságban. A magyar politikai elit éppen e hamis biztonságtudatban nem reagált a hatalmas lejárató sajtóhadműveletre, mert azt hitték, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát semmi sem veszélyezteti, kibír egy világháborút is, a kiegyezéskor pedig rendezték a nemzetiségi kérdést. „A sas nem kapkod legyek után”-féle mentalitás veszélyes történelmi távlatból nézve.

(A könyvet a patriotak.hu oldalán lehet megrendelni)